Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-04-13 / 15. szám
Bűnös kezek megölik az anya méhében a magzatot a ha ezt egy a közülök való meg nem téteti, hát falukaczaja, falu gúnyja zúdul rá I A bűnt oly titokban hajtják végre, hogy az igazságszolgáltatás keze nagyon, de nagyon ritkán fér hozzá. Sokszor a bűnnek áldoza- | túl esik az anya is, mert a cselekmény titokban maradt, természetesen elmarad a bünte- lése is. Hogy ez a rákfene ß Sárközben lakó magyar fajnak mily kiszámithallan erkölcsi és anyagi károkat okoz, annak csak isten a megmondhatója. Hogy többet ne emlitsek a temérdek válóper, az erkölcstelen életmód, a munkátlanság, az anyagi elszegényedés, egyes családok elpusztulása mind az említett bűn hajtásának tekinthetők. Daczára a bűn titkolásának, egyenes feljelentés következtében, egy eset a központi járás főszolgabírójának tudomására jutott. A főszolgabíró a járási orvossal együtt az elővizsgálatot megtartotta s miután a magzat elhajtás, illetve megölésről teljes bizonyosságot szerzett, a bűnösöket letartóztatta és további eljárás végeit átadta a büntető biró- I Ságnak. Ez a tényállás; mit fűzzünk mi ehhez ? Talán azt, hogy örvendünk a bűnös cselekmény napvilágra jötte felett; talán azt, hogy itt az ideje a példaszolgáltatásnak; talán azt, hogy drákói igazságszolgáltatást követelünk. Egyiket se tesszük. Ismerjük mi a mi biráink lelkiismeretét, igazságosságát, magyar érzelmét. Miért kívánjunk tőlük olyat, a mit kivánalom nélkül is megtesznek, ha megtehetik. Ha bírói kézben van a bűnös, jó helyen van: meg fogja kapni megérdemlelt büntetését. Mi a közigazgatási közegekhez fordulunk; kérjük őket, hogy üldözzék ezt a titkos bűnt ezután is. Ha csak sejtelmük van arról, hogy valahol ilyen bűn követtetett el, ne kíméljék az időt, a fáradságot s vizsgálják meg az esetet. Hadd legyen a lakosság örökös félelemben. A fel fedeztetés és a törvény szigorától való félelem azt hisz- szük, ha nem is megszüntetni, de legalább kevesbíteni fogja a bűnös cselekményeket. Végre, ha a törvény által előirt büntetés kevésnek bizonyul, hát kivételes rendszert kell alkalmazni. Miért ne lehetne .ezt tenni a megvédje. Mikor a kertbe léptem, pár hamvas fekete szederből merítvén erőt, odatelepedtem a szent lábai elé s rágyújtottam a kötelességszerü Ciceró s egy tiltott czigarettára. Ez utóbbi határozottan jobban esett Mikor a czigarettának végére értem minden kellemetlen utókövetkezmény nélkül, éreztem csak teljes tudatát annak, hogy férfiú vagyok s képes arra, hogy Catiliánnak hatással vágjam szemébe a hazafiatlan- ság vádját. Szónoki hévtől elragadtatva, szemeimet félelmetesen forgatva pathetikus gesztusokkal kezdék deklamálni. Elkábultam a saját hangomtól s meg voltam győződve arról, hogy ékesebben nem ordíthatott volna maga Cicero sem. Hogy alakom is impozánsabb legyen, levettem a szoborról a takarót s kecsesen magamra vetém tógaként, azután szembeálltam a szenttel s ránézve — mint Cicero az összeüsküvést szövő Catilinára — stentori hangon menydörgém: „Quousque tandem.“ Édes gúnykaczaj szakitá félbe a szónoki aposztrófét. Elhallgattam meghökkenve s a hang irányába tekinték. S kit pillanték meg magam előtt? Önök bizonyára eltalálták, hogy Juliskát, a szomszédunk Juliskáját, kinek piros arcza szinte vonaglott a hangos kaczagástól. De megharagudtam rá e perezben. Hogy is ne? A ki tizenhét éves korral valaha ábrándozott egy szomszédban lakó kedves lányról, az tudni fogja mit éreztem én, a mint ott álltam nyakamban egy szürke ponyvával, szónoki poziturában, leirhatatlanul nevetségesen az előtt a lány előtt, kit a téli tánczórák óta — mikor szép szemét s picziny lábát először pillantám meg — arról akartam prózában és | magzatgyilkosokkal, ha lehet tenni a gyujto- gatókkal ? Ha szükséges hát meg kell csináltatni az akasztófát; egyetlen akasztófa meg- csináltatása után száz bölcsővel több fog kelleni egy év alatt Sárközben. Igazmondó. Polgár és katona. Készakarva vártunk e tárgyhoz való hozzászólással addig, mig csendesültek a kedélyek, melyeket izgatottá korbácsolt fel a botrány, mely Kecskeméten játszódott le, — hogy megőrizhessük azt az objektivitást, mely ily fontos kérdés hideg mérlegeléséhez szükséges. Menten a sallangoktól maga a száraz tény, hogy egy tiszthelyettes minden ok nélkül durván inzultál egy polgárembert, maga ez is felháborító. S a mi a visszatetszést csak növeli az, hogy az inzultus nem egy meggondolatlan pillanat műve volt, hanem jól megfontolt, előre kiszámított; hogy a magáról megfeledkezett s kardjával visszaélő katona magyar mágnás s hogy a szegény áldozat egy közbecsülésnek örvendő, jóravaló magyar kereskedő volt. Önkénytelenül az a lehetőségi feltevés tóiul elénk, hogy a mi Behr Dezsővel megtörtént Kecskeméten, az esetleg megtörténhetik mi velünk is Szegzárdon vagy Duna- földvárott. Ki érezheti magát biztosnak a kardjukkal büszkén csörömpölő, szerencsére csak kivételt képező tisztek túlkapásai ellen ? Nem is a múlt században történt, hogy ugyancsak a 7. huszárezred két grófi tisztje behatolt B. M. tolnai tekintélyes polgár házába, hogy »felvilágosítást« követeljenek, mert állítólag B. M. ur elitélőleg nyilatkozott a tiszt urak modora s provokáló viselete fölött. Kevéssel rá Pakson két tiszt nyílt utczán inzul- tált egy tisztességes nőt olyan szavakkal, melyek annak arczába kergeték a vért. Az sem oly régen történt, hogy Dunaföldvárott egy alsóbb rangú tiszt S. B. nevű tisztességes kereskedőt minden ok nélkül megtámadott. Nem regisztráltuk e megyénkben sajnosán előfordult eseteket, mert nem voltunk, a mint nem vagyunk ma sem azon, hogy a katonaság és polgári elem közt az ellentétek kiélesíttessenek. Nem regisztráltuk az ország minden részében — fájdalom — elég gyakran versben, szóban és képben meggyőzni, hogy ő a leg- 1 imádandóbb angyal s én vagyok a legszerencsétlenebb szerelmes! . . . Abban a pillanatban nem sok különbség volt már t. i. élet dolgában köztem s az istenben boldogult szent János között. Kővé váltam én is, csak any- nyi élet maradt bennem, a mennyi épen elég volt arra, hogy átszenvedjem a kikaczagott szerelmes minden kínját . . . Hogy szakadt vége e jelenetnek, mái nem emlékszem, hanem azt tudom, hogy másnap mégis fejemben volt az egész beszéd. Mikor a sor rám került s én a „Quousque tandem“ thesisét húztam, úgy kipirultam, mint mikor az első „Hozzá“-t írtam Juliskának. De a mint számat kinyitottam, eszembe jutott szent János meg Juliska, a tagjaimat tógaként befutó szürke ponyva, meg a félelmetesen forgó, karikás szem s az én ékesszólásomnak — mintha démonok szálltak volna meg — egyszerre vége lett. Az eredmény az volt, hogy a latinból szépen — megbuktam. De ez még nem volt elég. Mikor nagy melanchóliával bandukoltam haza s a Juliskáék ablaka alatt egy a szerelem ködébe burkolt sóhaj hagyta el szorongó keblemet, megcsendült az a játszi hang: — Szegény Ciceró ur! hát meg tetszett bukni ? Lássa, miért ijesztett rá úgy arra a szegény szentre? A szent boszut állott . . . Talán igaza volt.. . Ezért haragszom én még most is Ciceróra meg szent Jánosra . . . B ..........Jenő. elő forduló ilynemű sajnálatos eseményeket, mert azt hittük, hogy a fajgyűlölet, ha nem is mindent, de legalább sokat kiment; hanem mikor látjuk, hogy egy katona, ki egyúttal magyar mágnás is, kaszabol le egy magyar polgárt, nincs okunk többé hallgatni, már csak azért sem, hogy levonhassuk belőle azokat a konzekvencziákat, melyek bőven kínálkoznak. Ezekről akarunk szólni. Csáky György gróf kardját Kecskeméten nem a fajgyűlölet rántotta ki hüvelyéből, hiszen áldozata is magyar ember, hanem más valami: az, a mi a sötét középkor társadalmát szaggatta rendekre: az osztály- gyűlölet. Hát már ez is felüti a fejét? Hát ez az a szabadelvű éra, melynek haladó liberalizmusát s mindent átölelő demokracziáját a sajtó egy része hasábszámra dicséri agyon? Igazán szépen vagyunk. Mig más országokban tüzzel-vassal azon dolgoznak, hogy az államegységet vívják ki, hogy az egyenlőség ne csak papírra vetett eszme legyen, addig nálunk kasztokra bomlik a társadalom s a gróf lenézi az egyszerű polgárt, kinek bölcsője fölöt nem díszelgett a hétágu korona. Vagy nem a gróf inzultálta itt a kereskedőt, hanem a katona a polgárt? Valóbau nem tudjuk, melyik szégyenletesebb, de hogy szégyenletes mindkettő, azt mélyen érezzük. Ha valaki, úgy mi nem szeretjük a hadsereg szellemét bolygatni, mert tudjuk, hogy a hadsereg »ideges«, hogy az egy nebánts- virág, melyhez nyúlni felsőbb parancs tiltja. De mikor látjuk, hogy az ily kivételes esetek mind sűrűbben és állandóan visszatérnek, nem fojthatjuk magunkba azokat a kifakadá- dásokat, melyeket némelyek úgy szeretnének feltüntetni, mintha azok arra irányulnának, hogy a polgárság és hadsereg közti békés egyetértést megzavarják. Eszünk ágában-sincs, csak azt akarjuk, hogy a polgár a hadsereg részéről — melyet az vérével és pénzével táplál — annak minden tagja részéről polgárnak ismertessék el, kinek szintén van joga fejét oly magasan hordani, mint másnak bárkinek. Mi a jogegyenlőség érdekében emeljük fel szavunkat, mi nem akarunk különbséget látni gróf és kereskedő, katona és polgár közt. Ez az igazi demokráczia, az igazi liberalizmus s mi ezért küzdünk! Ld. A szegzárdi fürdő-kérdés. Úgy halljuk, hogy Etl József mérnök ur egy kérvényt adott be a városi képviselő-testülethez, melyben hangsúlyozva és kellőleg megokolva a „Csorge tég-“nek, mint fürdőhelyiségnek, továbbra is fenntartásának szükségességét, de felsorolva ennek nehéz akadályait is: — kéri a képviselőtestületet vagy arra, hogy említett fürdőt mindenestől fogva átvegye ő tőle, a város tulajdonául, — vagy arra, hogy őt a fürdő fenntartása s jövőben való mindnagyobb felvirágoztatása szempontjából, bizonyos tisztességes ösz- szeggel a város segélyezze, szubvenczionálja. Hát mi azt hisszük, hogy ez a kérvény s illetve ennek most vázolt rövid tartalma, nem csupán Etl József mérnök űré, hanem — és pedig jóval nagyobb mértékben — az egész közönségé; mert mindnyájan erősen óhajtjuk, hogy közegészségi, köztisz- taságu, szórakozási, üdülési — stb. — szempontokból, ezen szerény fürdőhelyiségünk fenntartassék; hiszen — megyei székvárosi létünk daczára — alig van valamink, a mi hasznunkra, vagy gyönyörűségünkre válnék, messze háttérben vagyunk csaknem minden tekintetben más kisebb városokhoz viszonyítva! . . . Arra meg a múlt évek szomorú tapasztalata váltig megtanított, hogy Etl J. ur egy maga — bármily gavallér módra viselkedjék is szülővárosa nagy- közönségének nemesen felfogott érdekében, mert ezt tőle elvitatni nem lehet! — Szerény anyagi erejénél fogva képtelen arra, hogy jó szive eddigi nemes
