Tolnamegyei Közlöny, 1883 (11. évfolyam, 1-54. szám)
1883-01-28 / 5. szám
XI. évfolyam 5. szám Szegzárd, 1883. január 28 Megjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 172-ik szám, hova az előfizetések, hirdetmé nyek és felszólamlások kül dendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók II II Közigazgatási, társadalmi, tanogji és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, az országos selyemtenyésztési ministeri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesület s a szegzárd-központi tanitó-egyletnek hivatalos értesítője. Előfizetési árak: Egészévre.............6 írt -—-Ion Fé lévre ..................3 „ r— „ Negyedévre .... I „ 50 „ Egyes szám ára 12 kr. Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közle mények intézendők. Nyilttér: 4 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak Betegség a társadalomban. Hiába 1 . . . ha férfinak születtél, veled született már az udvariasság is! — Udva riatlan férfit nem ismerek, mert legyen az a legelzárkozottabb szellem, legyen az a legmo gorvább egyéniség, ki szemeivel örökké a föl dön fürkész és soha égre nem tekint, a legáb rándosabb lélek, ki mindég csak a csillagokat számlálja, a legfélénkebb természet, a legbár- gyubb teremtés, mely meghatottan kerül min den olyast, mely a nőre emlékeztet, — ha férfi — már tudja, hogy van egy lény, mely nálá nál gyengébb s melyet e gyengébbségnél fogva tisztelnie kell s hogy e lény a nő! tudja ezt minden férfi s én azt hiszem, kinél öntudat a tisztelet, az már logicailag tiszteletének keretébe foglalja az udvariasságot is. Innét van az, hogy a nők élő szóból oly ritkán figyelmeztetnek általunk egyes javítandó hibáikra, s innét van az, hogy mindég csak szé pet s szépítő beszédeket hallanak tőlünk, mely eldicséri s csak jó oldalukra emlékezteti őket örökké, nem pedig arra is, hogy bizony-bizony tesznék elég olyast, mely nem művelt szellemes nőkhöz illik, kik társadalmat akarnak képezni a társadalomban! De nem is csoda! Ilyet sohasem bocsáta- nának meg nekünk a nők! S vájjon ki tenné ki magát közülünk e veszélynek? Megkísértem én! Hiszen, ha jól emlékszem, egy tapasztalt ember mondta előttem: „á nők, ha élő szóval figyelmeztetik hibáikra kérlelhet- lenek, de ha írásban és általánosságban teszik e figyelmeztetést, úgy szívesen elnézők!“ Beszéljünk tehát egyesekről általánosságban! Ugyanezen lapok múlt évi 4.1—12-ik szá maiban megjelent czikkecskémben kárhoztatom a fővárosi hírlapok mulasztásait bizonyos do logban, miket pótolni a vidéki lapok hivatottak, ugyanezen véleményemnek adok kifejezést ma is, midőn azt hiszem, hogy egy társadalmi be tegség orvoslására szánt sorok néha szintén oly érdemmel töltik be a hírlapok rovatait, mint bármily vezérczikk, mely mit tudom én, miféle muszka bonyodalmak ijesztő rémképét tárja elénk! Már pedig nálunk, különösen vidékieknél némely hölgyeinket annyira elfogulttá teszi egy bizonyos társadalmi betegség, a büszkeség, hogy j önkénytelenül késztetve érzém magam e sorok leírására! „Büszkeséget“ mondok, de nem azon érte lemben, mely első sorban a női jellem fódiszét képezi, melyet kisebb-nagyobb mértékben min den nőnek bírnia kell, hogy kétségtelen érde mes birtokosa legyen e magasztos elnevezésnek: hogy: nő ! — hanem büszkeséget azon értelem ben, mint a mily értelemben azt nőink cselek szik nemök azon része iránt, kik náluknál, ha társadalmilag nem is alantabb állást foglalnak el, de vagyon dolgában nem egy színvonalon állanak velők! — Azt a kaczérkodást, azt a le nézést, azt a szinleges megvetést, azt a gúnyt, mely nyilvános társaságban mindég ott ül ajkai kon, mely egész lényöket elárasztja s a külön ben kedélyes társalgást feszélyezett hideg ver sengéssé változtatják, azt a minden iránt közö nyös tekintetet nevezem a tisztesség kedvéért: „büszkeségnek.“ Valóban a nők, ha tudnák, mennyit veszí tenek ez által ama tiszteletből, mely már rendel tetésénél fogva a nőiességet megilleti, megfeszí tett szilárd akarattal törekednének saját belátá suk s tiszta érzésük folytán gyengeségeiken ural kodni, mint a beteg, ki fájdalmait érzi, I beteg ségének forrását, okát ismerve nem akarja az orvos keserű gyógyszerét bevárni, hanem azt megelőzve saját háziszereit alkalmazza', hogy ta lán végzetessé válható betegségéből mielőbb ki gyógyuljon. Beható figyelemmel kisértem egy ily ma gukat előkelőbbeknek tartó hölgyek társaságát s azok társalgási modorát, s tapasztaltam, hogy mily feltűnően távoltartják magukat az ugyanazon kör ben külön társasággá fejlődni kényszerült nem oly vagyonos hölgyektől. Megjegyzem, hogy fiatal hölgyekről, kis asszonyokról szólok, kiket még a táncz hevít, kik az ifjúért még lángolni, azt szeretni és gyű lölni egyaránt képesek. Mig az egyik társaság szerényen félrevonul s iparkodik kedélyessé tenni az oly jogosan el keseredett hangulatot, addig a vagyonosabb höl gyekből alakult társaság zöme megvető csevegé sekkel, ragyogó diadémokkal s óriási arany nyaklánczczal tüntet. Kritizálják amazokat, ki- gúny olják viseletöket, az elmúlt divatot; egyik nőben hibának tartják, hogy nem ügyel a dí szes viseletre s megrójják, mert szegényebb, a másikban azt kárhoztatják, hogy oly diszes, mint ők s lenézik, tán gyűlölik, mert képes versenyt haladni velők s ama divatnak hódolni, melynek íők! — De a szellem, a műveltség, az őszinte kedélyesség sohasem képezi versengésük tárgyát. A pénz, a pénz! Hölgyeim, tehát ezen akarják kegyetek a boldogságot megvásárolni, ezzel akarnak tiszte letei kivívni maguknak? Oh, hogy azt kegyetek , nem értik, nem érzik, hogy csak érdek, a min den lépten megtenné hízelgés hódol az ilyen gondolkozásmódnak, de ember, kinek szivében tiszta érzelem honol, undor és megvetéssel for dul el tőle; — s hogy felháborodva keserű sza rvakban nem fejezi ki magát e méltatlanság fö lött, egyedül az udvariasság az oka, mely a nő előtt föltétien tiszteletet parancsol. Hogy valóban is kivívja mindenkinek tisz teletét és becsülését a nő, szükséges mindenek- fölött, hogy nő legyen! S mint nő a társada lomnak hasznos, kellemes és tisztelt tagja csak úgy lehet, ha nem él annak tudatában, hogy ősei halmaz aranyakat hagyának reá s nyugodt . lélekkel megtudja fontolni,- hogy aranyai csak icaTiézve élteik értékké!!“ dó melyek élőtt ide-' genek, vele szellemileg egy színvonalon állók, térdet nem fognak hajtani! A ilc legyen nyájas, kedélyes, mosolygó és barátságos mindenki iránt, ki barátságára méltó s ítéletében ne a divat, a vagyon, hanem az erény, a szellem és művelt ség legyen irányadó. De nemcsak nembelijük, hanem férfiak, if jak iránt is hasonló magaviseletét tanúsító eljá rást tapasztaltam azon hölgyeink részéről, kikről említésem szól. ügy látszik, a sors igen kegyet len volt hozzájuk, midőn nem teremtett külön- külön mindegyiknek legalább egy grófot, aki bókolva eldicsérje előttük Vénuszi alakjaikat, gyönyörű termetüket. De sajnálatra méltó még az is, hogy közéletünk nagyjai nem mind a vi déken vannak hatáskörükben alkalmazva, hogy itt szabadidejüket felhasználva hölgyeinknek ked veskedjenek. Mert azon ifjak, akik e képzelt na gyok helyeit nálunk pótolhatják, vajmi kevesek! — Kevesek, nem számra, de minőségre nézve, kik állásuknál fogva nem hivatottak arra, hogy hölgyeinkkel társalogjanak, mert hisz ók csak holmi leendő fiskárisok, akik nagyon is bók ól nak, vagy házasulandó egyéniségek, akik meg túlságos komolyak, vagy pedig holmi kereske dők, a kik vétel és adáson kivül csak az igaz mondáshoz értenek, — s hozzá még mind-mind ami fődolog pénzdolgában fél fokkal alacsonyabb niveaun állanak, mint ók! De e büszkeség mellett ki sem tagadhatja meg tőlük a nagylelkűséget. Nagylelkű mosolyok közt ereszkednek olykor társalgásba az ifjakkal | mig emezek kötelességüknek tartják minden harmadik szó után a „nagysádolást“ ki nem feledni, ók a világért sem használnák megszóli- tÜÄfe Air hr.- ' r, __ viszontválaszoknál, tehát társalgásuk olytoima kifejezéseivé válik, mint az egyszeri csizmadia legényé, ki felszabadulása után mesterével bili- árdozván, nem merte öt sem emigy, sem amúgy megszólítani, hanem elvégre is odamondja, hogy „lökődjék be az a lapda!“ Milyen visszataszitó vonása ez a vidéki tár sadalomnak,megrontója a tiszta keblekben fo- gamzott minden törekvésnek, melynek kitűzött czélja odahatni, hogy szellem és műveltség fel találja egymást I egymást fölkarolva visszahó dítsa a régi társadalom boldog idejét, midőn bár voltak „nemesek“, de nem voltak előítéle tek. Erezzük magunkat egyenlőknek, viseljük magunkat mint egyenlők egymás iránt, mert egyenlők vagyunk. A társadalom magasztos mű veltsége nem tesz kivételt, ki többnek akar lát szani a másiknál, szinlegessége mellett nem le het tagja a társadalomnak! Mennyivel szebb, mennyivel megragadóbb és lélekemelőbb vonását leljük a társadalomnak abban, ha nyílt s mosolygó arezok barátságosan TÁECZA. Csoport-kép előtt. Itt vagytok egy csoportban jó -fiuk!'. . . És én is itt vagyok közöttetek! Ha mnnka-szüntén csepp idöcske jut: Pipámmal s veletek beszélgetek! Királyi módra cerclé-t tartok én Ebéd után majd mindenik napon, S ki nyájasan tekint, mosolyg felém: Azzal magam sokáig múlatom! Tizenhét ifjú jó barát mi szép Csoportban együtt még rajzolva is! . . . Hát hogyha együtt volnánk testiképp S leczkére mennénk — mint hajdan — ma is! . Leczkére?!... Ah! milyen bohó beszéd! . . . A clou fecskét aír ©le*. itskokJ. Talán köztünk, kik élünk szerteszSrpK ^ A sors nem egyet vérig paskola! Ejh, semmi leczke! — Kártya, dal, pohár, — Mint hajdanában néha-napja volt — Ezért jó volna összejönni már Es jót mulatni kedves kis csoport! Jaj Istenem 1 de furcsa lenne az, Ha még úgy egyszer Összejőve mind, Kollégiumban haDgzanék: „ezupassz!“ Majd dörgne más szó: „egy forint a blind !“ S aztán a nők, a síró magzatok — llengetve a kollégium falát —* Szopránoznák: „blattot ne adjatok!“ fi elvonszolnák a drukkoló papát! .... * * * Oh boldog ifjúság ledér kora! Verőfényes, felhőtlen szép tavasz! S te szent barátság, kedves czimbora, Mért, hogy csak voltatok — s ma: nincsen az? . . . Tizenhét ifjú, karba fűzve kart, Mind hű barát a múltban! — Oh mi szép! . . . S mi kár, hogy most — mely híven összetart —: A szent barátság épp ily puszta kép! Bizony fiuk! kik nem régente még Leczkét kerültünk, mig tartott a kincs: Leczkét vár tölünk most sok ifjú nép, Mert szent barátságról fogalma sincs! Oh mozdulj, testesülj te kis csoport! Töltsd el szobámat, bár egy perezre csak, — És ón is töltök — csók közt — drága bort | drágább szivemre hőn szorítalak! Mutassuk meg: minő a jó barát, Ki hűn szeret, mint tiszta, szűz ara! Tán lángra gyújtja önzők táborát Barátságunk napjának sugara ?! ? . , . . Borzsák Endre. A régiek temetkezése és síremlékei. Mig korunkban az egész művelt világ a temetés nek csak egy nemét ismeri: az ókor népeinél másként volt ez. Az egyptusiak a legnagyobb gondot és fáradt ságot fordítottak a megholt testnek az enyészettől való megmentésére. A belső részeket kivették, a hasüreget mirhával töltötték meg és bevarrták; azután a holttes tet bizonyos ideig valami szerbe tették, megtisztították és byssussal egészen beburkolták. Még most is szám talan múmia van, melyek a bebaizsamozás következté ben bőrüket és hajukat megtartottak. A koporsó vagy négyszögletes volt, vagy pedig a test alakjához idomult; I a megholtnak nevét és állását, az istenekhez intézett imákat vésték vagy festették azok födelére. Kinek mód jában állott, hozzátartozóinak tetemeit hármas, még többszörös, a legkeményebb fanemekből készült kopor sóba helyezte és a födeleket oly szilárdan kapcsolták össze a koporsó alsó részével, kogy csak szétrombolás- sal lehet azokat felnyitni. A koporsóba tettek, a halott által életében használt némely tárgyakon kivül: papyrus- tekercset, mely könyörgéseket tartalmazott az alvilág isteneihez. A megholtat ünnepélyes menet kisérte nyug helyére, melyet többnyire még életében készítetett el ma gának sziklába vájt sírboltba, mit az illetőnek életéből vett, festett vagy féldombormű ábrázolatok ékesítettek, az isteneknek ajánlották, énekkel magasztalták s miután még néhány vizeskorsót és áldozati lepényt raktak mel léje a sirüregbe, a halottnak örök lakát bezárták. Ha a temetésnek ezen nemét azon óhajtás hozta létre, hogy a megholt testet maradandóvá tegyék, úgy más népeknél éppen az ellenkezőt találni, hogy azt, mint tisztátalant a lehető leggyorsabban eltávolítsák. A régi indok vászonlepelbe burkolt halottaikat gyászpadon , vitték ki a város kapuin, ott elégették a csontokat és a < hamvat folyóvízbe szórták, hogy az a tisztátalan marad ványokat a mindent megtisztító világtengerbe tovább j vigye. A régi perzsák azonban még nagyobb tisztelettel | viseltettek az elemek tisztasága iránt. Sem a vizet, sem a tüzet, sem a földet hitük nem engedte megfertőztetni a holttestnek érintése által; nem maradt egyébb hátra, I mint azokat | szabad ég alatt az ebeknek és madarak nak engedni át. A zendavesta azt parancsolja, hogy a holtakat száraz, kevésbé járt utakon szállítsák ki, sza badon fekvő, viz és fa nélkül való helyekre. Itt a földet I kissé ássák ki, a mélyedést kővel, téglával és porral tölt sék meg, mert ezek a tisztátalanságot kevésbé veszik I föl. Két ember meg gyászpadon vigye ide ki a mezíte len holtat; kéme uyebb H«r’ volt szabad adni e? vassal vagy ólouiu . ;t ásíts* .uuauai és hajánál fogva, hogy a húsevő madarak és állatok semmit se vi gyenek a csont- és husmaradékból a vízre vagy erdőbe. A hely előbb meg nem tisztul, mig a test teljesen föl nem emésztetett és a maradvány porrá lön; ekkor ismét a földdel egyenlővé kell tenni a helyet. A bombay-i és kermani partokon még ma is ezen módon temetik el a halottakat. A bombay-i temetkezési hely hegyen fekszik a tengerpart mellett, melybe több mélyedés van vájva. A rokonok övéiknek holttestéhez csak 30 lépésnyire közeledhetnek, ezen távolságból figyelik meg, vájjon a keselyük hamar fölemésztik-e a holtat és mely részeit először ? A mit Irán lakóinak vallásuk mint jó és istennek kedves dolgot parancsol és aminek elmulasztását a leg- szigoruabb fenyegetésekkel akarja meggátolni, éppen azt tekintették nyűgöt régi népei: Görögországnak és Itáliának lakói istentől gyűlölt iszonyuságnak, melynek szerzője az égiek legsúlyosabb boszujának tette ki ma gát, megakadályozója azonban áldásukat nyerte el. Eb nek, macskának esni martalékul, a homóri hősökre nézve a legrettenetesebb sors, roszabb és borzasztóbb mint maga a halál. Életüket koczkáztatják, hogy barátaik és tár saik holttesteit ezen gyalázattól megmentsék és maga Achilles is kiadja az öreg könyörgő apának ünnepélyes eltemetésre annak elesett fiát, ki lelki barátját ölte meg. Antigoné életét veti latba, hogy bátyja holttestét a ma daraktól és kutyáktól megszabadítsa. A legelevenebb érzelemből eredt vonások mellett tanúskodik azon monda, hogy az életben maradtnak kötelessége a megholtakat eltakarítani; mert külömben lelkének a halál folyamá nak partján kell bolyongani és a többi életből, elköltö zőitekhez nem közelíthet. Az egész római és görög ókorban fennmaradt a szokás hogy a ki temetetlen holt-
