Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-06-15 / 24. szám
24. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap junius 15-én. Hetedik évfolyam. megjeleli: hetenkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 ,, Egyes szám ára .-------10 „ Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Tolnamegye törvényhatóságának, a toli^amegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi íelekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye.* Előfizetési felhívás: A „Tolnamegyei közlöny“ 1879. évi hetedik évfolyamának második felére. Előfizetési ára 1879. julius 1-től 1879. deczember végéig 2 frt 50 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz küldendők. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék, a t. előfizetők az előfizetési pénzeknek legkésőbb folyó évi junius 30-ig leendő beküldésére tisztelettel felkéretnek. A kiadóhivatal. Néhány bizalmas szó a „TolnamegyeiKözlöny“ t. szerkesztőjéhez, ír. De nem csak e jeleneteket dicsőiti meg, kik a székhelyen,, Szegzárdon adták buzgó ha^afiságuk szép, jelét a megyei gyűléseken, mint a megyének főtiszt- viselői — s Szegzárd fiai élénken emlékeznek és fognak még soká emlékezni ezen két kitűnőségre, hanem „Az obsitosában Háry János személyében is oly eredeti alakot örökitett meg, minő a magyar irodalomban nem fordul elő; ezt bátran elmondhatjuk. A szegzárdi születésű Háry bátyánknak, daczára, hogy közsorsu szegény fazekas volt, oly hu képét nyújtja az „obsitos“, hogy e mellett alegjelesb festész ecsete is eltörpülne. Például, midőn a derék János baka eldicsekszik: „Hol volt, hol nem, bizonnyal már meg nem mondhatom, Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon; Mi tán mindössze százan vagy kétszázan valánk, Mind szép nyalka husszárok, mind tűz és annyi láng.“ TÁRGZA. Az első fehér hajszál. (Francziából.) Nem ritkaság a felsőbb körök rétegeiben látni oly nőket, kik fölött elrepül az évek száma a nélkül, hogy az hosszú ideig meglátszanék rajtuk. Túlhalmozva a jólét minden kedvezményeivel; kívül helyezve a nélkülözések azon szenvedésein, a melyek fölemésztik az egészséget; megkímélve oly nehéz gondoktól, a minők mély üregbe sülyesztve elhomályosítják a szemeket; megvédve a megélhetés nehéz küzdelmének bujáitól; nem érintve a fájdalmak azon sokaságától, melyek ráncz barázdákkal vonalozzák az arczot, sőt naponkint a kitanult kaczérság ravasz segélyével megszépítve, a divat pompájával fölékesitve; éjjelente az érzéketlenség puha kényelmének kaijaiban megiijodva, mert nem ismerve más álmatlanságot, mint a mulatságokra szánt éjszakázást; nem más kényszert, mint saját akaratukat; nem*1 egyéb szükségletet, mint örülni; nem más fáradságot, min. saját magát élni hagyni; azt mondhatnánk, hogy az idő el felejtette őket, miként az ö arczuk ifjúsága elfelejtette az időt. Ők nem úgy öregszenek meg, hanem megérnek, mint egy egészséges szép gyümölcs és pedig a nélkül, hogy üde- ségük vagy ragyogásokból valamit is veszitettek volna. De Tourvitle Constance, a fönt,'nevezett kiváltságok teremtményeinek mint első rangú, kegyencze ragyogott. Magas rangú szülétésre; gazdag vagyonilag s megáldva a természet mindazon bájaival, melyekkel hódítani lehet. Mindennel bírt, mi hízelgő lehet a becsvágy kielégítésére. Saját akaratából választott féijet s anyja egy oly kedves leány„Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát! Mit gondol kend biró ur, ki adta meg torát?“ ,Ki adta volna hát, ki! viszonz a kérdözött, Csak volt a kapitányban ész és nem ütközött „Volt ám, de volt kurázs is komék és mekkora; Megütközénk biz és hogy!“ kiált a vén baka. „Magam valék az első, ki közbe vágtaték; Hullott a francziája mint hull a fü, a jég! A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát, Kétszázezerét, hogy vert meg kétszáz, az angyalát! Futottak már a franczok, mint széfben a katáng, Utánnok a magyarság, hogy szinte ! fulladánk! S im a futóknak közte meglátom a vezért, Aranykengyelben lába, lovával szél sem ért, De én is paripámat utána rugtatom, S egy sürü erdő szélén — vitézül elfogom. Az angyalát! kiálték s megcsípem i öt nyakon, Most valid meg, ugy-e te vagy a Napoleon?“ De az „ Obsitos “-ból szinte bűn valamit idézni, el kell azt olvasni, vagy szavalni véges-végig, hogy annak remek, alkotását a valósága s eredetiségében fölfoghassuk és élvezhessük; ismételve mondjuk : nincs ily obsitosa több széles Magyarországnak mint Szegzárd városának! Emlittetlenül nem hagyhatjuk végre a „Csörgető“ czimü költői elbeszélést, mely Szegzárd alatt fekszik és a vigyázatlan fürödők közül még ma is szedi áldozatait: „Szegzárd alatt, hol Sár vizének Kanyargó parti délre térnek, Mint őszi égnek légköre, Mely tiszta, mégis bánatos — Félig mosolygó, fél zajos Egy puszta tónak, Csörgetönek tüköré . . . Ha tiszta, csendes éjen át Kezébe veszi fáklyáját kának, a milyent csak maga óhajthatott volna. Körül rajongva hódolatok- és nagyvilági mulatságokkal; megkimélve a szenvedélyektől; szerencsés Ízlésében, egy szóval, csupa tövis nélküli rózsák nyíltak életutain. S igy repülni látta a napok-, hónapok- és éveket a nélkül, hogy gondolt volna azon órára, a mely neki is ütni fogja: az idő múlandóságának óráját. Ezen boldog jólétben, egy reggel elegáns, gyöngyszinü pongyolában karszékében hanyagul hátradőlve ült öltöző asztala előtt s hosszú, gazdag, fénylő fekete haját egészen átengedte a komorna ügyes kezeinek; mig ez nagy művészettel igyekezett úrnője szép hajzatát a divat szabályai szerint rendezni, addig ö maga puha ujjaival, az ölében nyugvó selyemszörü angol ebecskének füleivel játszadozott, midőn egyszerre mélázó gondolataiból, a komorna meglepetést eláurló elkiáltása által zavartatott föl. — Mi az Lucile? kérdé a komornát. — Oh! asszonyom, valóban egyetlen leend. — Nos aztán, ki fogja ön magát magyarázni? — Egy szál fehér haj, asszonyom! — De kinek? .... Önnek? kérdé de Tourville asz- szony teljes nyugodtsággal. — Bocsánat .... de ön ... . aszonyom .... azt hiszem ............dadogá a szobaleány nem minden félelem nélkül. — Ugyan menjen! az lehetetlen, feleié az úrnő azon hihetetlen élénkséggel, mely még a kétkedést is kizárja. — Igen asszonyom, megengedi, hogy .... kiszakítsam.-— Bizonnyal Lucile, szakitsa ki. — Ezen, valószínűleg a gyermekkorból visszamaradt, úgynevezett tej hajszál csak nem maradhat fejemen. A bujdosó hold s lágy sugára Alásüt a tó hablakára, Kijárok akkor sokszor én, Megállók a tó közeién, — S a tündérszárnyu képzelet Mesés idők virághonába Ragadja által lelkemet. S előmbe lép egy szép leány, Mint síri szellem halovány, Ekés fején bomolt a haj, Ajkán a szó nyögő sóhaj: „Vedd, itt a kulcs, oh lant fia — így szól a sírok angyala — S te sírlakója nyiss utat, Te itt a bűvös tó alatt, S-te hosszú, vastag éjjel Oszolj előle széjjel!“ Es a hogy oszlik köd, homály, Mi róla írva álla 8 áll, Dalomban él a tó felett A tó alatti gyászeset ..." S elmondván az érdekes regét az, ősidőkből ek- kép jelöli meg a Csörgető bűbájos titkait: „Csak néha csendes éjeken, Ha a gyász éve van jelen, Hallhatni Csörgető körül Ki zúgni néma mélyibül A bús barát Harangzaját, De századok óta hiába harangoz, Az égbe imákat hiába kiáltoz, A bünlak örökre sülyedve marad, Nyom nélkül elöntve a vizszin alatt.“ Ezek és több más’ Szegzárdra vonatkoznak és édesen emlékeznek a szülőföldről, hol a szerető szülők bölcsejét ringaták. Vagy „Csatár" hőskölteménye nem-e a drága szülőföld áldott téréin tünteti föl az ősidők harczait és csatáit? A komorna nagy vigyázattal hüvelk és mutató ujjat közé fogva az ezüst szálat, a perlekedés tárgyát egy köny- nyü rántással kiszakitá nem anélkül, hogy de Tourville asz- szony egy kis fájdalom sikoltást ne hallatott volna. A rosz- nak benyomása, mint egy villám múlt el, de a fejbőr csekély fájdalmának hatása egész a szivmélyéig hatolt. Constance azonban, a benyomás kellemetlenségét leküzdeni iparkodott, nehogy annak érzete tiszta szemeiben vádlókép tanúskodjon kedélye változásán. — Lássuk; mondá a tetetés betanult művészetével, mert, nagyon is érzé, hogy minden gondolata a félelem zsákmánya lett; mutassa Lucile, mutasa ritka találmányát. S a hajszálat elvéve a komorna kezéből; némán, mély gondolatokba merülve nagy figyelemmel huzá végig rózsa- szinü kis kezefején, hogy annál biztosabb meggyőződést szerezhessen a színárnyalatának valódiságáról. S midőn szive ellenére is megkellett győződnie a fehér szin valódiságáról, ekkor minden megerőltetése daczára sem volt képes a kedélyére tett mély benyomást leküzdeni és csak reszkető ajkakkal mondhatá: — Igen Lucile . . . Önnek igaza volt, mert ez valóban: egyszál fehér haj. Ha az ujoncz lélektanilag gondolataival kisérte az anyagot, nem hagyhatta magától elvenni vagy elvitatni: a való és a tetetés közti különbséget és így fáradtság nélkül olvasta úrnője lelkében a forrodalom azon vulkánszerü küzdelmét, a melynek vigyázatlan őszintesége martalékul dobta. Es azon ügyetlenséggel, mely a tapintat nélküli egyének sajátja, állására féltékenyen sietve akarta.jóvá tenni hibáját, minek következtében az elsőt megtoldotta egy második- kal, mert nagy vigasztalással mondá:
