Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-03-23 / 12. szám
20 kr. Krön Samuné 30 kr. Leitersdorfer Francziska 40 kr. Pimitzer Klára 40 kr. Bien Teréz 50 kr. Mautner József 1 frt. Thodorovits Lajosné 1 forint. Spitzer N. 10 kr. Róth Ferenczné 30 kr. Horváth Ignáczné 50 kr. Borsódy Lajosné 50 kr. Gájásy Lajosné 1 forint. Mártin Ferenczné 20 kr. Kelecsenyi Ambróné 50 kr. Ágoston Istvánné 50 kr. Pesti Józsefné 50 kr. Horváth Kálmánná 50 kr. Dr. Dicenty Pál 50 kr. Bocsor Antal 1 frt. N. N. 1 frt. Gyertyában: Simon Rndolfné 1 font. Steiner Mátyás 3 font. Ferdinand Béla 2 font. Blan Lajos 2 font. Schibinger Antal 2 font. Leicht Lajos 2 font. Ferdinand Antal s fia 3 font. Hahn Adolf 1 font. Diczenty Gyula 1 font. Pribenszky Erzsiké 1 font. Merverth Ferepcz 1 font. Mayer Jánosné 1 font. Adler János 1 font. Salamon L. 1 font. Bencsik Kálmánná 1 font. és Krámmer Mári 3 liter petroleum. Adakozások a szegedi árvízkárosultak részére. Gyűjtötte Perczel Dezső alispán. Perczel Dezső 10 frt 70 kr. Perczel Dezsőné 10 frt. Bocsor Antal 5 frt. Dr. Sass István lő frt. Szegzárdi takarékpénztár 100 frt. Dr. Szigeth Gábor 5 frt. Knor Nándor 5 frt. Kelecsényi Ambró 5 frt. Örffy Lajos 2 frt. Totth Ödön 1 frt. Báró Jeszenszky István 10 frt. Pápé Gyula 10 frt. Pápé Gyuláné 5 frt. Pápé Dénes 1 frt. Pápé Sándor 1 frt. Pápé Gabriella 1 frt. Gerenday Lajos 1 frt. Kurcz Vilmos 1 frt. Sebök Kálmán 5 frt. Módly László 3 frt. Fördős Vilmos 10 frt. Döring Lajos 1 frt. Kotsy János 1 frt. Cenner Károly 2 frt. Puntigám Sándor 1 frt. Pataky László 50 kr. Balásovics Gyula 50 kr. Szabó Ferencz 50 kr. Krautszak József 50 kr. Kamarás Fülöp 5 frt. Koharics Lajos 10 frt. Taussig Lipót 2 frt. Főglein Mihály 5 frt. Jilk Gyula 1 frt. Döry Mihály 1 frt. Guzmits Zsigmond 2 frt. Kubinyi Imre 50 kr. Németh N. János 2 frt. Burián Lajos 2 frt. Zvonicsek József 50 kr. Domsics Lajos 5 frt. N. N. 2 frt. Halász József 5 frt. Szabó Géza 1 frt. Horváth Károly 50 kr. Korbonics Elek 1 frt. Szabó Károly 20 kr. Rüll Lajos 50 kr. Lauschmann Ferencz 1 frt. Rill József 20 kr. Frühmorgen Miklós 20 kr. Csillag Adolf 20 kr. Ellmann Miklós 5 frt. Bencze Márton 30 kr. Herner József 30 kr. / Búzás József 20 kr. Simon Ádám 30 kr. Puck Márton 20 kr. Pitz Imre 30 kr. Gyimóthy István 30 kr. Domoszlay József 1 frt. Zarubay Ferencz 5 frt. Kuczek Nándor 1 frt. Pöndör József 30 kr. Darázsy János 20 kr. Pap Sarolta és Mariska 3 frt 10 kr. Özv. Thodorovits Lajosné 10 frt. Kerner Clementina 2 frt. Mikos Gézáné 5 frt. Jámbusz Gyula 1 frt. Tóth Mihály 3 frt. Összesen 300 frt. Azaz háromszáz forint. Kelt Szegzárdon, márczius 16-án 1879. Perczel Dezső, alispán. — E kimutatásban kitüntetett 300 frt mai napon a nagyméltóságu m. kir. belügyministerium- hoz felterjesztetett. Szegzárd, márczius 16. 1879. Perczel Dezső, alispán. Szegzárd, 1879. márczius 20-án. Kétségkívül igazuk van azon feketelátóknak, kik a magyar állam fejlődési viszonyait nem találják kielégítőknek; kik az előttük létező teendők óriási halmazától visszarettenve: már a végczélt el- érhetlennek tekintik. Kétségtelenül igazuk van, de csak részben! Bizonyos, hogy e bámulatos nemzedéknek, mely Magyarország modern állammá fejlesztésére vállalkozott s kitűzött czélján oly marfyrszerü önfeláldozással folyton, ernyedetlenül dolgozik, még sok a teendője; lehet, hogy daczára az óriási munkának és szorgalomnak: mielőtt a mostani nemzedék müvét befejezve látná, a természet örök tör- vényjei működése szinteréről elszállítják; lehet, hogy a kedvezőtlen sors eszményképének elérését mindinkább a messze távolba tolja, hogy egyik szerencsésebb utódjának fáradozások nélkül, készen ölébe hulljon! Mindez lehetséges. De nincs igazuk a feketelátóknak, midőn aggódó hazafias szemeiket a jövő nehézségein jártatva, elfelejtenek visszatekinteni a múltra s a már meghaladott ut tisztes nagyságát tekintetbe véve, a jövőre nem vonnak következtetést. Nagyítás nélkül merjük állítani, hogy a magyar államnak még csak félutat kell tenni, hogy a nyugoti államok által elfoglalt műveltségi álláspontra helyezkedjék! Ezen, tán merésznek látszó állításunk begyő- zése tekintetéből alkalmilag minden téren szemlét fogunk tartani. Ezúttal szorítkozunk a társadalmi téren létesített egyletekre s az itt történteket fogjuk szellőztetni, hogy úgy alkalomszerüleg minden czél- zatosság nélkül elmondjuk nézeteinket s a létező hiányok felemlitésével jóakaratu tanácscsal szolgáljunk. A társadalmi téren létesített egyletek legnagyobb részben, mintegy a kor előnyös jellemzésére, három czélt követnek: a jótékonyságot, az emberszerető se- gédkezést s a műizlés fejlesztésére irányzott törekvést. Szüklátkörüség, műizlés és a hasznos és jó iránt tökéletes érzékhiány szükségeltetik hozzá, hogy valaki a fentebbi három czélt követő társadalmi egyletek létezésének jogosultságát megtagadja. A szegények anyagi segélyezését czélként gyakorló egylet tevékenysége ép oly szükséges és di- cséretreméltó, mint az elemek által fenyegetett vagyon védelmét, vagy a műveltség postulatumakép szereplő műizlés fejlesztését elősegítő egyleteké. Mindhárom irányú egyletek létezési jogosultsága, sőt szükségessége megállapítva lévén, ebből önként foly, hogy a közönség, melynek támogatásától függ azok léte, alkalomszerüleg minden említett irányú egyletet, pártállás elfoglalása nélkül, hazafias érzelmeiből kifolyólag minden kitelhető módon segélyezni köteles. Ez oly kétséget kizáró alapigazság, melyet csak az elvakult szenvedély, vagy az értelemhiány hagyhat figyelmen kívül. Az ilynemű egyletek vezető egyéniségei kétségtelenül helyesen cselekesznek, midőn a közbizalom által gondjaikra bizott ügyek érdekében tevékenységet, ügybuzgalmat fejtenek ki. S ezen határig munkálkodásaik csak áldást- hozók lehetnek s minden elfogulatlan, belátó ember által elismeréssel fogadtatnak. Azonban tekintetbe véve, hogy a fentálló egyletek egy és ugyanazon sok oldalról igénybe vett közönség anyagi támogatását veszik igénybe, a fentebb vázolt törekvéseknek természetszerű határai vannak, melyeket az elfogulatlan s a közjót szivén hordozó tényező figyelembe venni tartozik, ha csak azt nem akarja, hogy részben üdvös törekvése negatív károsítást idézvén elő, tökéletesen el- lensulyoztassék s igy egészben haszontalanná, — sőt károssá váljék. Ha a létező s mind fentebb bebizonyítottuk, létezési jogosultsággal biró egyletek valamelyike, — feltesszük a legjobb esetet — azon egylet érdekében, melynek gondozása reá hárul, habár előszeretetből olynemü tevékenységet fejt ki, mely a többi egyletek és társulatok hátrányára van, hasonlít az élő fához, mely a föld táperejét magához vonva s az éltető nap melegét fen- tartva, kiöli maga körül a hasznos növényzetet. Mi részünkről az ily szerepet nem óhajtjuk s az ilynemű törekvést határozottan kárhoztatjuk. A végczél egy: a magyar állam modernizálása; — ezt szem előtt tartva, az iránytadó körökben nem szabad a szenvedélynek uralkodni; tapintatosság és határtalan türelem legyen mindenütt a jelszó; — igy a felvilágosult kor által teremtett s szükséges egyletek egymás mellett a czélnak megfelelőleg fen- állhatnak, — mig ha a féket vesztett szenvedély uralkodik, csakhamar bekövetkezik a visszaesés s az ez által nyert kétséges értékű babér azok homlokát fogja díszíteni, kik az utókor előtt dicsfénytől övezve kívántak megjelenni! Felhívás a tolnamegyei jegyzői karhoz! Múlt évi deczember 4-én a dombóvári és simon- tornyai jegyzői egyletek a megyei jegyzői nyugdíj alapszabályok megváltoztatása ügyében közös gyűlést tartottak, mely gyűlésben elhatároztatott, hogy Reisner Béla, paári jegyző által kidolgozott és a gyűlésben némi módosítással elfogadott uj alapszabályok, úgy az általa tartott felolvasás tartalma a Tolnamegyei Közlönyben oly felhívással tétessenek közzé, hogy a megyei jegyzők az uj szabályokra netán teendő észrevételeiket az e czélra kiküldött és Bogár Lajos szakcsi, Klein Endre gyönki és Reisner Béla paári jegyzőkből álló bizottsághoz az uj alapszabályoknak a Tolnamegyei Közlönyben megjelenésüktől számítandó 14 nap alatt beküldjék. E határidő után a dombóvári és simontornyai jegyző egyletek a beérkezett észrevételek megbirá- lása, az alapszabályok újbóli módosítása, végre azok a tek. megyei hatósághoz való felterjesztésük végett ismét együttes gyűlést fognak tartani. segítve, a lépesükön felhaladva, egy ablakaival az utczára néző szép társaság közé nyitottunk be. A jelen voltak érkezésünkre elibénk siettek s vidoran üdvözlök a karomból kibontakozó gyönyörű hölgyet. Szemeim kápráztak a termet elöntő, előttem szokatlan fénytől, öntudatlanul álltam meg a terem közepén. Végre egy fiatal ember közelit felém. Röviden megismerkedtünk, ö magát hölgyem fivérének mondotta s karonfogva mutatott he a tái'saságnak. Ezután a bájoló nő ezüstcsengésü hangjára lettünk figyelmessé. Röviden elbeszélte kikocsizásának történetét. „Már hazafelé térni szóllitám meg Istvánt (a kocsist) s kocsink alig fordult át egy mellékutra, hogy azon a város felé vezető útra érhessünk, mikor az ut melletti bokor rezzenésére lovaink félre ugrottak . . István nem volt képes azokat féken tartani s árkon bokron keresztül bőszült módra vonták kocsimat maguk után. A kétségbeesés környezett már s érzém, hogy a legmagasabb fokra jutott félelem alatt meg kell törni, mikor a bőszült állatok kocsimat a rendes útra kezdték vonszolni, egy fa alatti kis pad átellenében, melyen egy ifjú ült, kinek bátor fellépése azokat megállásra kényszerité. Ezen ifjút, kit a Gondviselés életem megmentésére rendelt, szerencsés lehetek bemutatni.“ Ezzel felém fordult s hófehér kis kezét felém nyújtva, rebegett újólag köszönetét. Nem lettem volna Ádám unokája, ha a felém nyújtott bársony-puha kezet ajkaimhoz nem vittem volna s arra egy érzelemteljes csókot nem leheltem volna. A társaság tagjai körül fogtak, dicséretekkel halmoztak el bátorságomért, az agg szülők pedig örömkönyek között rebegtek köszönetét leányuk életének megmentéséért. A legnagyobb vonzalommal s szeretettel vettek komi és mikor a kedves családot életviszonyaimmal megismertettem, házuknál rendeztek be számomra lakást, az időtől fogva hölgyem körében töltöttem el a legszebb napokat. Szóval a családba vétettem fel. Egy reggel még jóizüet nyújtózkodtam lágy párnáimon, mikor ajtómon kopogtatnak. A belépésre ezélzó „szabad“ szó elhangzása után levéllel kezében hölgyem fivére lépett be hozzám. A levél, melyet kezében tartott, mivel nekem szóllott, átadta, mit én rövid idő alatt keresztül olvastam. A levél tartalma, talán másra nagy hatást gyakorolt volna, én azonban elolvasása után titkos vágygyal keblemben — rejtém fejpárnám alá s erősen sugá belül valami talán Hosszabb részem (?) bár mielőbb megtörténnék......... Mi tűrés-tagadás benne, nagybátyám reszketeg kézzel irt levélben tudósit betegségéről, írja, hogy semmi reménye sincs a meggyógyulásra, már végrendeletet is készített, melyben összes vagyonát szerencsésen nekem testálja, csupán azt a föltételt köti ki, hogy ha még életéhen rossz híremet hallaná, másra fogja hatvan ezer forintocskára becsült vagyonát hagyni. Ez volt a főrugó, a miért szerettem volna, ha már levele vételekor nem lett volna azok sorában, kiket élőknek nevezünk. S különben ki ne lett volna velem most megelégedve, most, mikor anynyira jól viselém magamat, hogy egy családnak legfőbb szeme fényét mentettem meg az életnek. Természetesen csak hölgyem elbeszélése után lettem meggyőződve arról, hogy oly szerencsétlen helyzetben szolgálatára lehettem s őt megszabadithatám még pedig — nyulbátorságom által; félvén t. i. hogy az eszeveszet 8 felbőszült állatok csontjaimon gázolnak keresztül, ön- tudatlanul elkiáltottam magamat, mire a lovak megállották .................... . A mit titkon óhajtottam, rövid időn beteljesült. —Pár nap múlva a posta ismét levelet hoz számomra; de azt már nem nagybátyám Írja, abban már haláláról tudósítanak s temetésre hívnak haza. Szomorúan adtam tudtára szives házi gazdámnak a gyászos eseményt s egyszersmind felemlítettem, hogy a temetésre pár óra múlva elutazni fogok. O legjobb fogatát ajánlotta oda számomra, mit én elfogadtam s rövid idő múlva a kedves családtól néhány napra búcsút vettem. ...............Eltemettük az öreget oly illő szertartással, min t az egy a nemességére igen sokat tartó magyar földesurat megillethetett, megsirattam ötét magam is, könyeztem felette sokat s talán félig-meddig azok örömkönyek voltak, mert oly sűrűén omoltak arezomra, mint még soha! Temetés után visszatértem egy jó csomó készpénzbeli örökség és a végrendelet biztos másolatával zsebemben. Most már a sors véletlenül úrrá tett. Nem jó anynyi vagyonnal — gondolám magamban — egy embernek magának lenni s mivel nagykorúságomat elértem s házasságomnak mi akadály sem állott útjában: megkértem ideálom kezét, kinek pár hét múlva oltár előtt örök hűséget esküdve, vele a legboldogabb házasságban forrón szeretve éltem ... „Hát te pajtás honnét vetődtél ide? Jer velem menjünk vissza a városba, én már beleuntam a botanizálásba.., „De hiszen ez mitsem hall.............Iván! talán nem vagy magadnál?!“ Mikor nevemet hallottam említeni, legördült a kárpit.. Ottan találtam magamat a százados tölgy alatti kis pádon. A nap alkonyatra szállt, csak néhány megtört sugara juthatott keresztül a fák zöldülö ágain ............Barátomat, Berke sdy Ottót láttam magam előtt, kezét felém nyujva s uti- társul szállítva fel a hazatérésre. — Én felelet helyett felálltam s egyet sóhajtottan. Ottó észrevéve a keblemből feb törő sóhajt, kérdi „mit jelentsen ez?“ Én pedig lehangoltan beszéltem el neki, hogy csak az előbb pár perczczel is minő gazdag, minő boldog voltam!..................... S ő mosolyogva veti utánna „Éhes d............makkal álmodik! Ro bág.
