Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-03-16 / 11. szám
11. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap mározius 16-án. Hetedik évfolyam. megjeleli: hetenkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Elöfízetési árak: Egészévre ... 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 ,, Egyes szám ára . — — 10 ,, Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejös-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak jutányosán számíttatnak. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatok. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Szegzárd, 1879. márczius 13-án. E lapok 9-ik számában egy névtelen ügybarát azon figyelemre méltó indítvánnyal lépett fel, miszerint alakítanánk egy állandó műkedvelői társaságot, mely hivatva lenne előadandó színművei által a székvárosi társasélet hiányain némileg segíteni. A czél mondhatni igen szép és méltó arra, hogy érdekében kissé mozogjunk. — Közönségünk általában kénytelen nélkülözni oly helyeket, hol néhány órát együtt tölthetne; ifjaink, hölgyeink nem örvendenek a találkozásnak s nem engedhetik magukat át a kellemes társalgás gyönyörködtető benyomásainak. Pedig ilyen közhelyekre mai nap már minden városnak elkerülhetetlen szüksége van. Egyebek közt első feladatunk legyen tebát az állandó műkedvelői társaságot össze hozni, hogy ekként bizton számíthassunk az élvezetes estélyekre, melyeket ez, a szinielőadásök által havonkint egyszer, nyújtani fog! * Hogy mily sok élvezetet képes egy helyesen kiválasztott és részleteiben pontosan összevágó előadás ^nyújtani, azt kiki tapasztalásból tudja. Az ily előadás mindenkit hatalmába ejt, mindnyájan egybeforrnak azon személyekkel, kik a színpadon szenvednek vagy örülnek. E szellemi vacsorához, melyen a költő eledelül szivét, italul vérét adja, hozzá kell járulnunk azért is, hogy nemzeti érzelmeinkben ily módon megizmosodjunk s a hazafíság utjának talaját magunkban előkészítsük. A szinielőadás hatalma elvon minden napi gondjainktól, eloszlatja valódi bánatunkat. Emberi nagylelkűség, nemes szivü önfeledés, önző örömek és fájdalmak föláldozása; ezek hatásai a szinielőadás magasztos erejének. Már most, ha figyelembe vesszük azon körülményt, hogy tavasz és nyár ^folytán, az ébredő természet szépségein kívül, úgyszólván alig van még valami élvezni valója székvárosunk lakosságának, be kell látnunk, hogy ily társaságra nálunk mulhatlan szükség van. Nappal kiki hivatalához van kötve, onnan testileg-szellemileg kimerülve távozik és később szeretne valami nemes szórakozásban részesülni; de ezt bármennyire óhajtsa is magának, czélt egyáltalán nem érhet s igy kénytelen annak élvezéséről lemondani. Sőt a mi több, még rendszeres sétában sem lelhet fáradt lelke üdülést; mert mint tudjuk — helyi viszonyaink erre nem alkalmasak — az esti órákban, pedig ez a legalkalmasabb időszak a sétállásra, a felszálló porfellegek miatt képtelen az ember az utczai élvezetekre.. Tekintve ezen társaságnak úgy anyagi mint eszményi szép oldalát, oly sokféle előnyökkel kínálkozik az, hogy egész bátran nyereségnek lehetne tartani annak létesülését. Aztán végre is társadalomban élünk, az ebből folyó viszonyok reánk nézve szűküléssé teszik oly intézmények létesítését, melyek által a nemes ízlés tápot nyer, a lélek finomul, és a mindennapi munkába belefáradt test jótékony üdülést talál. S mig egyfelől ezen kedvezményekben részesülnénk, másfelől — mint tisztelt czikkező is helyesen fölemlíti — egyéb jótékony czélok is anyagi támogatást nyernének ezáltal. Látszólag szórakozásért áldoznánk, azonban az ekként begyült pénzekből közös támogatásban részesülnének mindazon intézetek, melyek hivatvák a közművelődést terjeszteni, jótékonyságot gyakorolni stb. És hogy ezen intézetek körünkben felvirágozzanak, azt hiszem, szívből kívánja mindenki. Mert valóban nagymérvű elfogultság kellene ahhoz, hogy valaki ezen intézetek működését rideg közönnyel tekintse és azoktól akár anyagi, akár erkölcsi módjában álló támogatását megtagadja. Ezen műkedvelői társaság létesítése első sorban tehát saját szórakozásunkra és műérzékünk kielégítésére szolgálna, másod sorban tanúskodnék ez azon életrevalóságról, mellyel mai nap minden művelt város lakosságának a haladásban feltűnnie úgyszólván elengedhetlen kötelessége. A tapasztalás bizonyította, hogy ennek létesítésére alkalmas elemek nem hiányoznak nálunk, ha tehát ezekkel rendelkezünk, azt hiszem, csupán tőlünk függ, hogy társadalmi életünket kedvezőbbé tegyük. Közönségünk ízlése évenként javul, ennélfogva rajta kell lennünk, hogy a magasabb követelményeknek is kielégítés adassék s ez által a szinügy számára ama pártolást bistositsuk, melyet az, mint magyarosodásunk s közművelődésünk egyik tényezője méltán megérdemel. De menjünk tovább. A társaság majd oly módon szervezte- tik, hogy saját viszonyainkra való figyelemmel, az ellen kifogást tenni ne lehessen. És közönségünktől csupán bizalmat és pártolást fog kérni az, hogy remélhetőleg kifejtendő iparkodása által a magyar szin- ügyet városunkban azon színvonalra emelje, hol az egyszerű unaloműzés lenni megszűnvén, tulajdonké- peni nemes feladatához s szép czéljához közeledve, a művészet pályájára lép. Midőn hazánk más városaiban a szinügy kellő felkarolására napjainkban oly élénk mozgalmakat támasztanak, nekünk sem lehet e tekintetben hátramaradni; tudnunk kell, hogy az, mint közművelődési szellemi szükséglet, az őszinte pártolást nem nélkülözheti. A társaság tagjai hivatvák arra, hogy nemzeti nyelvünk művelését, az ízlés nemesítését s a művészet iránti érdeklődés fejlesztését közvetítsék; bizonyára szép czél! A színi előadások tagadhatatlanul nagy befolyást gyakorolnak a közművelődés terjesztésére, mily kár tehát, hogy eddig azok általánosabbá nem váltak; mert a hol ezek elhanyagoltatnak, ott egyszersmind a szelTÁRGZA. Az építőmester fia. Népies iránybeszély. Irta: Bathi. (Folytatás.) Hónapok múlva ennek is vége szakadt. A számos hitelező kértére árverés alá került az épület s annak már csupán emlékezetét bírhatta az ifjú ember. Sem ö, sem pedig felesége nem voltak munkához szokva, sőt ő, mint tudjuk korábbról, mesterségét is végkép elhagyta s', illetőleg elhanyagolta, jót azért nem remélhettek. A fiatal ember heteken át bolongott az éji órákban, mondhatni fej nélkül, kávéházból kávéházba, korcsmáról korcsmára járva, igy lett aztán egy közönséges utczai csavargó belőle. Hol azelőtt szívesén látott vendég volt, most onnét ridegen kiutasiták. Társai elhagyták. Nem volt neki senkije, ki öt megvigasztalta volna. Elhagyták, segítették koldussá tenni és nyomorúságában gúnyolták. Valóban rejtélyes, meg nem fogható néha a sors szeszélye. Arcza mindjobban elsápadt; ruhája lerongyolt. Egy időre feleségére sem mert gondolni s csak midőn már koldulásra került a sor, látta be, hogy még is csak jobb lesz az^asszonnyal lennie, fölkereste öt sírt, könyörgött, miszerint bocsátana meg neki mindent. — Szívesen megbocsátok — szóllalt fel az asszony, — csak megbocsásson nekünk az is, aki fölöttünk az égben lakik. ígérjük meg egymásnak — úgymond — hogy jövőben erényesek, becsületes- és munkások leszünk, milyennek eddig is lennünk kellett volna, igy az ut majdan előttünk is nyitva áll életünk biztos fentartására. Dolgozzunk fáradhatlanul, mindazt mihez értünk; a munka nem szégyen, akadnak majd olyanok, kik rajtunk könyörülni fognak. — Szívesen dolgoznék — válaszolt a megtört félj .—■ de mit, ha nem lesz ki munkát adjon nekünk, vagy ha ez lenne is, erőim a szolgálatot megtagadnák. Le vagyunk mi már az utolsó koldus által is nézve, nincs ki könyörüljön rajtunk. Oh istenem, istenem! tört ki hangos zokogás közt. . Az asszonyt szintén megtörte hite, de azt palástolni kívánván, újra és újra bátoritá férjét. — Lásd voltak mások is hasonló esetben, kik önbizalmuk folytán újra lábraálltak. Miért csügednénk épen mi? Hogy betegek vagyunk, az nem fog örökké tartani. Beszélgetéseiket még tovább is folytaták, de fejezzük be részünkről ennek szomorú’ ecsetelését. Mint látjuk a bünbánás órája bekövetkezett ugyan, azonban meglehetős későn. Csupán szánandó kinézésük már vért fagyasztott a a szemlélőben. Az asszony édes anyjának régi lakhelyén bérelt kis szobácskábán lakott. Akadt egy jótevőjük is, még pedig egy pinczér személyében, a ki tőle telhető módon segélyezte őket. A fiatal ember a fonti vigasztalás és beteges volta da,czára nem tudott ágyban maradni; hanem járt-kelt föl alá az utczákban, mígnem egészsége és vézna lábai a szolgálatot végleg megtagadták. Gyors és súlyos betegségbe esett. A jószivü pinczér megint előállt s a szerencsétlenen megkönyörülvén, öt az úgynevezett „beteg-kocsin“ a városi kórházba szállittatta, remélvén, hogy a gondos ápolás javára lesz. Elmérgült baja azonban egyre nagyobb fájdalmakat okozott. Neje, ki ezalatt szintén odáig lett, mig lehetséges volt, fölkereste férjét a kórházban, betege ágyához állt, hogy vigasztalja öt, kinek önmagának is szüksége lett volna arra. Eközben megtört minden hite, minden reménye és iszonyatos lelki kínai közt pár nap múlva szintén lebe- tegült. / Ápolása különös okok miatt lakhelyén nem történhetvén meg, a városi „szegény-orvos“ kijelentésére ö is a kórházba került. A találkozás mindenesetre megható. A történtek után vagy hatodnapra jelen sorok Írója, mint a városi statistikai hivatalnak egyik közege jelentem meg a szokásos haláleset felvételi napló tárgyában az említett kórházban. Alig térek be a kórház folyosóján az irodába, az alorvossal találkozom. Ez rögtön megszólít és kérdez: — Jónapot barátom! tudja-e mi újság? kérdezi igazi érdekeltséget ébresztő hangon. — Nem én, alorvos ur. Szabad legyen tudnom. — Ismerte ugy-e bár .... — Kit kérem? — No hát Y. építőmester fiát, ki atyjától örökölt szép vagyonát elpazarolván, aztán .... — Igen! de hát ....
