Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-03-02 / 9. szám
9. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap márczius 2-án. Hetedik évfolyam. Megjeleli: hetenkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza \ 72. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 frt — kr. Félévre .... 2 „ 50 „ Egyes szám ára . — — IQ n Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. Szegzárd, 1879. február 17-én. Székvárosunk lassan-lassan, de mégis csak igyekszik megközelíteni azon niveaut, melyen hozzá hasonló kisebb városok — talán szerencsésebb körülmények mellett — már régebb idő óta állanak. Van többféle egyesületünk, casinónk, polg. olvasókörünk s más intézményünk, melyek lehetővé teszik társadalmi életünknek többoldalról történő fejlődését. De ki tagadhatná, hogy ezen most említett tényezők daczára a mi társaséletünk még sem üti meg teljesen a mértéket. Fájdalom, igen kedvezőtlen hatással van reánk az, hogy egy kicsit el vagyunk zárva a világtól. Igen is el vagyunk zárva ! Nincs olyan közlekedésünk, mint a minőt székvárosunk és vidéke felmutatható terményei folytán méltán megérdemelne. Hiszen különben e dolgot nem szükség magyarázni; „a kinek lova nincs, járjon gyalog.“ Azt felelhetnék rá azok igen könnyenpki k olyan szerencséseiiögy'“saját alkaV matosságukon“ röpülhetnek Báttaszékre, Bonyhádra vagy nyáron át Domboriba és Gemenczre, stb. De bezzeg a szegény embernek mily jó volna csak úgy gyalogosan kisétálni az i n d ó h á z h o z, mely ott emelkednék a vásártér felé, ha már a szép szőke Dunának nem tetszik, legalább ott a vámház körül kanyarogni . . . Azonban bocsánat! nem akarok ál- madozni s nem is erről akartam beszélni . . . Elég az hozzá, ha úgy volna, a mint nincs, vagyis a mi nincs — az volna: társadalmi életünk is nagy lendületet nyerne. De ime csak most látom, mily nagy feneket kerítettem a dolognak s azért sietek tulajdonképeni tárgyamra térni. Egy „színművek előadására alakult műkedvelői társaság“ • hiányzik városunkban. Szintén hallani vélem, mint kiáltanak fel önkénytelenül némelyek. Műkedvelők! Az Isten bo- csása meg bűneiket — de bem tudják mit csele- kesznek. Pedig én, részemről mégsem tágítok. Miért ? Elmondom. Hisz a jóakarattal szellőztetett vélemény, — meggyőződés, — még {nem oktroyál senkire semmit. Városunkba csak úgy elvétve, — egy-két évben egyszer „vetődik“ egy-egy szintársaság. Miért ily ritkán, holott'a szomszédos Somogymegye székhelyén, de sőt hires Paks városában is, bizony a jóllakásig — gyönyörködnek' Thalia papjai és papnői — zengzetes igéiben ? — Egyedül a közlekedés hiányos volta miatt! Különben mi is részesülnénk olyan szerencsében, mint a szomszédos „nagy“ városok. Ha pedig akkor is csak úgy vetődnének hozzánk; -igen könnyen^káTpótölh’átsánk magunkat7~M;:' tel rándulván élvezni a „Cornewille-i harangok“ csengését, vagy a „Tourchambeault család“ nagyszerű előadását! Nehogy félreértessem, bátorkodom kijelenteni, hogy csupán ezért óhajtanám én, ha közlekedésünk volna; sőt biz azért ugyan nem volna érdemes vasutat építeni, hogy mi színházat lássunk, csak a sok előny közül ilyenben is részesülnénk. De még most sem feleltem a „miért?“-re ugy-e bár? Szükség van egy műkedvelői társaságra városunkban azért, mert — átalában mondhatni — rendes sziné- szetünk, sőt színi idényünk nincsen. Ez az egy fő ok, de ebből következik a „többi.“ A többi okból ime egynéhány: a hol nincs színészet, ott nem ápoltatik a szavaló művészet kellőkép, nem a szinirodalom, nem a nyelv, nem a hazafiság, nem a társasélet; s a hol mindez ápolva nincs: ott kellő fogékonyság sincs a nemesebb, finomabb szórakozásra; a hol ez az érzék hiányzik, ott a műveltség egyoldalú és hiányos, a hol pedig ... és ezt lehetne folytatni igy tovább; mig a végeredmény éppen nem lenne kielégítő; s én reám szegény fejemre, még megharagudnának, a mért az igazat akartam kimondani. A műkedvelői társaság tehát e hiányon egy kissé mégis segítene. És pedig mily könnyen lehetne alkalmas, arra való elemekből összeállítani egy ily társaságot. És még anyagi haszon is háromol- nék abból városunkra. Igen! mert egyedül jótékony czélokra fordittatnék a beszerzett összeg. Leginkább városi — néha általános közérdekű — de mindig jótékony czélokra. . ~ Vámsunkban mint á példák eddig is bizonyiták, vannak alkalmas elemek, van anyag e társaság létesítésére. Csupán egy kis ügybuzgóság és kevés jóa- akarat kívántatik hozzá, hogy valósuljon. Ne legyünk tehát közönyösek, főkép ne legyünk ellenszenvvel az iránt. S az elvetett mag látni fogjuk — jó gyümölcsöket kozand. Vajha úgy is lenne! Igen tisztelt szerkesztő ur! Naponként lehetett és lehet még most is olvasni a nagy lapokból, hogy egyes dunamelléki vidékek minő intézkedéseket tettek és tesznek a fenyegető árvizveszély ellen; minő költséges és fáradságot nem kímélő munkát fordítottak e czélra, hogy magukat TÁRGZA. Az építőmester fia. Népies iránybeszély. Irta: Bathi. (Folytatás.) De térjünk ismét vissza a fiúra, kiről talán hinnök, hogy ily nagymérvű megrázkódtatás után majdan magába száll. Kétségkívül némi megilletödés volt rajta ugyan észlelhető, de ez korántsem mutatkozott olyannak, mint a mely az őszinte megbánásnak lett volna kifolyása. 0 továbbra is a régi maradt. Sőt már most korlátot sem ismerve maga körül, teljes önkénnyel járhatott el vágyainak teljesítésében. Az állandó tivornya különben is vézna testalkatát természetes eredetiségéből lassacskán kivetközteté s azt Sorvadásnak inditá. Vagyoni állapota általánosan ismert lévén, ha pénzszükségbe esett, ami egyébiránt gyakran előfordult nála, a tőkepénzesek és uzsorások szivesen segítettek ilyenkor baján. Remélvén, hogy annak idején, a könnyelmű ifjútól gazdag kárpótlással nyerendik vissza a kölcsönzött összegeket. Ez tudatával annak, hogy örökségét nem sokára fölveheti, kezdett mesterségét is teljesen elhanyagolta s tartós henyeség- ben tölté idejét, unalmát a már többször említett vétkes mulatságokkal igyekezvén elűzni. A folytonos mulatozás állandó mámort szült nála, mit azzal szokott enyhíteni, hogy nagyobb szabású sétákat tön, majd az egyik majd a másik városrészben. Egy ily séta alkalmával történt, ■ hogy sorsa egy csinosan öltözködött s kellemes külsejű lánykával hozta össze, ki oldala mellett haladván el, pár perezre magára vonta figyelmét. Megállt egy időre s a lány után nézett. Szenvedélye egyszerre magával ragadta s rohamos léptekkel utánna sietett. Hosszas járás után végre egy házba tért a lány, hova nyomban utána haladt. A házfelügyelőtől tudakozódásaira azon felvilágosítást nyerte, hogy a lány egy a külvárosban lakó szegény özvegynek egyedüli gyermeke, ki az ottani varróintézetbe jár, hogy csekély heti béréből annak ellátásáról gondoskodjék. Azon naptól kezdve aztán rendesen ez utat kereste fel’a megkötendő ismerkedés czéljából. Erős vágyódása volt az ismeretségkötés. Fiatal emberünket az esti órákban megint lesben járva találjuk, s hozzá elég szerencsével, a lány ép az említett intézetből indult ki rendes útjára, mit ez megpillantván lázas izgatottsággal eléje sietett. Közelébe jutván, föltette magában, hogy megszólítja. Úgy is történt. De a lányka tapasztalván, hogy feléje valaki közeledik, menése irányát minduntalan változtatá, az illető egyre oldalához törtet, végre kedvező pillanatban megszólítja: — Kedves kisasszony! Megbocsásson, hogy ismeretlenül elég bátor vagyok megszólítani, de ön felette megörvendeztetne azzal, ha a haza kisérésre készséggel felajánlott szolgálatomat elfogadni hajlandónak nyilatkoznék. Az egyszerű lányka nem lévén ilyesbez szokva, szemérem érzetében a földre süti szemeit, alig tuda szóhoz jutni. Végre kijelenti, hogy bár mennyire is megtisztelve érzi magát szives ajánlata által, de miután ekkoráig mindig egyedül szokta útját lakására megtenni, azt nem fogadhatja el. Fiatal emberünk látva a lány határozott fellépését, mit volt tennie szépen a háttérbe vonult. Mindazonáltal bizonyos távolban követni kezdé. Fellépése nem sikerülvén, elhatározta, hogy egy újabb kísérletet is tesz. Ekközben a lány előrehaladott s tapasztalván, hogy a fiatal ember annak daczára még mindig utánna jár, mi nála gyanúpert idézett elő, lépéseit egyre jobban gyorsitá. Hosszabb szünetelés múlva aztán ismét felszólítja, mintegy kérve öt arra, hogy ne fosztaná meg ezen örömtől, melyet kedves emlék gyanántíprizne magában. A lány újra kijelenti, hogy épen nem tehet eleget kérelmének, bármint sajnálja is, hogy ezáltal remélt örömétől megfosztja.. Fiatal emberünk röstelvén a kudarezot, szégyen fejjel tehát újra visszavonult; de azért nem tágított. A lánynak nem sokára egy hídon kellett áthaladnia; ennek közepe tájára érve sorsa egy ittas napszámossal hozta össze, ki váratlanul egyszerre rettentő káromkodásba tört ki. Szegényke amúgy is nagy félelmében, az iszonyt ébresztő hangok hallatára a hídról legott visszaszaladt. Mire az alkalom mondhatni önként kínálkozott. Az ostromállapot újra és újra ismétlődött. — Lássa, kedves kisasszony! már a sors is úgy kívánja, — szólítja meg öt harmadszor is fiatal emberünk, — hogy készséggel felajánlott szolgálatomat elfogadja. Valóban, végtelen örömömre szolgálna, ha szerencsém lehetne lakására kisérhetni. — S mit remél ön bazakisérésemtöl, hisz én ismeretlen vagyok ön előtt, nincs tehát érdekében, hogy miattam fáradozzék — avagy talán hinnem kell, miszerint köztünk személytévedés forog fenn. — Az előbbit illetőleg — jegyzé meg az ifjú ember — attól boldogságomat remélem s hogy személyében tévednék, az minden kétségen felül áll. Minden teremtménynek van egy saját csillaga, —- tartja a példabeszéd. Amit régóta kerestem, — ime, feltaláltam azt kedves személyében; engedje meg azért részemről, hogy irányába bizalmas legyek s tartózkodás nélkül kijelentsem, miszerint önt szerencsém, boldogságom csillagának tartom. Orvendek feltalálásán.
