Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-12-28 / 52. szám
— úgy öltöztették fel aztán diszesen, tetötül-tal- P»g • 1 * Ez a szegény árva volt a magyar-nyelv. Most már nem árva többé! Bejár a fényes fejedelmi palotákba is; délczeg alakja hódit, megigéz. Szeretik, tisztelik mindenütt § mindenki; a király ép úgy, mint a szőrruhás szán- tóvetö! Még a haza határain kivül is sok barátja van. De hogyisne! Hisz ezt a nyelvet beszélték ősapáink, a honfoglalók, azok a nemes, büszke vitézek, kikre visszaemlékezve, szivünk föndobog. Magyar nyelven zengett a hegedősök liarczi éneke, — magyar dal zengett a régi jó dalnokok : Tinódi, Zrínyi, Balassa lantjain! . . És tudjátok-e, kik viselték az egykor, árva nyelvnek gondját, kik nevelték föl? kik helyezték vissza ősi jogaiba? A költők! . . Azok a szegény isten-teremtései, kik csak azért születnek, hogy eszméikkel, szivük lángjával, érzelmével bennünk is a jó és szép csiráját felfakasszák, csak azért élnek, hogy minket gyönyörködtessenek, lelkesítsenek, vigasztaljanak, fölemeljenek. Azután meghalnak örömmel, s nem kívánnak semmi mást, csakhogy hátrahagyott eszméiket ki ne gúnyolják s érzelmeik egy—két embernél viszhangra találjon. Ezek a szegény költők, a nyelv apostolai. Az apostolok pedig istenhez közel állanak . . . A mi szép megyénknek is volt egy ilyen apostola: Garay János. Ki ne ösmerné őt, müveiben ? A hős Kont, az Árpádok, Szent László, a vén Obsitos jeles költőjét? A daliás idők, a szent természet s gyöngédebb érzelmek derék dalnokát ? ! Két évtizede, hogy elhalt, előbb a sok munkálkodásban elvesztvén szeme világát. Mert sokat és szépet adott nemzetének örökül . . . Annyit bizonyosan, mennyiért megérdemli, hogy az utókor, nekie szobrot emeljen s hálás emlékezetb entartsameg nevét!. . . * * * Alulírott bizottságnak jutott a szerencse, hogy *a^áráy"szöb‘Öi”'ielallttáTsll“iránt a kellő intézkedéseket megtegye, egyszóval a Garay szobor eszményét megvalósítsa. Úgy de a szobor alapjára eddig begy ült tőke nem elegendő arra, hogy a kívánalomnak megfelelő, Garayhoz méltó szobor felállítható legyen. Pedig már itt az ideje, hogy a szobor-ügy végleges befejezést nyerjen s a rég óhajtott czél eléressék. Őszinte bizalommal fordulunk tehát megyénk összes lakosságához, hogy e hazafias és keg yeletes czélra adományozni, adományokat gyűjteni szíveskedjenek. Különösen felkérjük a nagyobb községeket, hogy szintén alakítsanak kebelekben „Garay bizottságokat“, hogy gyűjtések, tánczestélyek rendezése, műkedvelői előadások tartása által pénzt szerezve s a befolyandó összegnek az alaptőkéhez való csatolása által az ügy kivitele hathatósan előmozdittas- sék. Tudjuk, hogy nemeskeblü honleányaink és az őket képviselő nőegyesiiletek tevékenységére is bizton számolhatunk. Mert, a kikről irta a dicsőült, hogy: „Magyar hölgynek születni — szép és nagy gondolat“ — azok bizonyára lelkesedni tudnak, a szép ügyért! És a lelkesedés lángja olyan, mint a napfény; melynek sugára éltet, melegit . . . Meg vagyunk győződve, hogy felhívásunk nem lesz elhangzó szó a pusztában s kérelmünket nem fogja visszautasítani egy magyar honfi, egy magyar honleány sem! Kelt Szegzárdon, 1879. deczember hóban. A „Garny-szobor bizottság“ végrehajtó választmánya. A bonyhádi főt, plébános urnák. Hozzám intézett válászára szerény észrevételeimet a következőkben megtenni el nem mulaszthatom. Sajnálattal kell megjegyeznem, hogy válasza nélkülözi az őszinteséget. Ha ily értelemben ir: A rom. kath. egyház szabványai és a magyar állam vallásügyi törvényei bizonyos tekintetekben ellentétben állanak egymással; e miatt én, mint amaz egyház felesküdött bajnoka egyrészről, másrészről mint magyar állampolgár sokszor jutok azon viszás helyzetbe, mit kötelességek összeütközésének nevezünk. Egyházi felsőségem parancsainak mély, szinte imádat-szerű hódolattal kell engedelmeskednem; nem kisebb hódolattal kivánnék meghajolni hazám törvényei előtt is. De ha hódolok amannak, megsértem ezt; ha hódolok ennek, megsértem amazt. Mit tegyek e Scylla és Charibdis- hez hasonló helyzetben? Teszem azt, amit tisz^drsaiui ezrei tesznek, t. i. hódolok, egyház szabványainak—nem kell tehát umg&élZu csupán engemet.-■»a, mondom, ily értelemhen ir s a fenforgó vegyes házassági ügyben követett, eljárást is ily értelemben világítja meg: e nemes és bátor őszinteségért szívélyes elismeréssel üdvözöltetik minden okos ember által. Ez őszinteség helyett azonban jobbnak látta főtisztelendöséged a hivatalos állásával e tekintetben összekötött nehézségeket egy szóval sem érinteni; de hogy felszólalásommal szemben mégis védekezzék, Zsebeházi állítását vészi tagadásba s azt hamis r á- fogásnak bélyegzi. — Az tehát a kérdés, Zs. állitásahamis ráfogás-e ? En azt állítom, hogy nem az. Nem csak állítom, hanem be is fogom bizonyítani. Bebizonyítom pedig épen főt. ur válaszából s ebből ismét ki fog derülni, hogy: E válasz nélkülözi liz őszinteséget. Ugyanis, miután elmondja, hogy a vegye,, vallásu házasulandók irányában mikép szokott eljárni, hozzá teszi, hogy igy és nem másként járt el Zsebekáziékkal is. Tehát igy: „elmondotta s megmagyarázta előttük a rom. kath. egyház szabványait s utána mindjárt elmondotta és megmagyarázta a magyar állam idevonatkozó törvényeit, — ekkor minden befolyásolás nélkül, egyszerűen, akaratuk nyilvánítására hívta fel őket és a nyert nyilatkozathoz képest teljesítette tovább lelkipásztori kötelességeit.“ De hogy Zsebeházi mi- nemű akaratot nyilvánított s e nyilatkozathoz képest miként te.ljesité főt. ur további lelki pásztori kötelességeit — azt mélységesen elhallgatni méltóztatott. Pedig ez a lényeg. Ez a szeg feje, melyre ütni kellett volna. Ez a sarkpont, melyre a vita súlya nehezedik. Elmondom tehát Zsebeházi <után én, a mit ön elhallgatni tanácsosnak Ítél. Zsebeházi az állam törvénye mellett, vagyis, fiúgyermekeinek a ref. vallásban leendő neveltetése mellett nyilatkozott, erre főt. ur megtagadta az esketésnek oltár előtti teljesítését. Úgy jöttek a jegyesek hozzám. No már, hogy Zs. mily s z a- vakkal mondta el előttem a bonyhádi plébánián lefolyt e rövid beszélgetést, és én mily szavakkal adtam azt vissza a sajtóban: nem bír fontossággal. Szavakra fektetni a súlyt, midőn ténnyel van dolgunk, csak a megszorultság szokott és néha a furfang. Jelen esetben is csupán a tény bir fontossággal, t. i. a vőlegény nyilatkozata és „a lelkipásztori kötelességnek erre következett további teljesítése.“ Mivel pedig főt. ur épen e tényt hallgatta el hozzám intézett válaszában kétségkívül a válaszadás lehetőségének szempontjából: természete sen következik, hogy Zs. csakugyan felszólittatott fiúgyermekeinek is állami törvény ellenére, a r. k. vallásbani neveltetésére, ö pedig erre Ígéretet nem tevén, főt. urakként teljesité, a nyert nyilatkozathoz képest, további lelkipásztori kötelességét, hogy -megtagadta az oltár előtti esketést. Ebből pedig az következik, először: hogy Zs. állitása nem hamis ráfogás; — másodszor: hogy főt. ur válaszában hiányzik a tényállást kiderítő és megvilágo- sitó összinteség. Nem akarom, legalább ezúttal a vitát szélesebb térre vinni. Nem akarom például azt a kérdést vetni fel: kinek van joga, 'széles e hazában, valakit a haza törvényei megtartása vagy meg nem tartása feletti nyilatkozatra hívni fel? S viszont kinek van joga, széles e hazában, a törvények megtartására nézve igennel vagy nemmel nyilatkozni ? Csupán az „ingerkerkedésre“ nézve van egy igen szerény észrevételem. Ingerkedni nem volt szándékomban. Felszólalásomat oly c z é 1 b ó 1 s oly reménnyel írtam, mely a méltá- nyolást talán megérdemli Czélorn volt, hogy a büntető törvényre való hivatkozással kevesbítsem azon tömérdek súrlódási esetek számát, melyek leginkább a vegyes házassági ügyekben való érintkezéseknél fejlődnek ki a rom. kath. és protestáns lelkészek között s melyek miatt, a vallási sérelmekben benyújtott panaszos iratok halom számra szoktak feküdni a kul- tus ministeri asztalon. Reményem pedig az volt, hogy az általam csak röviden felszínre vetendő e fontos, a családok életébe mélyen bevágó kérdésnél oly vita keletkezhetik a bonyhádi plébános ur és közöttem, melyből, a vitatkozó felek is, de különösen az érdeklődő közönség fog tanulságot nyerni. — Piba! fűi! kiáltottak a leányok, de nagyon jól látszottak mulatni. — A hölgyek vettek is valamit? — kérdé a her- czegnö. — Bizonyos! Keztyüink különös tetszést arattak. — Kezeik is oly kicsinyek, mint a mieink? — kérdésé Irén gyorsan. — Nem! — mosolygott a herczeg — oly piczinyek nem, de azért elég kicsinyek! Midőn megint a kocsira szálltunk, az árusnök végtelen sajnálkozásukat fejezték ki, hogy atyjuk nincs jelen, hogy bennünket kikisért volna. — Minél ritkábban látunk egy hölgyet, annál többre becsüljük öt! — mondá a főtisztelendő. — Óh jaj! — szólt Irén, — akkor rosszul járnánk. — Akkor nem lenne szabad a Corsón sétálnunk, — tette hozzá Felice. — Azt hiszem, az idők elmúltak, — szólt a herczeg — midőn a férfinem megengedte, hogy felesége az erkélyre vagy ablakhoz álljon. Ezen előítéleteknek is vége van. — És velők a jó erkölcsnek és tisztességnek. — Oh, szent atyám! oly jó erkölcsöket, melyek rabszolgaságból erednek, nem tisztelhetek! De igenis, becsülöm azon bátor leányt, ki férfi ruhában harczolt Garibaldi önkénteseivel a hazáért és az által a személye iránti tiszteletet fokozta! Felice ragyogó szemekkel nézett föl a herczegre. — Ha Garibaldi jön és megint önkénteseket gyűjt, akkor mi is belépünk közéjük, Irén! — szólt élénken. — Csendesen! — inté őket a herczegnő. — Éljen! — szólt a herczeg, kezét nyújtva a leányoknak. Mi véd- és daczszövetséget kötünk. Ha minden siciliai nő igy gondolkodn ék, mint önök, ha az anya a fiát, a nővér fivérét, a menyasszony szeretőjét lelkesítené a hon szabaditására, akkor nekünk nem lenne nehéz a győzelem! — Nekünk! — kérdezett élesen a főtisztelendő. — Ha jól értesültem, ön píemonti tiszt, herczeg! Nemde? — En olasz vagyok! — felelt büszkén az ifjú mágnás. Jelszavam: „Italia una!“ — Ön tréfál .... — Majd komoly is leszek, — és biztositom önt, szent atyám! hogy az egész szicziliai fiatalság így gondolkodik. Ha itt lesz az idő, akkor tapasztalni fogjál ezt mindnyájan, úgy a „vörösök,“ mint a . . . . „feketéi,“ .... A két férfi ellenségesen nézett egymásra, a herczeg kaiját nyújtá Felicének és Irénnek: Jöjjenek ki a kertbe, szabad levegőre! 4ég több hölgyről beszélek önöknek, kik veszély idején hősiéin küzdöttek hazájokért! — Igen, igen! beszéljen! — szóltak a leányok a herczeg karjába kapaszkodtak. Mind hárman elhagytál. a termet. A herczegnő nyugtalanul követte a beszélgetést. Hogy a pátert most ettől elvonja, elmondta azon szerencsétlensé- • geket és bűnöket, melyek a lefolyt héten a kedélyeket izgatottságba hozták. — Ma megint történt egy baleset. A kaszárnya udvarában halva találtak egy katonát, tőrszurással mellén. De nem tudni, vájjon gyilkosság vagy öngyilkosság áldozatául esett-e? Mindkét esetben talány lenne, mivel a megholtba- rátságos, vig ember vala, kinek egyetlen ellensége sem vplt. Mondják.............Itt megakadt beszédében. — Mondják? — kérdezé a páter. — Nem, nem, ostobá beszédek .... — De hát mért ne tudhatnám azokat? — Mondják, hogy sok embernek érdekében van á lakosságot folytonos nyugtalanságba ejteni, hogy senki se\ mondhassa, miszerint az uj kormány föntartja a rendet az\ országban; sőt a szabadelvű kormány alatt szaporodnak a gaztettek! — Esztelenség! — Ugy-e? — szólt a herczegnő. Ilyen emberek — azaz vadállatok — nein léteznek. — Igaza van 1 Ez lehetetlen. A kedélyek ezen megvadulásának okai máshol keresendők. A vallástalanságban és erkölcstelenségben, mely a liberálisok könnyelmű gazdálkodása ó'ta oly nagy mérvben terjed. Olvassa csak a hírlapokat, menjen a színházba, mindenhol elősegítik a féktelenséget, mindenhol ............. — H ála Istennek, templomaink és zárdáink még mindig telve vannak, — veté közbe a herczegnő, ki ily pietista panaszokat nem szeretett — tehát még elég nagy a hivök száma. Ügyesen forditá a beszélgetést más themára, t. i. leányai kiházasitási terveire. A páter óva inté őt Spadda herczeg és kártékony elveitől. Meglepetésére élőnkön opponált a herczegnő és biztositá őt, hogy jobb vöt nem is kiván magának, mint Spadda herczeget. — Az egész világot elcsábitja! — szólt magában a páter, midőn valamivel későbben elhagyta a herczegi pajtát. — Veszélyes egy fiezkó! .... A herczegnő azalatt kiment a fiatalok után a kertbe. Nim, ki eddig egy csoport nagylevelü növények közé rejtőzött, most előlépett és egy karszékbe ült. Kezében tartott egy olcsót és gépiesen csúsztatta annak egyes golyóit, ró- zsaujjai \özt. Ajkai mozogtak, mintha imádkoznék, rebesgetvén a kerczeg nevét és összefüggés nélküli szavakat. — Maíonna! .... mennyire szeretem őt! Ti szentek .... ni ért engeditek ezt? Szegény leány vagyok... óh segítsetek, segítsetek! Egyszerre felugrott. Az olvasó kiesett kezéből. A herczeg .elbúcsúzott a hölgyektől és a termen keresztül távozni készült. —• Oh Istenem, .... most magunk vagyunk! — gondolta Nina és félig örvendetes, félig aggódó.izgalomban állt Imeg előtte, A herczeg meghökkenvo < nézett rá. Tüzes arczai, leütött szemei, a szűzies zavar élénk kifejezése leírhatatlan arázst kölcsönöztek Nina egész alakjának.
