Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-11-16 / 46. szám
46. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap november 16-án. Hetedik évfolyam. ■ ■ ZLONY. Megjeleli: hetenkint egyezer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchénvi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, a: tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezét nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egészévre ... 5 frt — kr. Félévre 2 ,, 50 „ Egyes szám ára . — — 10 „ Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a ’.ap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. A gyermekek korán szoktatandók a dologra, annak pontos és gyors véghezvitelére. Nem múlik nap, hogy az ember kódorgó mesterlegényektől (ha azok tulajdonképen) s más kére- getőktől ne zavartatnék foglalkozása közben. Alig megy el az egyik, már ott van a másik nyomában. Szerencsétlen vagyok, könyörüljön rajtam uram, 48-ban honvéd voltam — —,s következik ezután hosszú elmondása viszontagság teljes életének. Menynyiben mondanak igazat, ba ugyan mondanak azt, bajos Volna meghatározni, Legtöbbnyire haszontalan naplopók és dologkerülők. És milyen követelők. Velem történt. Ajtóm elé állit egyik napon, (a nyáron) egy erőteljes ép kéz-lábu alig 30 éves kinézésű ember, kérve, hogy valamivel segíteném. Mint afféle magányos ember, kinek sem telt kamrája, sem telt ólja ^íincs, 2 krajezárt adtam neki. Rám s majd a pénzre írnézve egyszer csak elkezdi ám: „Hát azt gondolja “ásT ur' hogy köTcTus Vágyók, hogy csak két krajezárt mer adni?“ Ilyen s számtalan más hasonló kifakadásokat kell az embernek jóságáért tűrni, amiért ezeket a legtöbbnyire idegen nemzetiségű naplopókat, dologkerülőket segíti. Ha kenyeret adnak nekik, el sem fogadják, vagy ha elfogadják is, később ba nem látják őket a kutyának dobják. De hát mit csinálnak a pénzzel mit néhol kapnak? Könnyű erre felelet. Összegyűjtik s mikor már 10-ig számlálhatnak, akkor betérnek valamelyik csárdába, a hol megisszák. Szomorú kép. Városban talán nem mernek eny- nyire követelők lenni. Látják a város végén a fatáblára irt parancsolatot, mely igy hangzik : „ A koldulás tiltatik.“ Csak mi szegény pusztaiak vagyunk ilyen kellemetlenségeknek kitéve. Soha annyi kéregető nem járt, mint most. Voltak évek és voltak kéregetiők, de olyan év mint a mostani s a tavali, annyi kéregető, mint most és tavai volt, még nem volt, én legalább nem emlékszem, hogy lett volna. De minek folytassam tovább, minek beszéljek süket füleknek, úgy sem tömődnek vele azok, kiknek érdekükben állna vele törődni; e helyt inkább áttérek e bajok kutforrására s jazok mikénti meggátlá- sának elbeszélésére. Kérdjünk .meg egyszer egy ilyent, hogy beszélje el [gyermekéveit, mondja el miként bántak akkor vele szülői, miként nevelték, Érdekes tanúságot vonhatunk magunknak egy ilyennek életrajzából. El fogja mondani, hogy mily i boldog volt' ő akkor. Minden meg volt neki engedve, mhident megadtak“ neki ‘ä^mit csak kívánt;' ötét' | soha-egy ujjal, vagy rósz szóval nem illették, nem I kellett neki semmit sein dolgozni, egész nap sétálhatott vagy játszhatott, stb. stb. — —--------------Az elkényeztető nevelés ez édes olvasó, melyről Mennyei J. Neveléstanában ezeket olvashatni: A nevelésnek e neme gyakori szintúgy az előkelőbb, mint az alantabb körökben; azért éppen a jelenkorban szükséges attól óva inteni a szülőket. Midőn a nevelés a gyermeknek sem hivatása, sem tehetségei, csupán vágyai szerint intéztetik, minden, ami neki tetszik megengedtetik, a gyermek részéről minden öntagadás elviselhetlennek tartatik: úgy el kell puhulnia és lestében a kórságok, lelkében dúló szenvedélyek csirái tétetnek le. Az igy kényére nevelt gyermek, testileg lelkileg megvesztegetve veszve van ideig és örökre. Az elkényezte- tésnél nagyobb kegyetlenséget és szeretetlenséget a gyermek iránt nem is képzelhetni. Oh hány szülő érezte már gyümölcseit ezen nevelési eljárásának ! Amire gyermekkorunkban nem szoktattak, nem szokj uk meg azt vénségünkben. Dolgozni nem tanultunk fiatal korunkban, hogyan tudnánk öregségünkben. Megkedveltük a henye életet, gyakorolni is fogjuk azt. Nagy Sándor nevelője a bölcs Arisztoteles sánta ember volt. Sándor őt gyermekkorában pajkosság- ból utánozgatni kezdte, sántítva ment utána, mi any- nyira szokásává lett, hogy késő koráig sántítva ment. Aurelius romai császár volt és mégis törvényül szabta magának, hogy dolgozzék. Szent Pál apostol pedig azt mondja^ hogy a ki nem dolgozik ne egyék. Az elkényeztető nevelésben rejlenek tehát a források, melyek alapját képezik később a henyélés megkedvelésének. II. • Most áttérek értekezésem másik részére, melyben röviden arról akarok megemlékezni, hogy hát miként neveljük gyermekeinket, ba a föntebb mondottakat elkerülni akarjuk. Szoktassuk gyermekeinket korán dologhoz s egyéb foglalkozásokhoz. Ritka dolog az, mint föntebb is emlitém, hogy a mihez ifjú korunkban nem szoktattak, azt későbbi korunkban megszokjuk. — Ritka dolog, hogy hosszú álom után Epimenides bölcsességére jussunk. Erről azt'irja Diogenes Laertius TÁRCZA. Szekszárd-e vagy Szegszárd? Szabad legyen a Szekszárd helyes írása felett a folyó év augusztus 10-én és november 2-án e lap hasábjain elmondottakhoz néhány szóval járulnom, annál inkább, mert Fraknói apát a múlt számban megtámadott „Szekszárdjá- nak“ helyesírásáért a felelőség jórészt engem terhel s mert e tekintetben a megye múltja iránt évek során át tett tanulmányokra hivatkozhatora. Aki ethimologizálni akar, kell hogy nyelvész legyen. Az nem vagyok. De ki nevezheti magát önérzettel nyelvésznek ott, hol Magyarország helyneveinek magyarázatáról van szó? E talajon, melyet a praehistoricus világ, a római birodalom foglalt el, melyen századokig népvándorlás zajlott át, mely ma is annyi nemzetiséget, tájszólást tart fenn és ezer néptörzset és nyelvet látott elenyészni? A hány birtokos volt ez országban, mind nevezte földjét s a régi név inkább átidoraul, mint elvész, az utód elődjétől az új birtokot a régi nevekkel veszi át. És ki fogja megmondani, hogy beszélt és nevezett a breukus, a metanaszta, jász, a quad, a dák, a hunn, az avar? Es ha nem lakott Voln'a is itt annyi felolvadt, annyi elenyészett és oly sok szláv törzs, ha csupa magyar eredetű név venne is körül, ki ismeri a magyar nyelv valamennyi kihalt szavait, mely csakis a helynevekben .és a rokonnyelvek valamelyikében élhet. Bolgár, besenyő, kun, székely, mind lakott földünkön, cseremisz, yogul, osztyák, finn, lapp, csuvasz, mind adtak szavat és nevet nyelvünknek. Kérdem ezek folytán, ki Magyarországon a csalhatatlan onomasztikus, helynév- J fejtő, ki a helynevek helyes Írásmódját csalhatatlanul szabhatja elénk? Mint a szentjános-bogár tündéri fénye és ékessége nappal vagy gyertyafénynél, úgy foszlanak szét legtöbbször a szebbnél szebb mondák a tudomány világánál. Nem imponál a nyelvésznek az érdekes monda, elmés szójáték, mely a helynevet magyarázza. Szegény „szeggel zárt,“ „elzárt zúgu,“ „szög zárdája,“ “szeg-szár“ Béla Szekszárdja, rólad is lefoszlik a költői köd, a „Szár László szög utódjának“ emlékezete; oly név leszel, mint Szilasbolhás vagy Kisdisznód. Két elem van nevedben, a tő — Szekszár, és a helyképzö rag, a „d.“ „D^ur régi ismerős, nem egy elméletet hozhatnék fel magyarázatul. Elég itt constatálni, hogy helyképzö, locativus, mely az ösmagyar nevek legjellemzőbb ismertetője. Agárd, Kajmád, Kokasd, Bonyhád. Tabód, Szekszárd szomszédságában elég példa reá. Marad a tő, a rejtélyes „Szekszár“ vagy mint a régi okmányokban állandóan előfordul, — Saxar, Suxar, Soch- zar, Suksar. — Egész a tizenhetedik századig a legritkább eset, alig történik, hogy az x vagy eh helyett a szó közepén g forduljon elő. De hát mi, az a „Saohsar?“ Megfelelhetek reá. Tizennegyedik századi okmányokban eddigelé háromszor találkoztam vele s ami jellegzö, mindig ló leírásánál használtatott. „Egnus, colore Sachsar,“ Szekszár 8zinü ló. Oly elnevezés volt, mint még ma is szintén lovaknál használt „pej“ vagy ha általán dívott, oly szin-név, mint a vörös vagy fehér. Hogy a mai u. n. „szög szín“ avagy a „szőke áll-e a „Szekszárdihoz közelebb, el nem határozhatom, óvatosságra int azonban, hogy a kik nem ten denciosusan írták Szekszárd nevét, kik nem akartak írásmódjukkal valamely monda mellett is argumentálni, — mint a XVI-ik századi Szerémi György barát vagy Verancsics. — inkább Szecsárdot írnak, mint g-t. Végre a mai kiejtés is — tessék meghallgatni a magyar köznépet — határozottan „Szekszárd,“ g nélkül. De hogy végezzem — Szekszárd tehát oly név, mint a Vörösd vagy Kékesd és a többi szinböl képzett d-vel localizált helynév. Prózai ugyan magyarázatom, de történetileg és per analogiam igazolható. Bármily prózai és sáros is idelenn a földön, azért szálljunk alá biztos talajra a monda és hagyományok szétfoszló fellegeiböl! Kämmerer Ernő.*) Nagy-Kajdacs november 8. 1879. T. szerkesztő ur! Nem voltara bonn, midőn becses lapjának 44-ik száma hozzám érkezett. Tárczájában van ismertetve, vagy is inkább felemlítve: „A szekszárdi apátság története.“ irta Fraknói Vilmos stb. ismerteti Séner Ferencz. Sietek ezennel a szerkesztő ur ismert emberbaráti szerete- téböl, Séner Ferencz urat illetőleg, egy kis észrevételt tenni, annál inkább pedig, mivel ö adott rá alkalmat. . . ; Ezen ismertetés, melyből én mitsem tanultam, rám nézve annyiban tartozik, a mennyiben Séner ur azt Írja: Elsö^pátja, valószínűleg a derék olasz származású ;s az oklevelekben „latinus“-nak nevezett Vilmos volt) kiről Csuthy, ur mesélgetett e közlönyben s kit latin: származása *) Köszönöm a szives figyelmet. Fraknói jeles miívét, mely Szegzárd értelmiségének manap legkedvesebb olvasmánya, igenis ismerem,, habár nem bírom is. A szerk
