Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-11-09 / 45. szám
45. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap november 9-én. Hetedik évfolyam. ílfgjelcii: hetenkint .egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-ulcza 172. szám, lüiva az előfizelések, liirdctményck és felszólamlások küldendők. Egyes pélíláiiyok'UMinitl kaphatók. yj Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényliatóságának, | jtolnameoei ililii» egyesület- nek s a Szegiárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egészévre ... 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 ,, 50 ,, Egyes szám ára '. — — 10 ,, Szerkesztő Inkába: Szegzárdon Fejős-ház, hova a -lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. Budapest-Ziniony ? *) A folyó évi október 14-én tartott megyei közgyűlésen a budapest-zimonyi^-vásu'nak a Duna jobbpartján történendő kiépítése, illetve az iránynak végleges niegállapittása előtt, e vidéknek viszonyai ti- nulmányozása érdekében küldöttség hatéroztatott a magas ministeriumhoz menesztetni. i Szerény nézetein e tárgyra vonatkozólag, azon már több Ízben vitatott körülmények daczára. bogy — mig a kérdéses vonal a Dunának bal partján az osztrák állam vaspálya " vonala és a Duna folyam közé szorulva, kétszeres versenynyel küzdene, ellenben e vonal a Dunának jobb partján egy mérsékelt kanyarulattal vezetve, nem csak egy — eddig minden korszerű közlekedési közvetittőtől megfosztott vidéknek forgalmát, de még a hiányos irányzatuknál fogva, csak sinylődő Zákány-bátaszéki, Mohács- pécs-barcsi és az alföldi vasútoknak forgalmait a fővárosnál léoz veti énebb-' deapcsoia~tbd hozandó," 'ezekét életképessé, egyúttal Pécs dús szén bányái, Szlavo- nia terményei (melyek eddig Bécsbe szálitattak) itt a vonalba fektetett tőkének gylimö’esőzését eredményezné, — ez iránti törekvéseinket elkésettnek hiszem, mert még mi e vidéken a sült galambokat *) Kérjük e czikket magán vélemény kifolyásának tekinteni, melyet közöltünk, hogy a vélemény szabad kifejezésének útját állni ne látszassunk. A szerk. vártuk, a másik terv kivitélén érdekeltek oly éré- ! | lyes . tevékenységet fejtették ki, hogy most, midőn j mi még csak küldöttségezni készülünk a nmgu mi- nisteriumot, az általános hangulatot, előre is az ál- i tálunk támogatott; terv ellen, elfogulva találjuk. Ezen tagadhatlan fényűvel szemben utalok arra, j hogy a „Krach“ korszak eltemetve látszik s a tőke j — újabb tapasztalatok szériát a külföldi is — életképes vállalatokba szívesen (keres biztos elhelyezést; karo'juk tel tehát ezen időszakot kellő erélylyel s \ mig az országgyűlésen a -budapest-zimonyi vasút j merre vezetésén vitatkoznak, fejtsünk ki minden tő- I l lünk telhető tevékenységet 4- független a budapest- 1 zimonyi tervtől —, egy p. o( Tétény, vagy a marton- I vásári déli vaspálya állomástól kiindulva, a dunávali I versenyt kerülve, attól mérsékelt kanyarulattal Pécs- ! I - |H| ',A l . 9 lilék vezetendő vonal kiépítése érdekében; álljanak j az ügy élére gróf Apponyi, jVizsoli Grusztáv, a Je- szenszkyek, gróf Festetieh {Pál (ki 3 év előtt ha- I "I ^rT vmiälra^nrahkmr engécTeTyT”nyert)" a "sziM- | jtéii érdekelt vaspályatársaság s több tekintélyes hon- ! fiák és nem lehet kételkedni, ha a mostani kedvező j I pénzviszonyokat felhasználni el nem késünk, — hogy I a vonal fent elősorolt s több máshelyen elegendően kimentett fontos indokokat tekintetbe véve, minden államgarantia nélkül kiépülni fog és merem állítani, I hogy az érdekelt vidék maga, a szükséges tőkének legalább is harmadrészét felhozni képes. — — Tanuljunk a francziáktól és tartsuk szem előtt: „Ne hadd el magadat és a jó Isten sem fog cserbe hagyni.“ '■ ,. ■; . F. V. A magyar gazdák Székes-Fehérváron 1879. évi junius 5—5 napjain tartott II. országos értekezletén tárgyalt ötödik kérdés. Bevezeti: G. K. Az elsöfélék szervezetei olyan, hogy az uraság építteti ||‘ a munkás-lakokat leginkább pusztai majorjai körül, vagy a pusztán erre rendéit helyen s azokat házi kertből s ggy pár hold föld használatából álló javadalommal, megszabott * napszám-szolgálatért adja át munkás-családoknak, melyek a javadalomért szegődött munkán kívül is, előre megszabott bér mellett tartoznak az uraságnak egész éven át mindent dolgozni, a mire szükség van s idegen helyre csak encedeh-m inellett s akkor mehetnek munkára, mikor az uraságnak reájok szüksége nincs. Ilyen telepeknek Fehérmegyében is már a régi időből fennálló több példájuk van, kivált a pusztákkal bővelkedő als'ó sik részen. Tagadhatíanul többrendbeli hasznot s kényelmet nyújtanak ezek, fökép azzal, hogy mindig közel kapja a gazda a munkást s a messze idegen helyről járó munkásoknál mindenesetre biztosabban és előnyösebben. Azonban sok hátrányuk is van. Legelső, hogy hozzájuk igazán szorgalmas és jó munkásnép ritkán s nagyon nehezen kapható. Ennek oka első sorban az önállóság hiánya. Nem cseléd ugyan a telepes; mégis egészen a neki lakhelyet adó urasághoz van kötve; lakóhelyén tulajdont nem szerezhet, a mely jövőben önállóságra TÁRGZA. A szegzárdi temető költészete. H. Jelige: „Ok nyugoszuak örökös hazában.“ Vörösmarty. A múlt évi november hóban jelent meg a fennirt czi- men egy értekezésem megyei közlönyünk becses hasábjain, a mely azonban csak a rom. kath. temető költészetét vázolta. De a méltányosság és tisztünk azt követeli, hogy a szegzárdi reformált vallásuak temetőjét is ismertessük, annál inkább, mert ott is találunk néhány följegyzésre méltó .síriratot s csak igy lesz egy kerekded egész leírásunk, melynek eme általános czimet irtuk föl: „A szegzárdi temető költészete.“ Egy kerek évet vártunk második közleményünk ismertetésévéi, azon elvből kiindulva, hogy e bús tárgyból nagyobb adagot vévén föl egyszerre, tán az olvasót csak untattuk vagy szomoritottuk volna. De egyszersmind az .ősz azon évszak, melyben legszívesebben olvasunk ilyféle tárgyakról, mert már maga a természet is hozzá való hangulatba hoz bennünket, ama csendes melancholiába sülyeszt- vén kedélyünket, melyben édesbús ábrándozssal merengünk el a hervadás képein, melyben az egész tájat egy nagy sírkertnek látjuk, —f s igy gondolataink is nagyon gyakran központosának egy tárgy: az elmúlás, a halandóság körül. S ebben nincs semmi különös, ez a természet rendje. Az a.gyönyörű kék ég, mely tavasztól fogva az ősz beálltáig vidámitotta a lelket, eltűnt, azaz megfakult, mint az elnyűtt kabát. Amaz üde levegő, mely eddig dagasztotta keblünket i mintegy új életet adott, többé nem található, de helyébe jött a fojtó, hideg, csípős köd. „Hegyeinken néma homály borong“ (Berzsenyi);- a mező bársony pázsita elfonnyadt s olyanná lett, mint a kopár rög; a hegyek is levetették üdítő zöld mezőket s komor barna vörös palástot öltöttek magukra. A fákról hull a levél, a szép lombokban s azok; vidám árnyékában sem gyönyörködhetünk többé. Kopaszán meredtének az* ágak az ég felé, mint a vízbe hullt ember karjai ; | alattok pedig a sárga leveleket zörgeti az őszi szél, mintha sugdozná: ime egy életnek ismét vége, minden elvész, minden múlandó ! — A madárdal elhalt s azt az életvidor zajt, mozgást, mi eddig fülünkben zsongott s mi mintegy folytonos derültségben tartotta egyéniségünket, felváltotta egy bizonyos bús némaság, melyet csak néha zavar meg a hulló levelek szomorú zörgése, mi oly . édesen fájó, lehangoló benyomást gyakorol kedélyünkre. ■— Ily behatások alatt kiált föl Tompa is: „Ez a rét volt olyan ékes? Ez a határ olyan népes ? Ez a halom, völgy és tájék !!. Mintha a sírkertben járnék!“ íme, nyájas olvasó, az ősznek eme hatása s ama gondolatok indítottak, sőt mintegy ösztönöztek arra, hogy ked- vencz tárgyamat, a temetőt ismét elővegyem. Úgy vagyok én ezzel, mint a holdkóros, kinek, midőn feljö a méla hold, nincs nyugalma; egy titkos erő vonzza öt mind jobban ki ! . . ilyenkor érzem én is ama benyomást kedélyemre 1 mondhatom el Tompa szavaival: „őszi tájnak hervadása! Őszi napfény ragyogása! Hervadásból, fényből támad Lelkemeu e kedves bánat.“ S most kedves olvasóm! lépjünk'be a szegzárdi prot. temetőbe. Gyűjtsük össze szerény sírvirágait, mielőtt a zord tél (azaz enyészet) fagyasztó szele őket letarolná; kössük egy kis koszorúba s tegyük le megőrzés végett megyei közlönyünk becses hasábjaira, melyen inég akkor is meglesznek, midőn a síremlékek, melyekről a föliratokat lemásoltuk, teljesen az enyészet martalékai lettek, ép úgy mint azok, kik alattok porladtak el, semmisültek meg. A múlt évi értekezésemben bővebben Írtam le a szegzárdi temetők fekvését és kinézésé|, azért azt most itt elhagyom s csak azt említem meg, hogy e temető közvetlenül | kath. felső-temető mellett és csak ogy kocsi-ut által van attól elválasztva. De noha csak ily kevés köztük a távolság, fekvése ennek már nem oly megragadó, mint a kath. temetőé, minek oka az, hogy az dombon fekszik, mig ez már inkább lapályon, s igy az előtte levő házsor és kerítések teljesen elveszik tőle a szép alföldre való kilátást. De azért ezt kárpótolják gyönyörű idomú szőlőhegyek, ■ melyek nyugatról emelkednek fölébe. E temető a legelhagyatottabb Szegszárd temetői közt miuden tekintetben ; nagy ritkán megy be látogató, mit okoz talán az is, hogy rendesen be van zárva. De másrészt, az őszintét megvallva, nem látjuk itt azt a kegyeletet a holtak emléke iránt, mit a katolikusoknál tapasztalunk. Tekintse meg bárki is, meg fog győződni az első megpillantásnál szavaink igazságáról s arról, hogy nem elfogultságból beszélünk. Az egész temetőt sürü fü veri föl, az utat úgy mint a sírokat, úgy hogy az utakat nem találjuk meg. Letört s helyre nem állított síremlékek, sok helyen az sincs már, elhanyagolt sírdombok vannak köröskörül, alig találunk mindössze egy-két gondozott sírt. Belépvén a „fejfák“ kertjébe, mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy Szegzárd intelügentiája nagyon kis arányban tartozik e hitfelekezethez s mégis mi különös? Épen I a legigénytelenebb fejfán, a legegyszerűbb emberek síremlékén találjuk a legszebb sírvirágokat. — így az az igazi csendes ájtatosság, mi a jámbor magyar keresztényt mindig jellemezte, az a szelíd, boldog megadás, mi csak a tiszta lelkiismeretű embert jellemzi, hangzik föl egy elhagyott,' egyszerű síremlékről, oly igazi zamatos gondolatmenettel, oly édes csengésű magyar kifejezéssel, mely kizárólag a jó mágyar köznép tulajdona; ime: y „Boldog, kit bit, remény és szeretet támogat, Midőn a túlvilág követe látogat Jámborul élt; szivének utolsó verése A'mennyei óra első csöndülése.“ E sir alatt V. J. nyugszik s a sírirat 1863-ból való. Tovább bolyongva találunk egy kis alacsony fekete fából készült síremléket, melyen a fölirat érezbetükkei van kirakva, de az egész emlék oly elhagyatott, hogy a sírira-
