Tolnamegyei Közlöny, 1878 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1878-10-20 / 42. szám

42. szám.

Szegzárd, vasárnap 1878. October 20-án.

Hatodik évfolyam.

Iflegjcleii:

hetenkint egyszer, vasárnap.

Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap.

Előfizetési árak;

Egészévré . . .- 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 ,, 50 „ Egyes szám ára . — — 10 ,,

Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök.

Hirdetési díjak jutányosán számíttatnak.

Kiadóhivatal:

Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők.

Egyes példányok ugyanitt kaphatók.

Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezöt nélküli tanító-egyletnek hivatalos

közlönye.

Alakítsunk ismeretterjesztő egyletet.*)

Korunk jelszava: a haladás. Ha körültekintünk a társadalmi élet tág terén s Vizsgáljuk az ott megindult mozgalmakat, úgy kétségtelenül be kell látnunk, hogy az emberiség boldogitása és jóléte érdekében számos a nemes, üdvös törekvés. Be kell látnunk, hogy a tétlenség homályos köde egyre oszlik s a korszellem fényes napként mind fölebb emelkedik a láthatáron, szét terjesztvén minden irányban áldásos sugarait. Az emberek munkássága emelkedik, munkakedve növedik. Sürgés-forgás mutatkozik minden téren s az üres szórakozás, az édes semmittevés végre valahára kezd sarokba szorulni, így van ez jól! A nagy reformnak be kell következni, mely csirájában hordja az emberiség boldogabb jövőjét. A munkaszeretet, a kölcsönös tisztelés és megbecsülés azon egyedüli tényezők, melyek az embert s azzal a nemzetet az óhajtott révpartra juttatják. Mai nap nincs szünetelés, a nagyban megváltozott életviszonyok ezt nem tűnk, az ember folytonos munkásságra van utalva, főleg akkor, ha azt akarja, hogy társadalmi helyzetét minél kedvezőbbé s előnyösbé tegye. Iparkodnia kell azon, hogy a rája nézve szükséges eszközök birtokába hovahamar eljusson. Valóban igen korlátolt felfogású egyénnek tartható, az, aki úgy vélekedik magáról, hogy szerzett ismereteivel elérte azok netovábbját, többre neki szüksége nincs, hivatala és tár*) Ilynemű egyletek különböző nevek alatt léteznek és pedig nagy számban Tolnamegyében; ilyen többi közt a „szegzárdi olvasókör,“ bol a t. czikkiró által indítványozott ismeretterjesztő felolvasások már évek óta gyakorlatban vannak; minthogy azonban ezen egyletek kezdenek eredetileg kitűzött czéljnktél eltérni s az önművelés nehéz munkája folyton növekvő közönynek enged helyet, czélszerünek tartottuk e meleg hangon irt czikket közölni. A szerk.

sadalmi állásának betöltésébe az igen elégséges. Ilyet hinni, nagy tévedés volna.;

Legyen az illető jogász, lelkész, orvos, tanító vagy bármi más, neki néni szabad, nem lehet az iskola falain belül magába ázítt ismeretekkel beérnie s ott megállapodnia, hanem kell, miszerint magát tovább képezze s időről-időre az újabb vívmányok ismereteit is magáévá tegye s ez által az életbe kiható munkásságával az emberiségnek nagyobb hasznára váljék. Nincs foglalkozás, egyetlen életpálya, mely ne állna kevésbé-többé az emberi társadalom jövőjével összefüggésben. És minél műveltebb egye- dekből alakul azon társadalom, kétségtelen, hogy annak fenmaradására annál biztosabb jövőt is jósolhatunk.

Az embernek végczélja lévén: a tökély felé való haladás, hogy ezt némileg is csak megközelítse, magasabb, fokú ki képezietésre van szüksége, e szerint nála a megállapodásnak helye nincs, kell, hogy. szakadatlanul munkálkodjék. Az ember sohasem önmagáért, hanem másokért és az életnek tanul; igazán boldog csak az esetben lehet, ha érzi, hogy tud másokat is boldogítani.

Előrehaladott korunkban az ember társadalmi állása igen megnehezült, sok a követelés, melyek elől nincs menekvése! A megtisztult, egészséges közvélemény kiséri az embert lépteiben, mindenütt nyomában jár, hogy tettei felett rögtön ítéljen! Szóval az ember társadalmi szerepe sokkal nehezebb s kényesebb, mint valaha. Nem elégséges mai nap csupán hivatalunkat buzgón végezni, a megváltozott társadalmi viszonyok szükségessé teszik, hogy azonkívül még a társadalmi életben is, mint honpolgárok mindazt megtegyük, a mire a társadalomba történt belépésünkkor önerkölcsileg magunkat köteleztük. Szép és magasztos a szerep, melyre vállalkoztunk és jaj annak, ki eme szerep betöltését bármi okból emulasztja, elhanyagolja.

Korunknak tetterős, munkás emberekre van égető szüksége. Sajnos, de nem lehet tagadni, hogy sokban el vagyunk maradva, de remélhető, hogy a múlt hibáit a jövő kettőzött ipar kodásai jóvá fogja tehetni. Leginkább a közművelődés terén sok teremteni és javítani való van s miután az általános haladás csakis az értelmiség terjedésétől várható, ezen a téren minden erőnket elő kell vennünk, hogy valamit létesítsünk.

Tanítsuk, műveljük tehát a népet, tanitsuk meg őket az életben mindarra, a mire nekik elkerülhet- len szükségük van. De hogyan, mi módon történjék ez ? Lehetséges-e az, hogy felnőttekkel is közöljük ismereteinket? Ezen kérdésekre adandó válaszunk képezi czikkünk tulajdonképeni tárgyát.

Ismerve székvárosunk intelligens lakosainak a közügyek iránt nyilvánított' j óakaratát, bizton föltesszük, hogy szivésen fogják követni ők is már nagyobb városok jó példáját. Ugyanis az ország több pontjain alakultak már ismeretterjesztő egyletek; ezen egyletek tagjai egyesült erővel dolgoznak azon, hogy a helyi lakosság zömét egy pontban egyesítsék és az erkölcsi, értelmi és politikai művelődést közhasznú, az életre gyakorlatilag kiható ismerettárgyakból tartandó népszerű és nyilvános felolvasások által kellőkép előmozdítsák. Szép czél uraim! Igazán méltó arra, hogy móg- valósitásán fáradozzunk. Városunk sok értelmes főt számlál, kik ha e czélra egyesülnének, még az ősz folytán lehetne felolvasásokat tartani.

TÁRGZA.

Jánus temploma.

Rajz.

Irta Börne s a duzzogó menyecskék és haragvó asszonyok épülésére, németből átmagyaritotta:

Rhadamantus.

(Vége.)

— Megkezdődvén az ismerős és ismeretlen családok családi ügyeinek részletes tárgyalása: visszafelé indultunk. Ah! de minő lassúsággal haladt az a két asszony! Mintha porczellánból lettek volna lábaik. No de a nyelvük annál sebesebben járt! Közbe-közbe megálltak s ilyenkor Mártha asszony oly kitűnő arczjátékkál, heves kézmozdulatokkal szónokolt, mint valamely szélsőbaloldali követjelölt, midőn programmbeszédét tartja a fenséges választók előtt. Végre valahára lakásomhoz értünk. Megálltunk a kertajtó előtt. Egészen megkönnyebbültem. „No édes Mártha néni — mondá Ilona — itthon volnánk. Már most tessék bejönni. Látogasson meg bennünket.“ Én reszkettem! Mártha asszony dolgaival menté magát s látogatását máskorra Ígérvén a meghívást nem fogadta el. „Ah valóban nagyon sajnáljuk — kezdé ismét Ilona — szerettem volna még egy kissé elbeszélgetni. No de hát majd máskor. Most azonban — miután kedves néni szives volt minket haza kísérni: viszonzásul

A

mi is haza fogjuk önt kisérni. Es ezt a szót mi egész határozottsággal —; erősén hangsúlyozva — mondta ki. Mintha bizony én szeszélyei üstökösének uszálya volnék ! A két asszony elindult. Én Iehorgasztott fővel mentem utánnuk! egészen eszméleten kívüli állapotban, mint midőn valakit az akasztófa alá visznek s már-már az ájuláshoz voltam közel. Ilona azonban ezt épen nem akarta észre venni, — s én midőn már Mártha asszony lakásához közel voltunk — félve egy újabb ajtó előtti jelenettől — Ilonát figyelmeztetésül kezemmel titkon és gyengéden meglöktem. A figyelmeztetés használt; mert elbúcsúztak és elváltak. Újra szabadon szívtam a levegőt! No de szükségem is volt reá; mert nem sok idő múlva Ilonám haragja lidércznyomásként nehezült mellemre. Felnyillottak a rózsa ajkak, villámlottak, majd könyben fürödtek a kökény szemek; s következett a hadd-el-hadd! Szememre vetette, hogy öt durván meglöktem, Mártha néni iránt pedig neveletlen, goromba voltam; Esküszöm neked Pista, hogy a hajnal rózsa ujjai nem érinthették volna öt gyengédebben mint én! De bármit beszéltem is: Hona konokul megmaradt állítása mellett, hogy én öt durván meglöktem! „Te egy medve vagy!“ kiáltá indulatosan. Én, medve! — mondámcsudálkozva. — Igen igen medve! — pattogott vissza; s ettől fogva — mintha csak megnémult volna, árva kukkot sem szólt hozzám!

— No barátom, most már egy cseppet sem csudálko- zom, ha kétségbe vagy esve. Hisz borzasztó állapot! Én ezt nem tudnám kiállani! Harmincz órán keresztül nem beszélni, harmincz órán keresztül unatkozni hagyni férjét! Ez már mégis csak sok egy asszonytól! Ha feleséged egész hidegvérrel eltudja nézni, hogy téged a magánosság rettentő szülöttje: az unalom hogy kínoz: úgy tán még arra is képes, hogy mérget vegyítsen reggeli kávédba! — -Unatkozni valami irtózatos dolog; unalmat szerezni valakinek: valóságos kegyetlenség! Nem nagyon régen — egyéb dolgom nem lévén — átolvastan V. Károly császár „Halálbüntetési rendtartását“ s a „hóhérmesterség és börtöntan“ régibb és újabb irodalmát. Menybéli minden seregek! Borzadok ha rá gondolok, hogy a nép bölcs atyái mint törték kerékbe, mint akasztották, fejezték, égették, fojtották, fullasztották, negyedelték, bélyegezték, kínozták, börtönöz- ték az erény útjáról eltántorodott bűnös halandókat! Any- nyira beleéltem magamat ebbe a borzasztó korba s ezekbe a rettenetes dolgokba, hogy midőn esténként feküdni mentem, rendesen azon csudálkoztam, hogy engem még nem akasztottak föl. Azonban hosszas tanulmányozásom után arra a tapasztalatra jutottam, hogy a népnek bölcs atyái a legnagyobb bűnösre elfeledtek büntetést szabni. Kérded ki a legnagyobb bűnös? Az: a ki felebarátjának, az Isten képére teremtett embernek unalmat szerez. Persze, a bölcs törvényhozók nagy urak voltak; ők nem ismerték az unalmat. Mindenkit akkor fogadtak, vagy utasítottak el, midőn magos tetszésök úgy hozta magával s ép úgy nem jutott eszükbe az unalom szerzőre büntetést szabni: mint So- lonnak nem jutott eszébe törvényt hozni az apagyilkosra. Pedig az unalomszerzés nem szülögyilkosság-e ? Vájjon az idő nem anyja-e mindnyájunknak? A ki engem megsebez, vagy megöl, az csak testem sebzi vagy öli meg; de a ki nekem unalmat szerez: az lelkemet teszi tönkre.

— Igazad van kedves Pistám! Tökéletesen egyetértek veled. Én részemről el merem mondani, hogy nincs oly veszedelem a mitől megijednék, — nincs oly kétségbeejtő kö-