Tolnamegyei Közlöny, 1878 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1878-07-07 / 27. szám
27. szám. Szegzárd, vasárnap 1878. július 7-én. Hatodik évfolyam. Hlcgjclcn: hetenkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 1 72. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlöhye. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 írt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 ,, Egyes szám ára .-------10 ,, Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejös-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. ott járunk a hol kellene. Emlegetjük államiságunkat, hivatkozunk a magyar faj életrevalóságára, tartósságára, szívósságára; elmondbgatjuk, hogy már számunknál fogva is jogunk fan a hegemóniára a bennünket környező, vagy közénk beékelt nemzetiségek között s pusztulásunkat, vesztünket nem is képzeljük bekövetkezhetőnek máskép: ha csak valami északról keletkező vihar el nem sepri, pusztává nem teszi Hunnia téjjel mézzel folyó gazdag Kanahanját! Erről vezérczikkeznek a lapok folyvást, de azt vajmi ritkán halljuk felemlitfeni, hogy minden hóban, minden ragály nélkül egyré pusztulunk, veszünk .... Pedig úgy van! Pusztulunk, veszünk: Inert a magyar faj részint beolvadás, részint szaporátlanság miattfoly- vást kevesbbül. A beolvadás szomorú tényét napnál világosabban igazolják az északi és délkeleti vármegyék, hol a szláv és román nemzetiségű lakosság úgy szólván nyeli magába a magyar elemet. Különösen az oláh — vagy pardon — román faj szívja magába a magyart. Mármaros, Bihar, Arad, Krassómegye stb. valamint a Királyhágón túli kerület igen sok megyéjében a magyarság egészen beolvadt az oláh nemzetiségbe. Vannak egész faluk, hol a hely és tulajdonnevek, valamint a lakosság typusa is nyíltan hirdeti, hogy itt az ős apák tősgyökeres magyarok voltak; s az unokák az oláh elemmel való folytonos érintkezés miatt elhagyták az ősi nyelvet, viseletét, szokásokat; — el, még a vallást is. A hajdani református és rom. cath. gyülekezetek szép csendesen áttértek a görögkeleti egyház kebelébe s az ősi hit ma már az ősi nyelvvel együtt idegenné lett az el- korcsosult ivadék előtt. Különösnek tetszhetik némelyek előtt, hogy a magyart háromszázados, kiszámított, tervszerű ger- manizálás nem tudta németté tenni; mig a szláv és oláh elem minden anyagi és szellemi nyomás nélkül is oly nagy hódítást tett közötte. Pedig ennek is meg van a maga természetes oka. A magyar faj a szláv és oláh fajtól szokásaira, erkölcseire, jellemére nézve a legnagyobb mértékben különböző: — azonban vannak mégis vonások, melyek közösek ennél és annál. A dologtalanság, kényelem szeretés, az újításoktól való idegenkedés s a nagymérvű hajlam a szeszesitalok élvezésére: ezek azok, mikben a magyar faj a szláv és oláh fajokkal megegyez s miután a rosznak majdnem mindig nagyobb csábereje van mint a jónak: természetes dolog,'“hogy a rósz példa megteszi a maga romboló hatását. Lám a német faj kitartása, szorgalma, takarékossága nem igen talál kényelemszerető, könnyü- szerü, számítani nem tudó fajunknál követőkre. Századokon keresztül egy és ugyanazon helyen és körülmények között élve, a magyar nem lesz németté, hanem igen is a német lesz magyarrá. Vagy ha az ilyen helyeken a magyar elem törpe kisebbségénél fogva faj-beolvasztásra képtelen: lassanként elköltözik, ki hagyja magát szorítani, — de csak száz eset közül egyben assimilálódik. Erre nézve eklatáns pélElőfizetési Felhívás: A „Tolnamegyei Közlöny“ 1878. évi hatodik évfolyamának második felére. Előfizetési ára 1878. julius 1-től 1878. deczember végéig 2 írt 50 kr. Az előfizetési pénzek a kiadóhivatalhoz küldendők. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék, a t. előfizetők az előfizetési pénzeknek legkésőbb folyó évi junius 30-ig leendő beküldésére tisztelettel felkéretnek. A kiadóin válni. Fajunk fogyása. I. — — — Pusztulunk, veszünk, Mint oldott kávé szét hull nemzetünk. így énekelt a magyar nemzet koszorús költője ezelőtt buszonnyolcz évvel és síró énekének panaszos hangjai, a fájdalomnak kétségbeesett viszhang- jait verték fel a csüggedező lelkek szomorú sivatagján. Mindenki átérezte a szív legmélyéről felfakadó dal szomorú igazságát; mert hisz mindenki látta, láthatta, hogy irtják, pusztítják az eltiport nemzetet, melynek fájdalmában magát kisirni sem volt szabad. De változtak az idők. A rég elhangzott dal rég elfeledve lön s mi nyugodtan pihenve az áldott béke nyugalmas karjain, nyelvünk, nemzetiségünk biztos birtokában, a pusztulásra, veszésre nem is gondolunk. Vagy ha gondolunk is: gondolatainkkal nem TÁRGZA. Terka mama nevenapja. Vig beazélyke. Irta: Szemfüles. (Vége.) A fiatalság egyre rakja. Pali bácsi onnan az ajtószárfa melöl már jó ideje néz- degéli kedves öcscsét a két lány társaságában, várta is, hogy majd csak neki rugaszkodnak valahára a táncznak, de mint mindennek, úgy Pali bácsi türelmének is megvan a maga határa. — Öcsém! — rival - Sándorra, a fal mellett közelebb húzódva a háromsághoz — hát mi lesz, az egész estét végig akarod ülni? — most már egészen oda ér és Sándort galléron ragadja — a pikétre gyerek, aki nyaka van! nem látod, hogy húgaim mennyire szeretnének egyet ugrani. Pirulva ugrik fel helyéről Sándor s eleget teendő bácsija felszóllitásának, Manczival a síkra lép, ki lesújtó pillantást vetve nénjére, felkapaszkodik hősünk nyaka közé. Kezdetben, mint szokás, csak ide-oda lépegetésből áll a táncz, amit Pali bácsi is egy helyben állva utánoz, nagyokat fújva köpezös szopókájából és kedvteléssel nézve a lejtőket. Hanem mikor aztán a frissire kerül a sor és Sándor, kedves bácsija közvetlen közelében, amúgy orsó módjára pörögni kezd ráhajolt tánczosnöjével: Pali bácsi szemei egyszerre Sándorra merednek; karjai, mintha csak áren- dába bírná, függélyesen lógnak vállain; feje hátra hanyatlik; háttal a falnak dűl; száját amennyire csak lehet eltátja — minek következtében pipája nagy koppanással a padlóra hull — és elkezd nevetni, de rettenetesen, hogy szinte recsegnek bele az ablakok. Minden szem feléje fordul, a táncznak egyszerre vége szakad s a tánezoló publikum a falnak támaszkodva a haho- tázó körül gyülekezik. — Pali bácsi! — Mi az? — Az istenért! — Ugyan szóljon már! Hiszen szól is szegény Pali bácsi, de ugyancsak ember legyen a gáton, ki e hangokból csak egyetlen szót is ki tud buchstabirozni. A zene egyszerre történt elhallgatása, a sok érthetetlen felkiáltás, borzadályos hahota: a szomszéd szobák tartalmát is a tánezterembe ürité, kik taszigálódva iparkodnak a hahotázónak közelébe jutni. A dolog kezd nem a legjobbra változni. Terka mama közel áll ahhoz, hogy nevenapja kedvéért egyet pityeregjen s a hahotázóval versenyt jajgasson; a csoport is több kedvet mutat a busulásra. mint a nevetésre. Vagy öt perczig tartó nevetésroham után Pali bácsi hahotája szűnni kezd, fejét a faltól elmozdítja, lóbálódzó jobb kezét felemelve, Sándorra mutat és ismét visszaesik a görcsös nevetésbe. A figyelem most Sándorra irányul; de hiába nézegetik, a tömegben senki sem bir rajta csak legkisebb nevetségest is felfedezni s csak néznek mindaddig, mig Pali bácsi a faltól elpattanva, Sándorhoz rohan és pulykavörösen t— nem a nevetés, hanem a méregtől — hatalmasan megmarkolja. — Öcsém! — ordit, egyet pöndöritve öcscsén — hát ez mi? hé?! — és szeme elé tartja frakkja hátulját. Ha meggondoljuk azt, hogy Ninuska gyengéd lelke elválhatatlanul egybe volt forrva Sándoréval s hogy vaknak kellett volna lenni Pali bácsinak, hogy ezt észre ne vegye; meg aztán, hogy magának is kedvencz eszméje volt a két gyerekből egypárt csinálni s hogy Rikolty ur elbeszélése s öcscsének félfarku frakkja [nem a legjobb gondolatot ébreszthette benne, ha meggondoljuk mindezt; nem csodálhatjuk dühét. Felfedezése után, daczára az ö keserű komolyságának, az előbb aggódó arezok nemcsak mosolygóvá váltak, de a házigazda hahotájának folytatásául ugyancsak rágyújtottak a nevetésre. Két sziv dobogott hangosabban a többinél s repesett a holnapi nap elé és négy agy gondolt örvendetesen e dologra. ' Mig az egész társaság nevet, Tera és Manczi kisász- szonyok versenyt kacsintgatnak Sándor arczárói frakkjára, innét egymásra s vissza; Rikolty ur kedvteléssel húzogatja orra alatt még meglevő szálait ősz bajuszának, mig kedves felesége nagy bölcsen mondogatja magában: megmondtam ugy-e, hogy ez valami. Sándor, igaz, hogy meglett férfiú volt, ki a maga árnyékától nem egy könnyen ijed meg, de midőn bácsija megsérült frakkját orra elé tartá, majd hányát vágta magát meglepetésében. Először elfehéredett, aztán mint pipacs neki pirult. Erezte, hogy mondani kellene valamit, de mintha behegedt volna gégéje, csak mokogott. — Édes bátyám hallgasson — hozzá akarta tenni hogy „meg,“ de az nagy mérgesen közbevág. — Micsoda? én hallgassak, töröm a nyakadat, én?! Hát aztán mit kerestünk a szomszéd' kertben a nagy diófán, mi? hiába csak nem mászkáltunk ott s nem tettük kocz- kára a nyakunkat; ba már elkezdted öcsém, végezzük be hamarosan. Hugáim — kiált a két Rikolty lány felé —- lépjenek közelébb, hadd mutassa meg ez akurkó, melyikök számára hagyta ott frakkszárnyát. Csak ki vele öcsém, de nyíltan. Tera és Manczi kisasszonyok akartak is menni meg nem is; azaz, hogy biz ök édesörömest mentek volna, ha
