Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-06-03 / 23. szám
23. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. juníus 3-án. Ötödik évfolyam. Megjeleli: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza I 72. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. fo[name|fl1%ényimtésngának s a lolnamegyei gazdasági egyesületnek hivatalos közlönye. Előfizetési 1árak: Egészévre . . . 5 fi t — kr. Félévre .... 2 „ 50 „ Egyes szám ára .------10 „ Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejös-ház, hova a lap szellemi vészét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosait számíttatnak. A vasárnap megszentelése. Innen-onnan 100 éve lesz maholnap, hogy a vágyaiban féket nem ismert s anyagi boldogulását mindennek a mi szent, lerombolásában keresett fran- czia nemzet forradalmárai rövid időn sajnos leczkét kaptak tülcsapongó vágyaik korlátozatlansága miatt, annyira, hogy a szegény degradált vasárnapot csak hamar újra fel kellett ékesitniök az ép oly jogtalanul, mint alaptalanul letépett „sarzsi“-val. E szigorú leczke azóta más népeket is folyvást tanit gondolkozni, észlelődni ama nagy thema felett: hova vezet a féktelenség romboló szelleme, melynek gyülevész seregét oly buján termi a mai földhözragadt anyagelvüség? De fájdalom! e leczke még ma sem ment át az emberiség vérébe, — még mindig correpetitióra van szükségünk, mint nehezen tanuló diákoknak!-Úgyszólván mindnyájan meg vagyunk győződve a felől, hogy az erkölcsi, társadalmi corruptio (csupán hazánkra szólva is) talán soha sem volt oly nagy mérvű, mint épen a jelenben; azt is tudjuk — legalább papiroson — hogyan kellene ennek elejét állni? minő eszközöket kellene megszüntetésére felhasználni? Arról is meg vagyunk győződve, hogy az ellenkező állapot sokkal jobb volna. Mégsem teszünk ennek létesítésére, annak megszüntetésére — úgy szólván — semmit. Nem használjuk fel a kezünkben levő eszközöket. Egünk a szép jelenért, vágyunk egy boldogabb jövő után, — de a jelen bajaiért hajlandók vagyunk az ősöket, a múltat okozni, — a boldogabb jövő létesítését rábizzuk utódainkra. Hogy pl. a társadalmi romlásnak nem kis mértékben oka az eláradt anyagelvüség mellett a ke- gyeletes dolgok semmibe vevése, többek közt a vasárnapnak is köznappá degradálása korunkban: ezt mindenki tudja; de ki tesz ellene valamit? A papok hiába prédikálják e nagy igazságot, ha a társadalmi élet minden téréin a köznapi gondolkozásnak okada- tolatlan gúny hahotája szegi szárnyát a nemesebb törekvésnek! Ott van az 1868. évi 53. törvényezikk „vasárnapokon minden nyilvános és nem elke- rülhetlenül szükséges munka felfüggesztendő.“ Ott van a törvénykönyv papirján, — de ki hajtja végre e törvényt? ki bünteti az ellenkezőleg csele- kedőt ? Senki. Sehol. — Nálunk a szabadság jól értelmezve — féktelenség. A községi bírák és tanácsosok maguk mennek elől jó példával — sok helyütt — (tisztelet a kivételeknek!) e törvény megrontásában, midőn vasárnap egyre-mást,a dolgoztatnak külső, nyilvános, botránkoztató munkákat cselédeikkel és jószágaikkal. Hogyne követné fejeit a nép? De maga az állam is^ megszegi e törvényt, midőn — kivált alsóbb rendű hivatalnokainak -— nem enged pihenési időt még vasárnap délelőtt sem. Ekkor tartatnak rendszerint a közérdekű gyűlések, — ilyenkor özönlik a nép az ügyvédek házainál, — ez az árverések szokásos napja, a dorbézolás és féktelen tivornyák, veszekedések, rendetlenségek rendes ideje, így szenteljük mi meg a vasárnapot! S kérdem: minek igy a törvény? E tekintetben igazán a capite foetet piscis! Mai napság már maga a nép józanabb része tisztán látja a jövendő még nagyobb romlást s erkölcsi corruptiót, mely e miatt bennünket ér; -— sokan’panaszkodnak a régi jobb idők elmúlta miatt, vissza óhajtva ama boldogabb kort, mikor nemcsak a vasárnap is egyre-másra dolgozónak, hanem a csendben áhitatoskodónak, — nemcsak a vasárnap dorbézoló s éjjelen át éktelenül lármázónak, hanem a családja körében csendesen alvónak is meg volt a maga joga az áhitatoskodáshoz,* * a boldog nyugváshoz; de most? .............Bizony, bizony araazoké a jog, ezeké a csendes türelem, mert nincs ügyöknek sehol pártfogója, nincs a rendetlenségnek sehol megtorlója! De hiszen vigasztalhatjuk magunkat — mondják némelyek. — Hiszen más országban is igy van ! Igaz, de ez nem vigasztalás, mert pl. Németországban ez ügy már a múlt évben szőnyegre került, érdemleges tárgyalásába bocsátkoztak a vasárnap-ügynek, még pedig épen azok, kikről sokan ezt nem is merték feltételezni, kiket sokan semmivel nem törődő indifferens népségnek kereszteltek. Értem: a szabadelvűeket, a haladó pártot. Nem vigasztalás ez — mondom, — mert ők legalább már kezdeményeztek, de nálunk mikor érnek az eszmék oda, hogy csak a kezdeményezés savanyu almájába is bele harapjunk ?! Pedig bele kell harapnunk, ha akarjuk, ha nem. A körülmények kényszerítenek. A múlt évi heidelbergi gyűlés igen szépen mondja]: fődolog, hogy a vallásos életet kell uj ból feléleszteni, mert nem a vasárnap megszentelése tesz egy népet vallásossá, hanem a vallásos kegyesség szenteli meg a vasárnapot. -— Igaz és szép szavak, de még iga- zabbak és szebbek megyénk egy tisztelt egyéniségének erre válaszolt im ezen szavai: „ámde épen a vasárnap megszentelése egyik főeszköze, előmozdítója, fölébresztője a vallásoságnak s ez okból mindent el kell követnünk, hogy azt megszentelje a nép.“ Tökéletesen igaz. Itt az ok összeesik az okozattal. Különösen szüli egyik a másikat. Ily szempontok vezérlék a közelmúltban abadeni egyetemes zsinatot, mely a többek közt kimondá: „miszerint azon meggyőződésben van, bogy an ép vallás-erkölcsi és gazdászati jóléte hathat TÁRGZA. Május 14. Versenyek a versenyen. Egy .... kettő .... három .... négy . ... \ Négy óra. Jó lesz felkelni, mert hiába, a mostani úrhatnám időben, ha nem öltözködik, toiletteirozik az ember két nyavalyás óra hosszáig; nem válogat ruháiban már t. i. ha van — addig, mig történetesen a légkopottabbat ölti magára; ha nem áldogál vagy üldögél a tükör előtt vagy egy óráig; ha meg nem fésüli haját vagy tizenháromszor s ugyanannyiszor meg nem köti nyakkendőjét, hát: — nem is ur! Hogy tehát a fentebbi szükségleteknek — habár nem is oly terjedelmesen — eleget tegyek, miután fél óráig nyújtózkodom 8 ugyanannyi ideig iparkodom a folytonos dörzsölés által kiszorittani Morpheus kisasszony ajándékát, sok fontolgatás után, a legrövidebb módhoz folyamodom, végre, valahára .... kiugróm az ágyból! . . Mi ez? ... . Oh, hogy a mennydör........................ ma jd rosszat mondok, hát azért könyörgőtt a gazdasági egyesület három hét óta jó időért? . . azért tett oly iszonyú előkészületeket a ma tartandó ekeversenyre? azért izzadtak a rendező-bizottság tagjai három nap óta? azért keltem felén ma ily korán, egy jó nap reményében? azért...................... eh mit tudom én mit azért?! elég az hozzá, hogy azérttör- lént mindez, hogy egy hajnali zápor mindent elmosson! De igy szokott ez lenni; készüljön csak az ember valahová^ szentül belé üt útjába a mennydörgös jóakarat............. Hanem ni ni! a nap úgy látszik most búcsúzik a keleti láthatár peremétől, mert arany sugarai, átszürödve a lombok hézagain, kezdik keresztül fúrni ablakfuggönyömet. Föl tehát! mégis lesz valami. * * $ Gyönyörű kép terül el szemeim előtt. Jobbról a „lombos fák tetején keresztül pillantgat az ősz Bartina megko- paszult koponyája; balra végtelennek tetsző beláthatlan vetéstáblák halványzöldjén csapong a szem; — előttem most kezd kibontakozni a versenytér égbe kapaszkodó zászlaival, — s mindez örömében mintegy jóreggelt látszik mondani, folytonosan ugrándozva — daczára a megforgatott útnak — a folytonos kocsirázás miatt; — ha most zenéül az egyhangú kocsizörgést hozzáadjuk, előttünk áll a kép. Közelebb érve, mindég tisztábban kezd kifejlődni az előttünk terülő kép. Ott áll a nagy sátor fellobogózva, mögötte egy kis kocsitengerrel; — a sátor előtt néhány kiállított eke s egyébb gazdasági eszköz; előbbre a biráló-bi- zottság két bódéja; ezek előtt egy tarka-barka vonal emberekből; — még előbbre a szántásversenyre megjelent ekefogatok, plundrás vagy másforma vezetőikkel, készen az indulásra. Az egész tér behintve emberekkel, mint a piaczi kalács teteje mákkal. Éppen megállók, midőn hatalmas „indulj“ kiáltásra, miután ecbóul Csáli! — Gyöngyös — hajsz — s stbféle hangzavar elvegyül, — megkezdődik a verseny. Zavart hahota s felkiáltás köszönti a rosszul ltezdq, vagy éppen visszaforduló szántót. A birálók mérbotjaikkal futkoznak barázdától barázdáig, nézik, mérik, jegyzik az eredményt; látszik arczukról az érdekeltség. A közönség is egy-két barázdáig figyelemmel kiséri a versenyt, hanem azután sétálni kezd a határsodrony hosszában. ^Tartsunk^velök mi is. * Hm .... igazán díszes publicum, a ki nem látja nem hiszi, hogy Tolnamegyo hölgyeit mennyire érdekli a verseny; pl. Itt egy leinycsoportot látok, koszorút bimbókból, alig 16—18 évesek, gond nélkül nevetgélnek, versenyt pattog- talják azokról a rózsa ajkakról a megjegyzéseket s versenyt habotáznak folöttök; — - no lám ez is verseny; — emitt két csinos leányka kapaszkodik egy fülöncsipett szerencsétlen szerencsés bácsi karjaiba s erőnek erejével sétálni viszik öt — s versenyt hányogatják szemére, hogy a Lenkét —vagy mit tudom én kit — miért nem hozta el magával; pajzán csintalansággal addig dorgálgatják, míg az — szörnyűség — megfeledkezve az udvariasságról, ott hagyja őket a faképnél ; most — rózsás tenyerükbe nevetnek; — ott egy fiatal nő áll szemközt csinos szőke férfival; — ezek úgy látszik egy akaraton vannak — a mi ritkaság — mert tüzes pillantásaikkal ugyancsak iparkodnak barázdát — még pedig mélyet — szántani egymás szivén, hihetőleg azért, hogy abba szerelem magot vessenek; jaj csak kikelne! — amottegypárkoros nőt látok, sajnálom, hogy nem hallhatom beszédjüket,
