Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-11-18 / 47. szám
47. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. november 18-án. Ötödik évfolyam. Megjeleli: hetenként egyszer, vn.sárnnp. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Kiadóhivatal: ■ Széeh'ényi-irtcza T72.isz3m,Tio«r!^* a* előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. | Tolnamegye törvényhatóságának, a fölnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi íelekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 frt — fcr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára .-------10 „ Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. csakugyan képes a legfontosabb jog gyakorlására. Ez lesz bizonyitéka annak, hogy megértettük legfőbb érdekünket s tudunk is, akarunk is tenni ezen érdekünk előmozdítására. Kilencz éve már annak, hogy népiskolai törvényünk fenn áll. Honnét van mégis, hogy annyi kívánni való van hátra? Nagy fontosság rejlik abban, hogyan fogadunk valamely intézményt. Ha valamely törvény végrehajtásánál mindjárt kezdetheti lanyhaság mutatkozik, akkor a siker általánvéve kétessé válik. E lány haságban vélem fellelhetni az egyik okot. A másik ok pedig az, bogy a törvény sok tekintetben keresztül vihetetlen; de a mi keresztül vihető volna is, — nincs aki végrehajtsa. Népoktatási törvényünk teljes sikerülésének egyik leglényegesebb feltételei közé..tartozik: a tanulók rendes összeírása s azoknak felvétele. Nálunk pl. az elmúlt tanév kezdete, vagyis a beiratások megkezdése szeptember hó 4-re lön meghatározva. Szeptember végéig felvétetett az egyik osztályban 24, — október végéig 59 tanuló. így folyt a beiratás május végéig, a mikor is a létszám 137-re növekedett. Jött a ki jött. A tanító beírta a jelentkezőket. A ki nem jött, — senki sem ösztönözte; úgy is jó volt. Hogy a rendes iskolába járást eszközölhessük, szükséges hogy évenként, tudjuk a tanköteleseket. A lelkész imák megtették ugyan, hogy minden évben kiírták azokat, csakhogy ezen összeírás még nem tökéletes. Nálunk is mint más egyéb községekben meg van a be- és kiköltözés. A községi elöljáróságnak szigorú kötelessége volna, hogy legalább a beköltözött iskolakötelezettekről egy jegyzéket vezessen s azt az iskolaszék kivánatára, — midőn t. i. az összeírást eszközük — egy példányban átadja. Sajnos, hogy ez évben sem tudjuk igazán a tankötelesek számát. Nem gondolt vele senki. Ez mindenesetre vétkes mulasztás, melyet azonban még pótolni lehet, de pótolni kell is. Helyi viszonyaink figyelembe vételével a tanév kezdete október hó elejére hatái’ozandó meg, vagyis akkorra, mikor a szüreti munkálatok be vannak fejezve. A beiratások ideje, helye és órája világosan közzéteendő. Szükségesnek mutatkozik az is, bogy a szülőknek erre legkevesebb 8, de legfeljebb 10 napot (nem pedig egy egész tanévet) adjunk, nehogy valaki mulasztását avval indokolhasa „nem volt ideje.“ A rendes iskoláztatás behozatala tárgyában legtöbbet tehet az iskolaszék, ki hivatalos minőségénél fogva befolyást gyakorolni nemcsak hivatva, de rendelve is van. Neki nagy lelkiismeretességgel kell megállapítani: mit lehet és mit kell tényleg követelni a szülőktől gyermekeik iskoláztatása ügyében. Közönségünk már nagyon hozzá van szokva a rendetlenséghez s nem fél a bambustól. Most már nem ijesztegetni, hanem tenni kell, mivel ezen slendriTanügyiink körüli nézetek. Ha mindazon tényezőket, melyek az 1868. évi 38. t. ez.-et érvényre emelni hivatvák — figyelembe vesszük, — első helyen látjuk az iskolai székeket. S ha ezek hivatásukat rendeltetésűkhez képest híven, szigorú pontossággal mindenütt betöltenék, csupán néhány év kellene s Magyarország népoktatási ügye a többi civilizált államok műveltségi magaslatára emelkednék. Tagadhatatlan ugyan, hogy igen-igen sok nehézséggel kell különösen a felekezeti iskolai székeknek megküzdeni az iskolák különfélesége miatt. S ha a népoktatás ügye mindjárt kezdetben vagyis a törvény alkotásakor állami intézménnyé alakíttatott volna át, — ma már talán egy teljesen befejezett egészet képezne; de ugylátszik, hogy népiskolai törvényünk nevelésügye épen azt czélozza, hogy az oktatás ügye D_e.Jegyen egyeseké^ hanem folyjon be abba egy egész érdekelt közönség. De egyszer valahára az átmenet nehézségeivel csak meg kell küzdenünk; s ha az iskolai székek — legyen az községi vagy felekezeti — világos tájékozottsággal, erős akarattal s lankadatlan buzgósággal megfelelnek a népoktatási törvény kívánalmainak, — igen hamar legyőzendik azon akadályokat, melyek mindennemű ily uj intézmény ellen fel szoktak merülni. Es e töx*ekvést — itt az idő — mindenesetre ki kell fejtenünk. Ez lesz egyedüli tanúsága annak, hogy társodalmunk, melynek kezébe van népoktatási törvényünk letéve, TÁRGZA. Levelek a szerkesztőhöz. XIV. Őszi képek. „Hullatja levelét az idő vén fája, Vastag rétegekben terítvén alája.“ Azaz hogy .............hullatja biz az is eléggé; hanem hu llatja ám az a terebélyes ákáczfa is itt az ablakom alatt, a melynek ágain most már a rigó dal fuvolaszerü zenéje helyett csak a dermedező verebek csiripelésének keserves kintornázása hallik. — Egyik dércsípett levél a másik után kerengve hull le az őszi szél bánatos sóhajára, mintha a keringésével leirt lég-ut által ábrázolni akarná a kört: a múlandóság közepette az örökkévalóság symbolumát. Egyszerű hajlékomnak kedves nyári vendégei, — a fecskék is barna szárnyaik alá kapván a meghivesült levegőt, rég útra keltek a dél viránya felé. De nem mentek el bucsuzás nélkül. Tanácsot tartottak itt az udvaromban. Köriilrepdesték ator- náczot, félszert, udvart s a kert bágyadó növényzetét. Kinn voltam a tornáczon; elméláztam az alkonyodó őszi nap búcsúzó sugarainak aranyos fényében. A barna szárnyú állatkákat nem riasztá el csibukom fel-felgyürüző kék füstje. Csevegtek, beszéltek azon az elbájoló kedves madárnyelven, mely egyformán szép a tavasz zöldelö bokrai s az ősz hervadó virágai között. Nincs ennek a nyelvnek grammatikája s mégis oly könnyű megérteni. Könnyű: mert őszinte és mesterkéletlen. Nem a szinbáz kaczérkodó primadonnájának trillázása ez; hanem a természet egyszerű dalnokának szívből jött éneke. Es a mi szívből jön, az a szívhez szól. —• Hogy meg ne értettem volna hát én is, midőn fecskéim a szomorkodni kezdő leander alá helyezett kis padocskámat ^qrijlyették és elmondták, hogy köszönik a szives nyári szállást, melyet torpáozom enyhelyében évek óta házbér emelés nélkül engedek át nekik; köszönik a gyengédséget, hogy a sok fáradsággal rakott fészket soha le nem ronta- tom, hanem inkább felvigyázók rá télen át mint jó házmester az üresen hagyott lakra, hogy midőn a tavasz enyhe légáramlata újra meghozza csevegő lakóit, csak pehely kell s lágy tollú bele, ismét újra kész a nyugalmas fészek. Megkértek szépen, hogy az ősi fészket hagyjam meg épen a jövő tavaszra is, hogy ha majd enyhül a lég és vidul ahatár, legyen miben kikölteni pelyhes fiacskáikat. Vájjon mit mondhattam volna e szép beszédre mást mint azt: csak jertek, jertek majd tavaszkor újra: „Dalotokra könnyebben derül fény Hamarabb kihajt a bolt berek, A jelennek buját édesítvén, Fiaim csak énekeljetek!“ Azután hogy én tőlem elbúcsúztak, berepkedtek még az ismerős házi állatokhoz. Jó egészséget mondtak a „Mir- zának,“ a „Csillagnak,“ a „Szekfünek“ meg a „Bimbónak“ meg a három hetes kis „búbeezének;“ mely természetéhez híven úgy megbámulta csapkodó szárnyaikat, mint borjú az új kaput. Még a Bodri kutyának is elzengték a bucsudalt; hanem a macskától hidegen váltak el. Nem is csudálom! Eh Istenem! az a fehér czicza de hányszor is megkísértette azokat a pelyhes kis madárfiakat bekeblezni az örökös tartományokba! Mily sokszor leskelödött utánnuk. Hányszor tátották fel sárgaszélü szájacskáikat csipongva, esengve, mikor a fehér czicza gymnastai ügyességgel felkuszva az eresz előtti szederfa ágaira, hosszan nyújtózkodva emelgeté éles karmait a fészek felé s hófehér fogai közül kipirosló nyelvével, villogó zöldes szemeivel kézzelfogható lag áruiá el in- terventiónális hajlamait, „Lásd fehér ozioza! -— gondolám magamban —- úgy jártál mint az irigy rósz lelkű emberek. Fél tőlük mindenki és nem szereti őket senki. íme a jámbor fecskefiakat az egész házban mindenki szerette, csak te agyarkodtál ellenük, csak te törtél életükre minden igaz ok nélkül, merő önhaszonlesésböl. [Most egy búcsúszavuk sincs számodra. Igaz, hogy te ezzel egy cseppet sem törödöl; hanem hát azért biz ez mégis csak rut dolog. A búcsúzó fecskék még egypár kört kerítettek az udvar felett; s aztán elindultak másik bazájok felé, hol kékebb az ég, melegebb a napsugár, illatosb a lég, csergöbb a patak ...............Engem pedig itt hagytak a hulló falevelek, herv adó virágok között, hogy látva a haldokló természetet, elmélkedjem a szárnyas időről, mely hirtelen elrepül, a tavaszról, mely itt hágy, pedig alig izlelé még nektárját ajkam .... „Itt hágy s vissza nem tér majd gyönyörű korom, Nerc hozhatja fel azt több kikelet soha Sem behunyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke!“ Ilyen szomorú gondolatokat keltettek lelkemben a természet hervadásának jelenségei: a búcsúzó vándormadarak, a hulló falevelek, a hervadó virágok. Már majdnem elérzé- kenyültem (a mi pedig ebben a mai prózai világban semmikép se fizeti ki magát) midőn eszembe jutott az én kedves Karcsi bátyámnak egy ismeretes mondása, melyet mindannyiszor hallatni szokott, valahányszor a telt poharak mellett belekeveredve a népnevelésügy mérhetlen fontosságának elméleti és gyakorlati tárgyalásába (most ez a divat) elfe- • ledem, hogy már egyszer koczintani is kellene. „Nem ér az a lárí-fári beszéd uramöcsém semmit; hanem inkább bodorodjunk! „Bodorodjunk hát — gondoltam magamban. Vettem a botomat s elindultam a pinczeszerre. Oh pincze- szer! te ezredéves ősi nemzeti intézmény! Téged nem pusztíthattak el az idők viharos fergetegei! Nem ronthatott el egykoron a vad tatár khán xerxesi tábora; nem a világot ostromló töröknek napkeletet leverő hatalma; nem a Bach- korszak ; nem a provizórium; nem!' níég a hatvánhetediki
