Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-01-28 / 5. szám
Szeiaf karok énekét járt volna lenn tanulmányozni s azután itt alant értékesíteni tanulmányait. S hogy műJ jól esett a léleknek hallani e kezdetleges dalárdák összhangzó, honfiúi lelkesedés sugallta dalait abban az időben: csak az tudja megmondani, ki elég képzelő erővel bir összehasonlítást tenni azon korszak közt, mikor már szabadon énekeltük még templomainkban is a hymnust és szózatot, — és azon korszak közt, mikor az embert még szurony között kisérték be a zsandárok a sétányról ama félreértett ártatlan nótáért, hogy: '„ne menj rózsám a tarlóra.“ stb. —- mert fegyver is fordult elő benne (sarló). No, de az absolutisnms leteltével annyival lelkesebben tudtunk énekelni mindent, szabadon; — és ez nekünk elég kárpótlás volt; — egyszerre elsírtuk minden bánatunkat, egyszerre dalba öntöttük minden reményünket. Mi kellett akkor több ennél? De az általános Öröm és szent lelkesedés eme mindenkit megkapott boldog korszakában tovább is ment a magyar. Nem eléglé meg a honfisziv, hogy örülő s összhangzó érzelmeit a dalárdák harmóniája jelképezze, viszhangozza, hanem csakhamar a szép- és jó érzehneknek jótettekben is nyilatkozni kellett. Általános örömét nemsokára általános sajnálkozás váltá fel különösen azok felett, kik a szabadság-harcz és a dermesztő absolutismusnak lettek szánandó nyomorékak Egyszerre csak egész rajongásig menő lelkesedéssel rendeztettek ország-szerte itt is, ott is, a jótékony- czélu hangversenyek, műkedvelői előadások s mindenki áldozatkész lelkesedéssel törte ketté falatját, — hogy felével egy egy honvéd könyét letörölje, hogy fillérjével egy nyomorulton segítsen. Mily csekély volt gyakran egy ily műkedvelői előadásban, hangversenyben azon rész, amit tökélyesnek, vagy csak művészinek is nevezhetnénk: mindnyájan tudjuk, de hiszen, nem is az volt akkor a fökérdés : ki játszik, mit játszik, hanem hogy kinek játszik? mi ezélból játszik? Ekkor csakugyan a ezél szentcsíté az eszközöket s a falusi kisasszony kezdetleges zongora- játékának, vagy a hazatért tanuló-diák tökéletlen szavallatának hangját meghallották nem csak a pesti rokkant honvédek, hanem a sveiezi árvízkárosultak is, a szépen csengő aranyok olvasásakor. Hja! mindez az első szent lelkesedés arany-kora volt, — azon lelkesedésé, melynek ölelő karjai közt megfért minden sors üldözött, mely a mindenkitől elhagyott árvának házat épitettt, kenyeret adott, — a kicsinyeknek ovodát teremtett, a nagyobbaknak — még a pusztákon is — iskolát nyitott,— majd epíte „sze- rjejtjejt-h’á zat,„ hol igazán mind jobban kezdenek testet ölteni a krisztusi magasztos eszmék, mintha eme intézményben prototypusát, előképét lathatnók mar a sokak által kétkedő gúny hangján emlegetett „egy akol és egy pásztornak.“ S váljon nem az általános lelkesedésnek, a szép, jó és igaz hatályos tiszteletéből- származott, ke délyelr agadó lelkesedésnek korából valók-e ama sokféle nemes intézmények, társulatok, bankok, könyvkiadó vállalatok s különösen, némi részben még- aristocraticus színezetű casinók, a valóságos életerő természetes, de democrat szülöttei: a nép-körök, olvasó-egyletek, hol az elnyomott, majd járszalagon vezetett nép fia először mert igazi lélekzetet venni, önlábaira állani; — először látta magát az emberek millióinak egyetemében jogokkal biró, önrendelkező polgárnak, ki munkásság és becsületesség mellett mindenre ép oly jogosult, mint a társadalomnak századokon át elkényeztetett más osztályának gyermeke! S óh mily szép eredményt mutattak fel mindjárt kezdetben az egyletek, e nép- és olvasó-körök, különösen a gyakori felolvasások behatása mellett, országszerte! Mily jótékony volt hatásuk kiválólag az iparos osztályra, melynek kebelében a derék Bakay Nándorok és StreitmanoK egész serege állt egyszerre elő, kiknek legnagyobb része a természetes szép tehetség és némi kis előtanulmányon kívül gyakorló-iskolájául eme köröket s olvasó-egyleteket tekinthété! Hát a tűzoltóságnak már csaknem országosan létesített nemes intézménye nem-e azon szent lelkesedés édes szülötte, mely életet koczkáztatni kész a haza más polgárénak élete, és vagyonáért, — mely a rideg önzést tartva a bűnök utolsójának, kitartó búzgalommal tör előre általánosítani az emberszeretet legmagasztosbb erényét?! A lelkesedés eme országos mámorában jött létre a hirlap-irodalom is. A magyar ember szive teljes örömével üdvözölte a bilincseiből kiszabadult sajtót, s miként a sötét börtönét otthagyó fogoly halvány kiszenvedett arcza képes legyőzni bennünk az előzőleg elkövetett bűn undokát, képes szánalom-érzetet költeni bennünk a megszenvedett szerencsétlen iránt: úgy a sokáig bilincsbe vert sajtó is kijővén a szabadság világosságára,-örömmel, lelkesedve ka- roltatott fel minden eszme-szülemény, mely papírra tétetett, — a hírlapoknak egész özöne áradt szét a két magyar hazában, melyek mintmeganynyi hordárai az új életre kelt hazafias eszméknek^ búzgón pártfogoltattak, mert a lelkesült honpolgár szive szerelmének kicsiny volt a- község, kicsiny a vármegye, melynek kebelében élt, tudni, hallani akart nemes törekvéséről azoknak is, kik méssze földön; de a közös szent haza földén laktak, kik vele egy és ugyanazon alkotmányos szabadság üde levegőjét sziták. E fokozódott lelkesedés — egybeköttetve azon nemes és szilárd törekvéssel, miszerint a haza mi- elébb helyet foglalhasson a cultur-államok sorában — e buzgalom, létesíteni mieíébb s mindazt a mi szép, jó és igaz, — kiirtani mindazt, ami rút, nem télén, gonosz és hamis: hozta létre a megyei, kisebb körű lapokat, közlönyöket,, azon nyilván kitűzött társadalmi magasabb szempontból, miszerint a nagy egész közjavának ne csak a hon szivében legyen lüktető ere, hanem az egyes vidékeken is legyenek szét a hatalmasok és gazdagok utáni futkározásban töltik el s mindazon hiba, melyet a függés teremni szokott, átszívá- rog jellemükbe is. A nagyoknak tunyernyalójuk es rabszolgái lesznek. Szomorú dolog arra gondolni, mily sok, légma- gasztosabban s legkitűnőbben képzett elme volt azon lealacsonyító szerepre kárhoztatva, hogy feladata ücm volt más, mint a hízelgésnek közönségessé vált. s elkoptatott phrasisaít uj alakba és fénybe öltöztetni. Horatius a vallásos tisztelet 1 egelragadtatóbb nyelvén dicsöité Augustusi, Hatius egy darab kenyérért egy zsarnoknak s szeretőjének lnzelke- (jgU. — Ariostó fösvény pártfogójának családfáját versbeszedte, —i Tassó azon nyomorultnak — ki őt örültek házába juttatta — hősi erényeit égig magasztalé; de mindezek csak igen könnyen említhető példák, mennyire elkeli alja- sodni azoknak, kik kellő vagyonnal nem lárván. Írásra adják magukat akkor, midőn alig van a ki olvasson. E bajt az emberiség fejlődése igyekszik megszüntetni. A mint az olvasni szeretés általánosabbá válik, egyesek pártfogására mind kevésbé-kevésbé lesz szükség. A múlt század közepén e tekintetben lényeges változás történt. Az Írók tónusa mind nálunk, mind Francziaországban fennszár- nyalóbb és függetlenebb lön. Pope azzal dicsekedett, hogy 1 az egyetlen költő, aki „férfias utakon“ haladva tetszett, megmosolyogta a gyengébb ajánlásokat, melyekből Halifax fentartá magát, — a nyugdíjazott Boileau feletti fensöséget vitatta s azzal dicsekedett, hogy | nem mulatta- tója, hanem barátja [a nemeseknek s a« uralkodóház tagjainak. E tünemény, magyarázata igen egyszerű, — Pope volt az első angol, ki müvei árából oly összeget takarított meg, melyből teljesen független életet volt képes élni. Johnson azon nagylelkűségért, hogy Iliasát nem mínisternek, nem I peer-nek, hanem Congrevenek ajánlottá, csaknem égig nagasztalja őt. Korunkban ezért alig nyert volna dicséretet. Senkisem lepetik meg az által, ha Móore Walter, Scott iránt ilyen udvariasságot tanúsít, vagy pedig Walter Scott, Noore iránt. Nevetségesnek s esetlennek látszanék az a'gondolat, hogy ezen gentleman-ek valamelyike, valamely lord után kutatna miíveinek ajánlása tekintetéből, hogy az majd neki nehány guineaval hálálja meg dagályos ajánlását. Azonban tökéletesen azt tette volna, Drydén 8 vagy Otwáy s alig lehetne őkét ezért kárhoztatni. Otway-ról azt beszélik, hogy egy darab kenyértől fulladt meg, melyet éh dühében nyelt el és legyen bár e történetke igaz vagy költött, annyi való, hogy igen szegény volt. Dryden 70 éves korában, midőn az angol irók feje volt — hozzá hasonló ez időben nem lévén — meséiért, melyek tízezer versnyi oly gyűjteményből állottak, minőt kortársai kivül senki sem irt — csak 300 font tiszteletdíjt kapott, — Topé 30 éves korában 6—7000 fontot tett össze költeményei jövödelméből és azt gyanítjuk, hogy ö nem azért tartá meg irói jelleme méltóságát jobban, mert magasabb szellemröptii s aggódóbb lelkiismeretű volt, mint elődei, hanem mert böVebb jövedelemmel birt. Pope korától a mi időnkig (1830) az olvasók mindig szaporodtak, következésképpen az irók mindinkább függetlenekké lesznek. Valóban nagy baj, ha azon emberek, kik képességük és míveltségüknél fogva világosíthatják és elbájolhatják a világot, arra vannak kárhoztatva, hogy gaz és ostoba pártfogóknak hízelegjenek életük fentartásáért. De bár szivünkből örülünk azon, hogy ezen baj megszűnt: — nem nézhetjük aggodalom nélkül azon másik bajt, mely ennek helyébe lépeft. Jelenleg a közönség a pártfogó, — még pedig a legbőkezűbb pártfogó. Mindazt felszámítva, mivel Mae- cenást/J Harley-ig a gazdagok és hatalmasok az Írókat jutalmazták, felüt azon összeggel, a mely az angol könyvárusok által a szerzőknek az utolsó 50 évben kifizettetett. Az irók megszűntek hízelegni egyeseknek, de elkezdtek tömjéelőmozdító közegei, melyek mindmegannyian s& állam és társadalom szerves egészében felismerhető s nemcsak hézagpótló, hanem valóságos önczélu szerepet vigyenek közvetlenül a kisebb körök, közvetve pedig a nagy egész anyagi és szellemi jóléte elöbb- vitelére. Pótolja ki a t. olvasó képzelő és emlékező tehetsége az általunk eddig felemlített s hazánk jólétének tagadhatlanul nagy lendületet adott intézményeket azokkal, miket fel nem említünk, mert a hosszadalmasságot és unalmasságot kerülni akaijttk s azonnal világosan áll a folyó és már lefolyt pár évtized képe mindenki előtt, — azonnal beigazolódnak fentebbi szavaink, hogy ha századunk általában a „találmányok százada“ díszes névvel tisztelteiért meg némelyek által, akkor a nagy idő eme kis fiókjait a szabadságharcz óta letelt évtizedeket,! különösen a „lelkesedés“ korának keresztelhetjük el. Hogy e lelkesedés miként fejlődött, arról majd jövőben mondjuk el nézeteinket. Különfélék. " _ — Házasság. Szabó József kir. törvényszéki joggyakornok folyó évi január 21-én vezette oltárhoz Grabarits János telekkönyvi hivatalnok bájos leányát Grabarits Etelka kisasszonyt.-— Nyilvános köszönet. Georgievits Pál ur, a jótékonyságáról ismeretes földbirtokos a szegzárdi önkéntes tornász- és tűzoltó-egyletnek 5 irtot küldött, mint tánczvigalmi jegyének megváltására szolgáló Összegét; miért is hálás köszönetét mond az elnökség. — Fegyelmi tárgyalás. A szegzárdi kir. törvényszék tagjaiból alakított fegyelmi bíróságnak már az év elején teendője akadt. Halász Béla'szegzárdi kir. bírósági végrehajtó ellen ugyanis azon vád emeltetett, hogy Nagy István decsi lakos ellen teljesített végrehajtás alkalmával, ennek lefoglalt és kintlevő 200 frtnyi követelését, á múlt évi October 31-ére kitűzött árverési határidő elmulasztásával, ugyancsak múlt évi november 9-én, az árverezésnek elöleges kihirdet tetése nélkül oly módon ütötte le Thaly Dezső, mint Eötvös K. Lajos szegzárdi ügyvéd megbízottjának részére 61 írtért, hogy csupán maga és nevezett megbízott árvereztek. A tárgyalásra személyesen megjelent vádlott tagadta, hogy az árverezés elöleges hirdetés nélkül tartatott volna meg; tagadta továbbá, hogy ő mint egyik árverező szerepelt volna, mert egyik árverező felperesi ügyvéd nevezett megbízottja, a másik pedig Decs község akkori bírája Benedek Pál volt.'A szinte megidézett Benedek Pál ezen körül-' ményt tagadásba véve, ezen kimondásában a szinte jelen volt kisbiró által is határozottan támogattatott. Vádoltatott továbbá említett végrehajtó könyvének szabálytalan vitelével is. A fegyelmi bíróság Halász Béla kir. bírósági végrehajtót fegyelmi vétségben bűnösnek mondván ki, ezért 50 írt pénzbírságban elmarasztalta s kimondva kártérítési kötelezettségét, a könyvvitel körül felmerült hiányokért egyszersmind reá a fegyelmi büntetések másodikét: a „feddést“ is alkalmazta. — A szegzárdi olvasókör tánczvigalma múlt szombaton tartatott meg nagyszámú közönség jelenlétében; minthogy azonban az urodalmi nagyvendéglöi teremért egy éjeire 100 irtot kell fizetni, a tiszta jövedelmet zsebre raktá a méltó-' ■ágos urodalom s maradt az olvasókörnek, mint könyvtára nezni a közönségnek. Bégebben a hizelkédés, most a rátuk- málás lön sajátjukká. Hogy a régibb vagy az újabb hiba-e a rosszabb, — hogy azok gyalázták-e meg jobban hivatásukat, kik áldicséretet halmoznak másokra, miként a régebbiek vagy a kik a kolduskodás s vesztegetés mindén fogásaival öndicséretükkel kábíthatják el a közönséget ? • mint a mostaniak, — nem j kisértjük meg eldönteni, de arról megvagyunk győződve, él- { jött az ideje ez új ravaszságot feltartóztatni.' A könyvtuk- málás oly szemtelenül, oly sikerrel űzetik, hogy mindannak, ; ki a nemzeti ízlés tisztasága s az irodalmi jellem beCsüle* I téré féltékeny: kötelessége e cselfogás meghiúsítására köz- j remüködni. Mindazon toll, mely valaha Bish szerencsehá* j zának, Romanis gyapjunadrág-kelméinek, Pachivood beretva súlyainak stb. magasztalásában'volt alkalüíazva, placat-hordo* a zók, a falragaszozók ugylátszik ezen nemzedék költőinél e J beszélyiróinál álltak szolgálatba. Oly jelmondatok, miket í; még a legalsóbb üzletben is a becsülettel ellenkezőnek tar- . tanak, minden habozás nélkül alkalmaztatnak s megvetésre •, méltó éleselmüséggel használják azt egyes egyének, kiknek foglalkozása olyan, mely sohasem volt & nem is fog soha | bármely becsületes és erényes ember által puszta üzletnek tekintetni. A magasabb rangú mészáros méltóságán alólinak tartja boltjában a húst jelölgetni, — egy magára valamit, adó kereskedő szégyenlene ablakába oly papirt akasztani) y mely a járó-kelőket, egy tönkrejutott hagyatékának megte* kintésére hívogassa, jelentvén, hogy az mind elsŐininÖsegÜ) | még is fele áron adatik. Némi tartózkodást s önérzetet va*l runk szabónk vagy csizmadiánktól is, — azonban semmi mesterfogás — a mely által ismeretessé teszi magát az ew* ; bér — nem tartatik aljasnak irodalmi egyénre' nézve. (Folytatjuk.)
