Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1877-01-28 / 5. szám

Szegzárd, vasárnap 1877. január 28-án.

Ötödik évfolyam.

5. szám.

Iflegjel<>n:

I heten ként egyszer, vasárnap.

Kiadóhivatal:-j 1 Széchényt-utéza ;L72. szám, liovn az előfizetések, hirdetmények és r felszólamlások küldendők.

Egyes példányok ugyanitt kaphatók.

Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap.

Tolnamegye lörvéiijhalóságának s a tolnamegyei gazd egyesflletnek hivatalos közlönye.

IMöíizetési árak: ,

Egészevre . .. . 5 írt — Ki*. Félévre •> . . . 2 „ 50 Egyes szám ára . mf — 10 f,

Szerkesztő lakása: iv.egzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi vészét illető közlemények intézendök.

Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak.

Szalma-lángok. r i

Miként a végtelen időben minden egyes kornak meg van a maga uralkodó eszméje, irányelve, melytől. ama kor sajátos elnevezését nyerni szokta, — igy pl. mondatik folyó századunk — méltán — per excellence a találmányok korának: úgy a nagyobb időt felölelő korok s korszakoknak ugynevezbető fiókjai, az évtizedek is, az emberi törekvéseknek bizonyos-egymástól elütő — hullámzata szerint jelzik a végetlen időt, mintegy megnyugvási pontokat rakva az örökkévalóság könyvének már beirt egyforma sorai közé, hogy a sorok közt kutató, vizsgálódó emberi lélek ama pontoknál [kissé megpihenjen.

Nem czélunk lapunk kiskörű olvasói előtt vizsgálódásunk körébe felölelni a találmányok századát s holmi tudományos liistorico-critikai elmélkedésekbe

i V

mélyedni, Jelihezj,eni tebetségüiik, sem helyünk s ha még. úgy akai;nók is: ijesztő „vétó“ gyanánt sötét- lenék előttünkJama magyarI közmondás: „aki sokát markol. !k eve set szorít!“

Mi csak a nekünk kijelelt társadalmi élet sokkal Szerényebb terén maradva s mozogva, ama sokkal is kényelmesebb, az olvasóra pedig kevésbé unalmas fáradságot vesszük magunknak jelenleg, — miszerint a nagy idő egy pár kicsiny fiókját húzogatjuk, — hasonlat nélkül szólva: pár évtizedre akarunk visszapillantani, oly czélból, hogy társadalmi életünk haladási ingóit megvizsgáljuk, ha váljon nem kopottak, nem kenetlenek s rozsdásak-e már azok a sok használás, vagy ellenkezőleg a hosszas hevertetés miatt. Végczélunk pedig ez eljárásnál az,

hogy a találmányok százada pár kis fiókjának, a lefolyt s folyó évtizednek is — azon vezér-eszmék szerint melyek ezekben az emberi lelkeket mozgaták, irány- zák — sajátos nevet adjunk s esetleg, — ha csekély tehetségünknek ezteléretni sikerülni fog — merítsünk egy kis tanúságot is az idő-keresztelés munkájából.

Ha szives lesz a t. olvasó egy kevés türelmet szentelni sorainknak, azonnal felvonjuk a közelmúlt idők könnyű, leplét, kihúzzuk a nagy idő kicsiny fiókját s szívesen tárjuk elébe annak tartalmát.

*

$ * I

„A lelkesedés, másként ihlettség, a szép, igaz sjónak hatálvos tiszt el étéből származott olymérvü indulat, melyben a kedély elragadtatik. — Ha a lelkesedés törekvéssel van egybekötve a kitűzött dolgot minden áron llétesíteni: buzgalomnak íreve-ztértik. A t ö írté fire 1 e m ús arz 64 et mutatja, hogvezen indulat teszi az embert leginkább képessé nagv dolog véghezvitelére.“ (Néry L. írásművek elmélete 4-ik kiadás 195. 1.)

Ha a közel múlt társadalmi életére csak egy fiitó pillantást vetünk is. azonnal belátjuk, hogy a lefolyt és folyó évtizedeket — a fentebbi szavak értelmében — legméltóbb joggal a lelkesedés korszakának nevezhetjük el hazánkban. E lelkesedés oly természetes fejleménye az előző lelki bénultságnak, a gyászos emlékű absolutismus vas karjai közötti minden szép, jó és igaz iránti lelkesedés agyonszorittatásának, hogy e felett csodálkoznunk nem lehet. — A hideg telet — bár meddig

tartson is az, *— követni kell a tavaszi gyenge fu- valomnak, majd a nyári verőfénynek. A Széchényihez hasonló nagy lelkek által már a szabadság-barcz előtt jórészben elszórt nagy eszmék magvai sikeresen kiállva az absolutismus hosszú telét — talán méltó honfi-bú hullatta könnyek melegítő, termékenyítő behatása mellett, — mint a tavaszi szelíd napfényre gyorsan fakadnak a szende virágok: ama termékeny eszmék is egyszerre láthatlanul, mindenütt életre pezsdliltek az alkotmányos szabadság tavaszi enyhe levegőjén.

A magyai’ társadalom — mintegy kárpótolni akarva magát a szellem- és erkölcs-bénító évek alatt elmaradt magasabb élveiért — lázas epedéssql fogott hozzá gyors életrekeltéséhez a jó, igaz és szép, eszméinek. Egyszerre mindent akart, egyszerre mindenért lelkesült. Az absolutismus Szibériáját azonnal az alkotmányos szabadság édenévé, paradicsomává akarta varázsolni. Egy Eötvös láng lelkének nem teljes egésze, csak egy szikrácskája elég lett volna a népnevelés oltárán talán soha ki nem alvó veszta tüzet, a kegyelet, áldozatkészség, szent lelkesedés honfi-tüzét kigyújtani, — újra fel- s összedobogtak az addig egymástól rendszerezett erőszakkal elválasztott s idegeníteti szivek, — mert egy érzelem hatotta át őket, a közös honfiúi érzelem szent öröme, hogy nincs többé zár az ajkon, bilincs a lelken, nyűg 'a sajtón! S hogy elzengje a magyar régi bánatát, hangot adjon uj örömének, kimutassa mintegy érzelmeinek magasztos harmóniáját: itt is, ott is megzendiiltek egyszerre a hazai dalárdák soha nem hallott bájos, elragadó hangokon, mintha mindegyik vezetője a nyomás szabadtalan éveiben a mennyei

TÁRGZA.

Hogyan kritizál az angol.

Közli: Kaposi.

Nálunk Magyarországon, ha valami munka megjelenik, a körülmények szerint szokás azt vagy észre sem venni, vagy agyonhallgatni, vagy ha az iró a fővárosi egyik másik napi lap újdondászaival ismeretségben lenni szerencsés, a legtöbbször olvasás nélkül égig magasztalni.

így sokszor megtörténik az, hogy valamely munkát, legyen az szépirodalmi vagy tudományos, vagy alig ismerhetünk mégonegvásárlás nélkül már t. i. ha a fővárosi napi lapok illető rovatkézelöí észrevenni nem méltóztatnak, vagy elitélünk látatlanban vagy pedig, éri nem éri, mások után agyon dicsérünk s drága pénzen megszerzőnk.

Nem egy tankönyvvel, önálló szépirodalmi vagy tudományos munkával ültünk mi már fel nem egyszer a pajtáskodás miatt. A ki az elébb említett körökkel ismeretségben lenni szerencsés, az majdnem biztosan számíthat rá, hogy munkáját pártolni fogják, — ha pedig ismeretlen, akkor legbiztosabb kilátása lehet némely újdondász urak részéről a leszólásra, még ha meg nem crdemlené is. Ezen állapot, egy bizonyos; fejlődési fokozat lehet az irodaion» történeté-; ben, mert ily tünemény külföldön is volt észlelhető és pe? dig különösen az angoloknál,' hol azonban már évtizedekkel ^ezelőtt leélte magát. E tekintetben nagyon sokat használt a világhírű történetírónak Macoulay-nak kritikai működése, ki megmutatta, miképpen kell méltányolni az igazi érdemet, de megmutatta azt is, miképpen kell kiirtani a gyomot, még [ha a legtöbb ember által van iß jó illatú virágnak elkeresztelve.

Volt t. i. ezelőtt mintegy 40—50 évvel Angolországban egy Robert Montgomery nevű költő, kinek belérték nél-. küli munkáit, a hírlapok ajánlgatása folytán annyira felkapta a közönség, hogy egy munkája rövid idő alatt — nálunk hallatlan — 2-ik kiadást ért. E müvet vette Macoulay bírálat alá s kimutatta, hogy a közönség mily könnyen félrevezethető a hirlapi zajütések által. Bírálata nagyon tanulságos, annyira, hogy az angol bírálati eljárás megismerése szempontjából érdekesnek látom e lap olvasóival megismertetni, mert mi is sokat tanulhatunk belőle.

A hajdankor bölcsei mese alakjában szerették közleni tanításaikat s bármily gyermekesnek tai’tatik is e módszer, nem mentegetödzünk, hogy ez alkalommal azt választották. Azon nemzedék, mely Robert Montgomery költeményéből

2-ik kiadást megvett, ugybiszem leereszkedbetik Pilpay meséjének meghallgatására.

Egy kegyes brabmin — a mint irja 8 — fogadást tett, bogy egy bizonyos napon juhot üldözik, e czélból a kitűzött feggej vásárra indult. A szomszédságában lakott három semmirekellő e fogadásról tudomással bírván* elhatározá azt hasznára fox’dítani. Eleibe kerültek tehát s az első találkozva vele, igy szólt: ó brabmin | juhot akarsz venni ? nekem van éppen áldozatra alkalmas juhoiü! Éppen abból a szándékból indultam ki e napon! szólít a szent ember. Ekkor a gnzfiozkó kioldta zsákját s elővett abból egy tisztátalan állatot, csúf sánta, vak ebet. Erre a brahmin felkiáltott; nyomorult! ki tisztátalan dolgot érintesz s e mellett még hazudsz is, te azt a paraszt kutyát juhnak tartod? Vajpp« ban felelt a másik: ez juh, még pedig finom gyajp^s s. Legédesebb husu juh!.— 0 brabmin, há e§| megáljiezodj majd' meglátod, hogy az istenek n»ÜY kedvesen veszik áldozatodat. Barátom! yiszopzá a, brabminitt vagy én vagyok a vak, vagy te!

Éppen ekkor ért oda a második ezinkos. Dicsértesse- nek az Istenek! szólt. Hála Istennek! megszabadultam azon kellemetlenségtől, hogy juhért vásárra menjek, — ez olyan juh éppen, a milyenre nekem szükségem van. Hogy adod? Midőn a brabmin e szavakat hallotta, esze úgy ingadozott ide s tova, mint a levegőben hintázó. Uram! szólt az ujon- jötthöz, meggondold, amit teszesz, mert ez nem juh; hanem tisztátalan eb! Oh brabmin! szólt ez, te vagy bolond vagy, vagy részeg.

Erre oda ért a harmadik pajtás is. Kérdezzük meg azon embertől, szólt a brabmin, miféle állat ez? S abba nyugodjunk bele, amit ez mond. Ebbe beleeggyezett a másik kettő s a brabmin igy szólt: idegen! minek tartod te ezt az állatot? Oh brahmin! szólt a ezinkos, ez valóságos finom juh! Ekkor válaszolt a brabmin: bizonnyára az Istenek vették el érzékeimet s bocsánatot kérve attól, lei az ebet hozta, megvette azt egy mérő rizsért s egy'fazék szeszért s megáldozta azt az isteneknek, a kik megbosszan- kodva e tisztátalan áldozaton, minden izeiben szörnyű nyavalyával verték meg.

Ha jól emlékszem igy, vagy ilyenformán hangzik a Sanscrit sesop történetkéje. A tanulság, mint minden elmondásra méltó mesének tanulsága igen szembeötlő. Az iró két- ségkivül a tukmálok cselfogásai ellen óv, — az emberek oly faja ellen, a mely a közönséget, már nem egyszer vezette a legvadabb tévedésekre; de a mely bizonyára sohasem vitt ki nevezetesebb s nehezebb csínt, mint midőn rá- tukmálta a világra, hogy Robert Montgomery nagy költő.

Oly korban, midőn az olvasó-közönség csekély volta miatt, az iró, müvei jövedelméből magát fenn uem tarthatja, senki — ha csak tulajdon vagyona nincs — nem szentelheti magát irodalmi munkálkodásnak, ha pártfogói nincsenek. Az ily korban csakugyan az írók életüknek nagy ré-