Tolnamegyei Közlöny, 1875 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1875-11-03 / 44. szám
44. szám. Harmadik évfolyam 1875. Szegzárd, szerda november 3-án. TÁRSADALMI. TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Hlóíizctési díj: Egészévre ....... 4 frt. Félévre ........ 2 frt. Megjelen minden szerdán. Egyes példány ára 10 k r. Kiadóhivatal : Szegzárdon Széchenvi-utcza 172. szám. Szerkesztői iroda: Fejös-ház. Ilirdetsi díj: Háromhasábos petit sor 10 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor 30 kr. BARTAL GYÖRGY. Még sok idő fog eltelni, inig a már kiszenvedett, de nálunk örök emlékű férfiú múltja, lapunk rovatainak állandó tárgyát fogja képezni. Nem tagadjuk, voltak idők, midőn egy vagy más alá rendelt kérdésben, magán érdekeinknél fogva, a közélet terén nem társulhattunk vele; nem követhettük tevékenységéta rokonszenv oly mértékével, mint a ki abból közvetlen előnyt remélt. De ezt már mind kiegyenlítette a halál ! Mi most már nem látjuk munkásságának reánk vonatkozó hátrányait, csak a collassális nagy alaknak elvesztése áll előttünk egész pótolhatlanságában s azt fogjuk soká még igen soká siratni! O már az anyaföld méhében nyugszik s igy minden érzés elnémult bennünk, mely az iránta fogamzott neheztelés kifejezésében nyilvánult. A mi még meg van, aza véghetetlen sajnálat, hálás elismerés s rajongó tisztelet érzése csak. •>j .<^- in Ez alkalommal a végtisztesség adással akarunk foglalkozni, melyet az elhunytnak tisztelői részére rendeztek. — — A Faddra vezető országút folyó évi octobor hó 27-én reggel egész népvándorlás színezetével bírt. A kocsik egész sora lánczolata szállítá mindazokat, kik sajnos körülmények által akadályozva nem voltak s kik még egyszer legalább ravatalát óhajtották látni a kedves halottnak. A temetésre kitűzött 10 óra a bánatos tisztelgők sok ezreit találá egybegyülve. Midőn a tágas és parkírozott kastély-udvaron a csinos fekete- posztóval bevont állványon a feketére festett sarcophag-szerü, virágkoszorukkal borított koporsó, az elhunytnak rokonai s köztük Perczel Béla igazságügyminister által emelve, elhelyeztetett, a zokogó sirás megható moraja vonult végig a sokaságon. A szokásos beszentelési szertartás befejeztével a szegzárdi dalárda eléneklé kitűnő szabatossággal és meghatóan a „mért oly borús“ czimü gyászdalt s ezután az egész gyászoló tömeg megindult a templom felé, hol a boldogult tetemei letétetvén, gyászmise mondatott. Innét indult meg ismét a hosszú menet a temető felé, hol a dalárda éneklése után a kedves tetemek a családi sírboltban helyeztettek el. Tolnamegye, értelmiségének s a közelfekvő helységek lakóinak legnagyobb része volt jelen s adott kifejezést mély részvétének és sajnálatának. A főváros is jelentékenyen volt képviselve ministeri hivatalnokok s képviselők által. Most tehát már ott nyugszik, a honnét nincs visszatérés. Tolnamegye dicséretére legyen mondva, sokkal méltányos- babban, mint az ország, legalább a végtisztességadással iparkodott elismerő lenni. De ezzel — nézetünk szerint — még korántsincs befejezve a kegyelet nyilvánulásainak lánczolata, melylyel Tolnamegye közönsége kötelességet tartozik teljesíteni. Mi szerény társadalmi és political állásunknál fogva, nem lehetünk e téren kezdeményezők, de arra hivatottságot érzünk magunkban, hogy már eleve tiltakozzunk a hála oly kismérvű riyilvánulásai ellen, melyek holmi jegyzőkönyvi elismerés kimondásában culminálnak. A kegyelet a szívben lakik s az a legnemesebb emlék, mely ott székel, de a mi gyarló^ emberi szervezetünk külsőségekben nyilvánul s ez elől nem zárkózhatunk el. Bartalnak Tolnamegye hosszú időkre terjedő maradandó emlék felállításával tartozik! Bartinai. "s Utainkról. Most egy éve, hogy e lap hasábjain egy czikk jelent meg ily czimmel, „Miként osszuk fel a közmunkát? E czikk Tolnavármegye járhatlan utaival foglalkozván, elősorolta azoknak siralmas állapotát s e siralmas állapot orvoslására kérte fel — a megyei közönség érdekében — a megyei állandó-választmány utépitészeti szakosztályát. Kiáltó szó volt ez, mely egészen elhangzott a pusztában. Az útépítési szakosztály igen tisztelt tagjai, úgy látszik éppen semmi figyelemre sem méltatták a fentemlitett czikket, mely a megyei közönség egy része jogosait kívánalmainak adott kifejezést. Egy év eltelt s azon irányban, — mely közlekedési s posta-utaink javítását illetőleg — nevezett czikkben kifejtetett, úgy szólván semmi intézkedés sem történt. Emez utakra — a lanyha szellőn a szárító s melengető napsugáron kivül — nem gondolt senki; ezeknek pedig csak nyáron és tavasszal van az ivadjnk. Azt kell hinnünk, hogy ae utépitészeti szakosztály talán méltósága alattinak tartja a közönség jogos panaszainak még csak figyelembe vételét is. Vagy talán az utépitészeti szakosztály is úgy van az utakkal, mint az egyszeri kávénénike macskája az egér fogással? „Az én kedves czirmos macskám — dicsekedék Deboráh néni — olyan kedves, okos, tiszta egy állat, hogy olyan csúnya piszkos jószágot, mint az egér szájába sem venne!“ Szinte arra a gondolatra jő az ember, hogy tán az utépitészeti szakosztály sem azért van a világon, hogy azokkal a sáros, pocsétás, kátyus utakkal foglalkozzék. Elég, ha egy-egy darab műutat építenek; — az jó Ízlésre mutat. — Ha rá gondolunk arra a temérdek pénzre, munkára, mely évenkint útépítési s javítási czélokra beszokott folyni; lehetetlen el nem borzadnunk közlekedési s postautaink nevetségesen siralmas állapotán; és ha az utépitészeti szakosztály fáradságot venne magának kiszámítani azon hátrányt, veszteséget, mely a
