Tolnai Népújság, 2019. december (30. évfolyam, 279-302. szám)
2019-12-14 / 290. szám
helyorseg / 5 Horváth László Imre Ikervesztett magyarság Egyedül nőttünk fel, soha nem volt velünk, de hiánya kiáltó, mikor családunkat színpadra hívjuk, ( mert próbálunk meggyógyulni, álljanak körénk, lássunk tisztán, hiszen életünket mérgezi a megmagyarázhatatlan, súlyos bűntudat, a leírhatatlan magány, torz kapcsolataink, a kudarc keresése, vezeklés vágya, a lázongó gyűlölet és harag a szellem iránt, az anyánk iránt, magunk iránt. Anyánk mániája volt mindig, hogy nagyobb tárgyakat emelget, mint amiket elbír, míg velünk volt viselős, mikor még megvolt az ikrünk. Zavart személyiség. Mit tudhatunk mi erről, folyton régi bátorságát, veszteségeit hajtogatja, se fogantatásunkról, se korai éveinkről nem beszél, vagy arról, ami a kettő közt történt. Halálunkig csak a gyereket szeretné látni bennünk, örül, hogy legalább mi megmaradtunk, igazoljuk őt, hogy vagyunk, ha bosszantjuk is, de üresen hangzik, mikor kimondja. Önzősége olykor elképeszt, néha szégyelljük ostobaságát, főleg társaságban, rettegünk, mikor szólal meg, esetleg próbálkozik vicc elmesélésével, amihez végképp nem ért. Főztje jó. Lehet vele inni. Ilyesmikbe kapaszkodhat. Mi is. Hiányzik, amint távolodunk tőle. Úgy nőttünk fel, semmit sem tudtunk testvérünkről, pedig elkísért végig, mások beszéltek csak folyton róla, hogy előző életünkben, anyánk méhében korábbi generációk, mi magunk mint magzat, elemésztettük állítólag mert féltünk, minket emészt majd el, mohónak hittük, anyánkat végesnek, testvérünk testén alkudoztunk, és odaadtuk őt idegeneknek. Anyánk szörnyű elbeszélésekkel traktál, ha direktben faggatjuk, ha már üvöltünk vele, és ő is, értsük meg, neki levágták az ujjait, egyik mellét, lábát, maradék remegő törzsét időről időre megerőszakolták, ikrünket is akkor veszítette el. Dajkáink általában azt mesélték elalvás előtt, hogy nagyszüleinkként, dédszüleinkként magzat korunkban mi magunk öltük meg őt. Pedig mi nem öltünk meg senkit. Nekünk jó lett volna a testvérünkkel felnőni. Nekünk jó lenne most is testvérnek lenni. Benyhe István Töprengés Ne félj, ölni szép, az élet lényege, és döntéseid mind sugalmazottak! Elképzelt hangjuk, hogy kérdezhetné meg: a felmentett mondhat-e ítéletet? Félelmem csak elképzelt látszata ő, ki létemből személytelen kiválhat, mert ma én irányíthatom a vágyat? Döntésem volna a megtartó erő? Távoli emlékkel nem kéne küzdenem! Ne félj, minden jobb lesz, ez is csak fikció, és felmagasztalnak, hogy megmenthessenek. Mégis, a döntésben ott ég a semmi. Távolból idegent magamra venni, és már idegen vagyok magamnak is. Mert sohasem mertem volna, ha nem győz meg az idegen, hogy ne féljek, mindenki az, és csak az szép, az idegen. Csak fikció! Bár bennem él^d, fészkén fojtsam meg, mert idegen? Rajtam nem segít az ige sem, egyedül kell most szembenéznem a szabadság rettenetével. Facebook Szorongó kezünkben zsarnoki értelem, érintőképernyőn üzen a félelem. Minden világon átfutó sejtelem összeköt, elszakít? Ránk tört a végtelen. Az igazi magány, mint a tükör csak téged mutat, megtörve. Az igazi magány követel, kapcsolat-árt önt a ködre: köréd sötétülő ablakok átláthatatlan erődje. Fülep Máté és Készéi Bori A kairói lúd, avagy a rászedett vőlegény című előadásban Fotó: Rákossy Péter/Magyar Állami Operaház Portré és szabadság A folyóba lépő lépcsőn a víz felé, várakozva, kezemből lapos kő repül, mintha szórt talentum volna mi bejárta a világot, s most visszatér a folyóba. Ott, szemben a vár magaslik, a lenyugvó nap bevonja, árnyékszülő vörös fénye bágyadtan köt a papírra, s álomként hívja rajzomat. Lakásra gyűjtök, azt mondom, és titkon szeretem a gondokat. Az ég, a part, a víz, a szél szabad álmát rendezgeti. Bizakodó tekintetét a vár felől megfesteni egy pár kér ott lenn a lépcsőn, a ködtől tört fénykeretből feszülő látkép-pamacsra. Repül a kő, simít a kéz. Szabadság lelke festőállvány, lenyugvó Nappal telt rajzasztal. Hátterünk vérző felhő-bárány. Kedves Olvasónk! Mindannyiunknak vannak kiemelkedő olvasmányélményei, amelyekhez időről időre visszatérünk, és amelyek iránytűként működhetnek életünk során; gyakorta idézzük őket, hivatkozási pontként tekintünk rájuk, jószívvel ajánljuk barátainknak. Ha szeretné megosztani velünk az irodalommal és kultúrával kapcsolatos gondolatait, vagy beszámolna a legmeghatározóbb olvasmányélményeiről, emlékezetes színházi előadásokról vagy kiállításokról, írjon a szerkesztoseg@ kmtg.hu vagy a 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. címre. A közérdeklődésre leginkább számot tartó, továbbgondolásra késztető írásokat közzétesszük az OLVASÓINK AJÁNLJÁK című rovatunkban. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET «
