Tolnai Népújság, 2019. december (30. évfolyam, 279-302. szám)
2019-12-14 / 290. szám
"helyőrség tarca \ HOGYAN KÖLTÖZKÖDJÜNK NÖVÉNYEKKEL? Juhász Kristóf Mikor a feleségemmel elkezdtünk költözködni, hirtelen megszaporodtak a növényei. Az egyes szobanövények személyisége, amit nejem ugyanúgy érzékelt, mint jómagam olykor az emberekét, rejtve maradt előttem. Összefüggő, zöld maszszát láttam, a teremtett világ nyúlványait, ahogy áttüremkednek az épített világba. Sosem fogom megtanulni annak a cserepes, őserdei hangulatú gigásznak a nevét, amely éveken át ingerelte bőröm éles leveleivel, ha meggondolatlanul kinyitottam a ruhásszekrényt. Eleinte szokatlan volt a dolog. Hiába volt a zöldség őserdei hangulatú, a konvektorhoz az asszonyi ukáz értelmében nem tolhattam közelebb, mert megizzad, a szoba közepén meg kész életveszély, így maradt minden öltözés alkalmával a zabolátlan természet őserejű érintése. Mire megszoktam, élvezni is kezdtem a helyzetet, hisz természetes volt, vagyis nélkülözött minden olyan albérleti rosszindulatot, amit mind megtapasztaltunk már aljas tárgyaktól, mint a mosogató fölött direkt homlokunknak ütköző konyhaszekrény, a legtüzesebb káromkodásokkal is bedurranthatatlan konvektor vagy a hungarocellre kent vakolat, amit a többi lakó falnak hivott, és amin néha átestünk szomszédjainkhoz, ha véletlenül nekitámaszkodtunk. Szóval hiába volt kedves számomra a panelmiliőt megédesítő dzsungelimpulzus, a szobanövények valódi arca homályban maradt, akár erdőben a fáké, amelyekre legritkábban gondolunk különálló fákként, inkább nagyvonalúan tömbösítve leerdőzzük az egész bandát. Pedig ha a feleségem mindenkit megtanítana végre kesztyűbe dudálni, akkor minden egyes fának megtanulnák a keresztnevét a népek, ha addig élnek is. Szóval, amikor már a száznegyvenharmadik vagy száznegyvennegyedik dzsungelharcos fölött arattam fényes győzelmet, és stokiztam be a kisbusz gyomrába, hogy legalább négy órán keresztül az inkább zenekarokhoz szokott sofőrt boldogítsák, arra gondoltam, hogy a költözködés következő szakaszát jobban is meg lehetne szervezni. Például listát készíthetnénk a feleségemmel arról, hogy miből mennyi van, mi hol helyezkedik el a kicsi, de bármilyen súlyosabb anyagmozgatást hatékonyan akadályozó lakásban, és főképp mi milyen nehéz, hogy előre megbeszélhessem a hátammal meg a többi vonatkozó szervemmel az igénybevételt. Mikor gerincemet méltatlan mozdulatokkal dédelgetve útjára bocsátottam a növénysofőrt, és megemlítettem nejemnek, hogy kissé szervezetlennek éreztem a hadmozdulatokat, már a mondat közepén eszembe jutott, hogy nem kellett volna elkezdenem - a mondatot. De hát a házasember is elfeledkezik olykor magáról. Az effajta feledékenység következményeit pedig szintén minden házasember ismeri. A következmények után csak az vigasztalt, hogy nemrég megvettem a feleségem autóját, hogy ő. megvehesse az övét, amikor az enyémnek összetörték a fenekét, mert véletlenül nem látták, hogy az is bekanyarodik, aki mögöttem jön, miközben esett az eső. Ezért mindkettőnknek volt autója, amikor költözködtünk, neki tizenöt éves, nekem huszonöt, de legalább az övé fekete volt, az enyém meg szürke, ezért amikor éjszakai fényviszonyok mellett elmentem az övé mellett, úgy látszott, mintha az enyém gyorsabb volna. A korszerű házaséletben fontosak az ilyen apróságok. És ebben az volt a jó, hogy külön autóval mehettünk, és nem hallottam, amit akkor mondott a növénypakolási nézeteimmel kapcsolatban, amikor már nem voltam ott, mert az is elég volt, amit akkor mondott, amikor ott voltam. Ha a feleségem sokáig beszél hozzám, zenét szoktam hallgatni, különösen a kocsiban, amit most is csak akkor hagytam abba, amikor kidurrant a jobb hátsó az autópályán. Az autópálya akkor is gusztustalan hely, ha minden rendben van rajta, ha meg épp a hátsó gumink dicstelen cafatjai suhannak el ámuló tekintetünk előtt, a csúfabbnál is csúfabb lesz. Ha ráadásul olyan szerencsétlenek vagyunk, hogy még telefonos segítséggel is nehezen cserélünk kereket, egész zavarbaejtően viszolyogtatóvá és ellenségessé válik körülöttünk minden. Szerencsére nálam volt a simogatós telefonom, amit a feleségem vett nekem, mert nélküle nem lettem volna képes bemenni egy telefonüzletbe, és le tudtam fényképezni a csomagtartóban talált szerszámokat. A növényköltöztető sofőr így el tudta nekem magyarázni a képek alapján, hogy melyik a pótkerék és melyik az emelő. Igyekezett önzetlenül segíteni, hisz akkor már órák óta várta az új házunk előtt, hogy odaérjünk végre, és kipakoljuk a növényeinket a kisbuszából, amiket ő nem tudott, mert fájt a háta. Mikor harmadszorra zuhant rá szegény, gyorsan öregedő kocsim az emelőt kínos amatőrizmussal becézgető kezeimre, zavartan elsírtam magam, és keserű könynyeim véres és olajos ujjaimra hulltak, és ezek a groteszk táncban elvegyült nedvek az autópálya leállósávjának megerőszakolt aszfaltjára potyogtak, obszcén összefüggésekkel termékenyítve meg az egykor kőolajjá vált növények és állatok molekuláris Alexander Roslin (1718-1793) Flora című festménye végpontra ért porhüvelyét - akkor megint eszembe jutott a feleségem. Vagyis az a nő, aki azelőtt volt, mielőtt a feleségem lett, azzal, aki azelőtt voltam, mielőtt a férje lettem. A lidércláng-hajú, enyészetzöld-szemű, holdtestű, kristályujjú, fátyolos bőrű hajnali démon, akinek vándor garabonciásként kellett beszöknöm az ágyába, majd hasonlóan kellett kiszöknöm belőle, és közben megesett az is, hogy az ablak közelebb volt, mint az ajtó. A sápadt hajlású, vérfútta, szélbodros szoknyában pulzáló, örvénylő végzet, akinek apró lépteitől és követhetetlen társalgási manővereitől vibrálni kezdtek gyarló porhüvelyemben az instant stigmák. Pedig milyen stabilnak tűntek, mikor bőröm alá ültettem őket a befejezettnek hitt pubertáskor után! A Voynich-kézirat egyik oldala Forrás: Wikimedia commons Mire sikerült kicserélnem a kereket, és a következő benzinkútnál elmúlt a halálfélelmem, eszembe jutott az a ronda, racscsoló főszer valami eltékozolt művészklubból, akit majdnem megöltem, és erről az is eszembe jutott, hogy mióta a feleségem a feleségem, már senkit nem kell majdnem megölnöm többé. Aztán az is eszembe jutott, hogy a keresztút a telihold sápadt fényénél akkor is ugyanolyan ábrándosán melankolikusan romantikus, ha mi vagyunk a kereszt, aminek az alakját fölveszik az utak. Sokszor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy egy asszony hamarabb is elérheti a krisztusi kort, mint egy férfi. Olyankor igyekszem emlékeztetni magam, hogy minden megvalósulás a megváltás felé mutat, csak a távolságok mások. Ha időben sikerül ezt fölidéznem, nem idegesítek senkit az idegeskedésemmel. Mire túljutunk pár lényeges döntésen, vagy megnyugszunk, vagy megőrülünk. Ezért érdemes eleve azzal megházasodni, akivel úgyis mindenki mást megcsalnánk. Mire rettegő pótkerékkel és összemocskolt kasznival végre új otthonunkhoz vánszorogtam, a feleségem barátai már bepakolták a dzsungel jó részét. Megértem őket: egy időben én is a feleségem barátja voltam. De azért ezek rendesebb gyerekek. Nem is tudom, kéne-e nekik feleség. Ki tudja, segítenének-e akkor is növényt pakolni a feleségemnek? Aztán hetekkel később a legutolsó anyaszomorító óriáskaktusz is a helyére került a házban, én meg fáradtan dölyfös tüskéi közé hanyatlottam, és könyörögtem az egeknek, hogy legyen e ház békés és boldog hajlékunk életünk végéig, mert ezt a hülyeséget még egyszer biztos nem csinálom végig. Vagy előtte elválok, utána meg majd megint feleségül veszem a feleségem. Könnyebben házasodik az ember, ha a növények már eleve ott vannak. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. december
