Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)

2019-11-30 / 278. szám

) zerkesztoseai terepaszta \RR0L, HOGY MIÉRT Demeter Szilárd képzeljünk el egy olvasót. Ennek z olvasónak nincsenek előítéle­­ji, előzetes ítéletből is csak annyi, mennyit élettapasztalata értel­­íesnek enged. Bölcs és megbocsá­­x Képzeletbeli barátunknak nin­­senek napi gondjai, nem a politika zemüvegén keresztül olvas, renge­­:g ideje van, többek között azért, íert nincs állandóan becsatlakoz­­a a virtuális valóságba. Képzel­­ink el egy olvasót, aki tudja, hogy világon tökéletes állapot nem lé­­;zik, de ebből azt a következtetést ónja le, hogy a világ jobbá tehető, s ez rajta is múlik. Szóval képzel­­ink el egy olvasót, aki két lábbal 11 a földön, és kíváncsi. Na, ilyen olvasóknak könnyű la­­ot szerkeszteni. Minden lapszer­­esztő ilyen eszményi olvasót céloz e, mi több, elvárja, hogy az olvasó ilyen és még ilyenebb legyen. Majd megsértődik, ha kiderül, hogy az olvasó is emberből van mindenfaj­ta hétköznapi nyűggel, a földi lét összes nehezékével éviekéi a törté­nelem sodrában. Ezért született ez a melléklet. Hogy krumplihámozás közben, az esti hírek előtt, a fogorvosnál, vagy a könyvtárban lopjunk az ember­ből lévő olvasóinknak „egy gondo­latnyi csöndet, amíg a kivégzőosz­tag újratölt”. A kezdet kezdetén, amikor ködszurkáló üzemmódban elindítottuk a lapunkat, erre gon­doltam fáradt lapzártákkor: hogy a jövő héten, amikor a következő nagy levegővétel előtt behunyom a szemem, akkor nagy levegőt vevő, vagy épp kifújó olvasót látok, aki épp egy pillanatra behunyja a sze­mét, és ilyenkor verset lát. Nagy szükségünk van ilyen olva­sókra. így a századik lapszámkor már bevallhatom: amikor kitaláltam, kitaláltuk ezt a mellékletet, és hétről hétre elő is állítottuk, elő is állítják a kollégáim, akkor a legön­zőbb számításból cselekedtünk, és csinálják a mai napig. Az a nagy büdös igazság, hogy imádok olvas­ni, szerelmes vagyok az anyanyel­vembe. És hát Afrikában ősidők óta tudják, amit mi egy másik százas kapcsán most kezdünk (újra)felfe­­dezni: ha gyorsan akarsz haladni, akkor menj egyedül; de ha biztosan oda akarsz érni, akkor menj töb­­bedmagaddal. Ez a melléklet tehát csábítás, minél több magyart vinnénk magunkkal a magyar irodalom olvasói karavánjá­ban. Biztosan oda akarunk érni. Vidéki vasárnap (ezüst zselatinnyomat, 70 * 90 cm, 2003} A nagy kérdés, hogy hová. Erre megoldásunk nincs, javaslatom talán volna. A cél bemérése előfel­tételezi a látás képességét. És mi­vel én személy szerint nagyon jól érzem magam az anyanyelvi kul­túrámban, ezért azt mondanám, hogy nézzünk magyar szemmel a világra. Mert tippem szerint aki magyarul néz, az Szent István sze­mével lát. Elég jó látásmód, ezred­éves a horizontja. >ZAZ LAP MAGANY lagányos műfaj-e az irodalom? tette fel idén a kérdést a III. Elő­zőit Helyőrség Szabadegyetem ícíme. Persze hogy az, már ami az Ikotás folyamatát illeti. így vannak zzel más művészeti ág képviselői i. De a műhely teremtő félhomá­­rából mihelyst kilépünk a reflek­­jrfénybe, vállalnunk kell az alko­­is közösségszervező képességét is. ry egy-egy mű erőterében társakra Ihetünk, a sok-sok magány ágai sszeérnek, adott esetben össze is apaszkodhatnak. Az alkotói ma­íny termékenyítő energiája ezáltal megsokszorozódik — ahogy az egyes művek is nemegyszer párbeszédet folytatnak egymással, válassza el őket egymástól bárhány száz év. Magányos műfaj-e az olvasás? - tehetjük fel az előbbi kérdés párját. Persze, hogy az, már ami az olvasás újrateremtésének a folyamatát illeti. De amennyiben egy-egy jó mű törté­nete, szereplői, érzései életre kelnek az olvasóban, az rádöbbenhet, hogy a kérdéseivel, a gondjaival, a tragé­diáival és örömeivel egyáltalán nincs egyedül, hiszen valaki meg is tudja fogalmazni őket, s ha ez így van, fel­tételezhető, hogy vannak, akiket egé­szen hasonló dolgok foglalkoztatnak. Katartikus pillanat az ilyen, többször átéltem már magam is. Ilyenkor ki­nyílik a világ, s a magány összetolt bútorai közé beszökik a fény. Tíz év szerkesztői (Magyar Napló) és jó pár év elnöki (Magyar írószö­vetség) munkám során az volt a dol­gom, hogy közösségeket szervezzek, igyekezzek összehangolni megany­­nyi magányt. Ezért is tettem eleget tavaly nyáron a megtisztelő felké­résnek, hogy legyek az Előretolt Helyőrség lapcsalád Kárpát-me-X SZERKESZTÉSRŐL, AVAGY MINDEN KÖRBEÉR éhány hete nagyon kedveset mon­­ott az egyik szerzőm arról, hogy iás szerkesztőkkel mindig konflik­­ís alakul ki adott disszenzusok körül, de a mi közös munkánkban sikerült ezt elkerülni. Nagyon jól­esett, és elgondolkodtatott az alap­elveken. A szerkesztésnek két fő kompo­nense van, amelyek bár nagyon különböző kompetenciákat igényel­nek, hasonló súllyal esnek latba: a figyelem és az alkotói szemlélet. A figyelem talán sokkal egyértelműbb és gyakorlatibb feladat: a szerző már annyiszor javította maga is sa­ját művét, annyiszor olvasta, olyan szinten ismeri belülről, hogy neki már nem tűnnek fel az apróságok. Lehet az elütés, vesszőhiba vagy bármilyen ritmikai, mondatritmi­kai esetlenség, külső szem sokkal könnyebben kiszúrja. Ez az első lé­pés. A második lépésnél jön képbe a kreativitás és nyitottság: a szer­kesztőnek nem az a dolga, hogy az észrevett hibákat saját hatáskörben kijavítsa. Számomra ez a legszebb része a szöveggondozásnak, ami­kor a szerzővel közösen keresünk válaszokat a felmerülő kérdésekre. Ivar (olaj, vászon, 100 *140 cm, 2005) GY KÉSZÜL A LAP ÉS A BÖLCS ÖREGASSZONY mlékszem arra, amikor ez a lap ég csak egy konyhaasztalnál fel­tett ötlet volt. Hogy vissza kel­ne csempészni az irodalmat az ságokba. Aztán soroltuk, jegy­teltük, hogy miket és kiket kell indenképp megmutatni, kikre mire számíthatunk. Ma sem tü­rm, hogy bármelyik ilyen beszél­­tés burkolt állásinterjú volt vagy m, csak hogy mennyire megle­­ídtem, amikor Demeter Szilárd yértelművé tette, hogy számít m ebben a munkában. Nem egy vatot bízott rám, hanem egy ész furcsa feladatkört: „Te leszel ap lelke.” (A Helyőrség teremtés­ül mítosza bizony ilyen kinyilatkozta­tásokból áll.) Hogy mit csinál a lélek? Lelkese­dik. Ilyen egyszerű. Ezért van az, hogy csak olyan té­máról írunk, ami érdekel minket. És az íija, aki örömmel ássa bele magát a témába, és van róla mon­danivalója. Ez talán nem tűnik nagy eredménynek, de annyi kiégett hírlapírót és szerkesztőt látok nap mint nap, hogy tudom, mekko­ra áldás, hogy mi száz lapszámot tele tudtunk írni azzal, amiről úgy érezzük, fontos szót ejteni. És any­­nyi mondanivalónk van még! Annyi tanulnivalónk van még! Annyi min­dent szeretnénk még felépíteni erre az alapra! És annyi mindenért van okunk hálásnak lenni. Mindenekelőtt az Olvasóink fi­gyelméért. A levelekért, a köszöne­­tekért és a megfontolásra méltó kor­­holásokért is. De kiemelt pillanat az is, amikor az író, akiben a kezdetek­től hittünk, nekem dedikálja az első novelláskötete első példányát. Az is, amikor egy közönségtalálkozón személyesen is megismerhetjük azo­kat, akik a verseik, történeteik által jelen vannak a lapunkban. Megtud­ni, hogy van, akinek akkor született a gyermeke, amikor vezérvers lett a dencei főszerkesztője. Meg azért is vállaltam, mert missziót láttam benne. Az elmúlt húsz-huszonöt évben az irodalom elveszítette ol­vasóinak jó részét, amikor megfe­ledkezett róla, és a saját szakmai és ideológiai belügyeivel kezdett el foglalkozni - onnantól pedig, ami­kortól a napi sajtóból fokozatosan szorultak ki a versek, novellák, tár­cák, könyvismertetők, megint csak búcsút inthetett számos olvasójá­nak a kortárs magyar irodalom. Ezt is igyekezett korrigálni az Elő­retolt Helyőrség száz lapszámon át, A szöveg a szerzőé, ezt mindig tisz­teletben kell tartani, nem szabad ráerőszakolni javaslatainkat. De ha szerencsésen alakul a műhelymun­ka és megtaláljuk a közös hangot, inspirálhatjuk megoldásokra. így lesz a szerkesztés alkotófolyamat. Rendszeresen megjelenő rovat szerkesztésénél pedig egy harma­dik képesség igénye is felmerül: az előrelátásé, a rovat képének és tar­talmának megálmodásáé. Ez talán a legnehezebb. Azt szeretném, ha a Hamuban sült pogácsa gyerekiro­dalmi rovat minél sokoldalúbb len­ne, minél szélesebb olvasóközönség számára válna érdekessé. Az a gyönyörű a gyerekirodalom­ban, hogy nem csak gyerekeknek szól. Az elmúlt években a könyvpiac nagyon erőteljesen szét akarta vá­lasztani a gyerekirodalmat és a fel­nőttirodalmat, ebben a törekvésben műve, és ez is az ünnep részévé vált. Megtudni, hogy összegyűjtik és elte­szik emlékbe a lapszámainkat, vagy hogy egy-egy barát rendszeresen el­küldi nekik, mert ahol ők laknak, ott esetleg nem kapható. De hálásak lehetünk azoknak is, akik kritikusan vagy cinikusan kö­vették a lapunk indulását. Hiszen volt kinek bizonyítani, hogy értéket közvetítünk, és következetesen kép­viselünk egy világnézetet. Sokat tanultam, sokat örültem, olykor csalódtam is. (Bizony, így készül a bölcs öregasszony.) Az évek során láttak a kollégáim elpityered­­ni, bosszankodni, nagy levegőt ven-Szentmártoni János remélem, sikerült. Közben elindult az erdélyi (2018 nyarán) és a vajda­sági (2018 októberében) melléklet is, helyi szerkesztőkkel és tarta­lommal - 2020-ban pedig terveink szerint a felvidéki és a kárpátaljai is útjára indul. Kedves Olvasónk, bízom abban, hogy mostantól nem érezzük majd magunkat annyira egyedül a legtit­­koltabb gondjainkkal sem, hiszen egymásra találtunk. S hogy tovább­ra is kedvelt vendégei lehetünk haj­lékodnak írásainkkal. Isten éltessen sokáig! Ágoston Szász Katalin valószínűleg több tényező is közre­játszott - a közgazdaságtan bugyrai veszélyesek és kifürkészhetetlenek. Csakhogy az irodalom nem a dol­gok felosztásáról és csoportosítá­sáról szól, hanem épp ellenkezőleg: az irodalomban minden körbeér. Vagyis az irodalom maga ér kör­be mindent. Természetes, hogy a minőségi gyerekirodalomnak saját speciális nyelvezete és terjedelme van, de szimbólumkincsében nem tér el az úgynevezett felnőttiroda­lomtól. Ugyanazok az érző és értő lények vagyunk, akik gyermekeink, és akik magunk is egyszer voltunk, ők pedig ugyanazt a tudást hordoz­zák magukban, ami számunkra már kinyílt, és ami nemsokára bennük is kivirágzik. A rovatom titkos és dédelgetett célja valahol az is, hogy megtaláljuk magunkban ezt az értő érzékenységet. Bonczidai Éva ni és jóízűen nevetni is. Mert ebben a csapatban lehet emberarcúnak maradni, hiszen itt mindenki a teljes életével van jelen, amikor ír, szerkeszt és segít felépíteni, meg­erősíteni az újabb lapszámot. A képekért is hálás vagyok. Mert hétről hétre megmutathatjuk a képzőművészetünk gazdagságát - ráadásul egy sajátos játékban: kap­csolódási pontokat kell felmutat­nunk az adott képi világ és az adott írói, költői univerzum között. Sa­játos asszociációs játék ez - olykor humoros, olykor megrázó, olykor egyértelmű, olykor igen személyes. De mindhez közünk van. DALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. november

Next

/
Thumbnails
Contents