Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-30 / 278. szám
■iwnni: helyőrség 7 szerkesztoseai terepasztal HÉTSZÁZHARMINC NAP VERS Farkas Wellmann Endre Nem vagyok nagy barátja a számoknak, de ha évforduló van, önkéntelenül is számolgat az ember. Az a statisztika engem is fárasztana, hogy hány kortárs, hány klasszikus és hány debütáló szerzó' neve jelent meg a versoldalon, így ezt a felmérést nem végeztem el, azt viszont tudom, sok példa akadt arra, hogy e nem túl hosszú létezésünk óta voltak olyan kezdó'k, akiktől a későbbiekben már cimoldalas verseket tudtunk közölni. Ez azért fontos, mert olyan lap vagyunk, amelyikben nem vezércikk van, hanem vezérvers, ami által hétről hétre próbáljuk megszó-KEDDEKRŐL ÉS lítani az olvasót. Ha ezt a fejlődést nézem, már önmagában eredmény. Ha innen nézzük, és ez a századik lapszámunk, akkor azt jelenti, hogy épp száz alkalommal szólítottuk meg ily módon is Önöket, akik hűséges olvasóink voltak az elmúlt két évben. Százszor jelezte egy-egy vers, hogy érdemes figyelni a minket körülvevő szépségre, fogékonynak maradni a gondolkodás szabadsága iránt, figyelmesnek lenni a velünk történő hétköznapokkal szemben, és helyet adni az életünkben annak a látásmódnak, amit csak a művészet adhat meg bármelyikünknek. KEDD ESTÉKRŐL Utóbbi mondat természetesen érvényes az ötödik oldalra is, ahol mindig a versrovatot találták, de érvényes azokra az oldalakra is, amelyek időszakosan az Önök alkotásait, az olvasói verseket tartalmazták. Ha azt mondom, hogy büszke vagyok a versrovatra, akkor azt is mondom, hogy büszke vagyok az olvasóinkra is, akik rendszeresen beküldött írásaikkal folyamatosan visszaigazolják, hogy Magyarország egy versszerető közeg, ahol fontos az anyanyelv, az identitás, és olyan ország, ahol fogékonyak a szépségre az emberek. De hát a teljes Előretolt Helyőrségnek épp ez volt a célja: visszaadni az olvasóknak azt, ami régen kikopott a napi sajtóból: az irodalommal való találkozás rendszeres lehetőségét. Ezen belül pedig kiemelten a versekkel való közelséget, hiszen mint tudjuk, mindenki ír verset. Vagy írt, vagy fog. Sokszor nem az a tét, hogy milyen is az a vers, hogy mit mondana róla a „szakma”, hanem sokkal inkább az, hogy mit mond el rólunk, belőlünk egy-egy szöveg. Mi, magyarok pedig ilyenek vagyunk: valahogy genetikusán szeretjük a verseket, velünk született sajátosságunk, hogy képekbe, rímekbe rögzítsük a velünk történő fontos dolgokat, ahogyan az is, hogy ezt másoknak felmutassuk. Egy ilyen lap küldetése, pontosabban egy ilyen lap versrovatának a küldetése pedig az, hogy próbáljon valamiféle egyensúlyt teremteni a rengeteg szöveg között, hitet adjon az olvasónak és a szerzőnek, megtalálja a szakmaiság és a műélvezet metszéspontjait. Azokat a verseket, amelyeket hétről hétre az Önök kezébe ad. Leczo Bence Két éve aligha gondoltam volna, hogy egyszer tördelőként fogok dolgozni. Korábban a komáromi egyetemi lapot tördeltem ugyan - visszatekintve borzasztó minőségben -, de nem volt életcélom az, hogy ezt csináljam. Aztán mégis. Izgalmakkal és fejlődéssel teli két év volt. A tördelők élete nem csak játék és mese - nehéz volt belerázódni. Sok idegtépő pillanatot éltem meg, míg hozzászoktam a lap méretéhez, míg jó lett az oldalegyensúly, satöbbi. De azt kell mondanom, megérte. Szeretem látni, ahogy egybeáll az oldal, a kusza sorok hasábok lesznek, egyszóval minden a helyére kerül. Ez a legszerencsésebb forgatókönyv, ahogy az életben is. Persze van, hogy éjjelezni kell miatta, ugyanis a lap igényli a törődést, nem lehet mímelt odaadással átrohanni fölötte. Az ilyen bánásmódot megbosszulja. A már betördelt anyagon történő változtatások, netán az oldal teljes átrendezése elősegítették a fejlődést - habár akkor teljesen máshogy gondoltam. Hébe-hóba cikkeket is írtam a lapba, amelyek megalkotása közben korábban még nem hallott dolgokról olvastam, és írtam is le. És azt hiszem, ez a lényeg, ez a paszszió, ebben van a kraft: felkutatni az elfeledett embereket, sorsokat a Kárpát-medencében. A nemzet szerencsétlenségére - és az újságíró szerencséjére - rengeteg ilyen van. Már csak Magyarországon is, ahol a szocializmus alatt rengeteg mű tűnt el a süllyesztőben, vagy csak épp nem fedezte fel az olvasóközönség, vagy nem kanonizálták. És akkor nem is beszéltünk az elcsatolt területekről, ahol mindezen tényezők mellett a többségi nemzet nyilvánvaló elnyomása is érvényesült. Előfordul, hogy az ember nagyon várja egy-egy dicstelenül elfeledett, de példás életet élő személy születésének vagy halálának évfordulóját. Amint megjelenik a cikk róla, megkönnyebbülünk, és úgy érezzük, helyre került egy a világ darabjai közül. A kedd este új fogalom lett az utóbbi másfél évben. Előtte egy álmos, hétköznapi este volt, amikor rendszerint semmi nem történik: az ember váija a hétvégét, a hétfő már elmúlt, a péntek még odébb van. Azonban a lapzárta és a tördelés kedden történik, ami után visszaérkezik a korrektúrázott anyag szerdán, ezután kerül nyomdába. Azonban ezzel a lap készítésének folyamatában egy lyuk keletkezik: a kedd este. Az utóbbi időben kissé szórványosan ugyan, de korábban rendszerint a lap leadása után az egyik, szerkesztőséghez közeli kocsmában gyűltünk össze változó létszámban, hogy kissé megpihenjünk, abbahagyjuk a szakmázást, és más dolgokról beszélgessünk. Egy olyan kollektíva alakult ki a szerkesztőségben, amit nagyon gyakran irigylek magamtól - már ha létezik ilyen jelenség. A párás pincehelyiség dohos, fülledt, de valahogy mégis könnyed illata összeforrt a kedd fogalmával. Ez a hármas jellemzi leginkább az elmúlt két évet. Én pedig hálás vagyok, hogy a részese lehettem. Volt ellenszél, azonban csitult, a szerkesztőségbe érkező levelek pedig megnyugtatják a néha feltörő aggályokat: van értelme ezt csinálni. Falusi tapéta (színes tus, tempera papíron, 73«102 cm, 1986) NEMES ÉLVEZET Nagy Koppány Zsolt Számomra ez a két év intellektuális kalandokkal teli szépséges időszak volt. Legalább két évtizede kacérkodtam ugyanis az irodalmifolyóirat-szerkesztéssel, mielőtt itt elkezdhettem a munkát - többször közel is kerültem hozzá, részem is volt benne, de hol a nyakasságom miatt, hol pedig a körülmények folytán (mert a körülmények sunyi természetéhez tartozik, hogy alakulnak és változnak) nem tartott sokáig az élvezet. (Mert élvezet ez, még ha nemes, felelősségteljes és fegyelmezett élvezet is.) így aztán - természetesen nem feltétlenül csak ezért - könyvszerkesztőként dolgoztam számos kiadónál, és írtam (önfeledt mámorban) a saját novelláimat, regényeimet. Két évvel ezelőtt olyan volt tehát elkezdeni ezt a munkát, mint a révbe érés. Lehet, nem is baj, hogy nem jött hamarabb: alázatosabb lettem, figyelmesebb, odaadóbb és gőgmentesebb ebben a húsz évben. (Legalábbis szeretném ezt gondolni magamról.) Mivel sokáig a vadászpuska másik végén voltam, és én küldözgettem az írásokat szőrösszívű szerkesztőknek, pontosan tudom, milyen a választ aggódva váró szerző lelkiállapota. Olyan, amilyenre senkinek nincs szüksége. Igyekszem hát gyorsan elolvasni a szövegeket és válaszolni, mert senki nem lehet akkora tekintélyhólyag széles e Földön, hogy megengedhesse magának a mások megvárakoztatását. Alázatos is lettem ugyanakkor, a szöveget szerető ember. Tudom, milyen nehéz létrehozni valamit, a semmiből egy új világot teremteni, ugye (még ha csak intertextusok egymásra pakolgatásával is, mint valami rossz irodalmi lemezlovas). Ezért minden erőfeszítést nagyra értékelek, és minden teremtett világot, még a legbénábbat is figyelmesen olvasom - miközben minden oldal (amikor azt érzem, hogy legszívesebben kitépném a maradék hajamat) után felhívom a saját magam figyelmét: lehet, tévedek. Lehet, hogy van olyan ember, akinek tetszenének e sorok. Nem valószínű, de elméletileg kicsikét talán lehetségesszerű is lehet valamifélefajta ilyesmicske szempontolat. Rengeteget tanultam, hogy ezt az inspiráló munkát végezhessem, és még többet tanultam, mióta végzem. Persze, még az út elején tartok - magamnál például igen nehezen tudom érvényesíteni mindazt a kristálytiszta szabály- és elvárástömkeleget, amit másoknál oly szigorúan számon kérek. Legyen ereje és legyen eleje (meg főleg vége), legyen groteszk és legyen tragikus, ha már novella. (A tárcáról nem is beszélve.) Mindenesetre: nehéz szívvel írok immár ilyeneket, mióta látom, kiknek hogy nem sikerül - és főleg, mióta látom, kiknek hogy sikerül. És jó, ha az ember nem ír könnyű szívvel: az jót tesz a szövegnek. CSAK FOLYTATNI LEHET Szerkesztőségi terepasztal. Végre indokolt volt a naplóírás. Végre nem volt lehetőség a kifogásokra. Nem hivatkozhattam arra, hogy minek írnék most, ha eddig nem. Furcsa, de mindig határozottan kiálltam amellett, hogy naplót csak folytatni lehet, elkezdeni nem. Nem találtam megfelelő pillanatot az elkezdésére. De így utólag tudom, hogy nem ez az egyetlen, amiről igy gondolkodom. Első alkalom volt arra, hogy írás közben átgondoljam a napom. Nem az eseményeket, nem is a döntéseket és talán nem is a történések köré fűződő gondolataim. A fölösleges maszlagot, a vakolatot, az oda nem illő színeket, a kakukktojásokat tüntettem el. Maradt a váz, az alap, a megmunkálatlan anyag. A tisztaság. Ebből gyúródott a ki vagyok én. Ebből épült a hol tartok most. Ilyenkor gyakran láttam hatalmasnak a pirinyónak tűnő változásokat, vagy éppen ellenkezőleg, zsugorodni kezdett a gombóc. Voltam dühös, büszke, aggodalmas, akaratos, motivált és nem egyszer hálás is. Aztán idegenné vált. Megjelent a szöveg és egy ismeretlen alak rajzolódott ki a sorokból, akihez semmi közöm, akit nem ismerek. Akit nem ismerek, de szimpatikus. Szimpatikus a kérdéseivel együtt, a naiv gondolataival, a csapongásával, a határozott határozatlanságával. Az irodában ült, miközben olvasta a nyomtatott lapszám második olda-Szente Anita Ián az ismerősnek tűnő mondatokat. Lefotózta, átküldte a kilométerekkel arrébb élő közelieknek és várta a dicséretet. Nem a tartalomért várt gratulációt. Nem kérte a szövegek elolvasását. A megerősítés utáni vágyért tette minden alkalommal. Visszajelzést várt arról, hogy jó helyen van. Otthon van? Aztán átlapozta, elképzelte a szerzők arcát és tekintetét, akik ugyanabban a lapszámban publikáltak. Megnyitotta a táblázatot és az elképzelt alakok nevét felsorakoztatta. Később ismerőssé váltak ezek az idegenek. Beköltöztek a hétköznapokba a sosem látott arcok és az impreszszumban sorakozó nevek lettek a távoli közeliek. Volt téeszudvar (olaj, vászon, 80 »100 cm, 2019) 2019. november IRODAIMI-KULTURALIS MELLÉKLET
