Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)

2019-11-16 / 266. szám

„A MAGAM BOLDOGSÁGÁBÓL ES A MAGAM FÁJDALMÁBÓL" Bonczidai Éva Balázs Ferenc (1901. október 24., Kolozsvár - 1937. május 22., Torda) író, költő, unitárius lelkész, refor­mer, világutazó, egyike azoknak, akik után nem maradt hatalmas életmű, de haláluk után évtizedek­kel mégis még mindig érezhető, hogy közöttünk élt. Naplóit, levele­it, emlékiratait - de meséit és ver­seit is - olvasva tetten érhetjük azt a világjobbító szándékot, melyet Csehov drámáiban emlékezetes monológokban összegzett. Balázs Ferenc azonban nem egy cseho­­vi karikatúra, ő nemcsak beszélt és filozofált, hanem cselekedett is - ezért maradhatott utána kevés szöveg és akkora lelkesedés és hit, amely ma is erőt adhat azoknak, akik nemcsak a saját életükért ag­gódnak. „Az utóbbi években cikkek és megemlékezések többször idézték meg a Balázs Ferenc alakját. De mintha műveire rögöt dobtunk vol­na! Újrakiadásukra 1937 óta csak várnak az olvasók. Hogy túlságosan pazarlóan bánunk irodalmi öröksé­gével, arra talán bizonyíték ez a kis könyv is. Reméljük - csak a kezdet. Ez a 25 mese egy tiszta szerelem gyermekien őszinte mesés elbe­szélése. Csorbítatlanul megőrzött kerek egész. Abból az időszakból való, amikor Balázs Ferenc a Tizen­egyek között - Tamásival, Maksay Alberttel, Kacsó Sándorral, Jan­­csó Bélával, Kemény Jánossal - az irodalmi nyilvánosság elé lépett. A romániai magyar irodalomnak a legelső kéziratai közül valók a Mesék. Elindult velük egy író, egy irodalom - a mi irodalmunk” - írja Marosi Ildikó Balázs Ferenc Mesék című, idén megjelent könyvének utószavában. Ebben, A kézirat me­séje című jegyzetben számol be az újságíró, irodalomtörténész arról is, hogyan talált rá erre a különle­ges kéziratra. Marosi Ildikónak sokért lehe­tünk hálásak, hiszen az ő lelkese­dése, kitartása és munkája nyomán ismerhetjük ma ilyen alapossággal a világháborúk közti erdélyi ma­gyar irodalom nagyjait, a törek­véseiket és sokszor regénybe illő sorsukat. Az áldásos találkozások egyike volt a Balázs Ferenc-portré nyomán elindult kutatásban a Kuti Ilussal való megismerkedés - 1921- ben neki, hozzá írta Balázs Ferenc ezeket a meséket ezzel az ajánlás­sal: „Ezeket a meséket sok boldog­sággal és sok fájdalommal írtam. A magam boldogságából és a magam fájdalmából. De mind neked írtam ezeket a meséket.” A kézzel írt kö­tet 108 oldal és 25 mesét tartalmaz- mint egy időkapszula, úgy őrizte az egykori lángolást. A kézirat tel­jes egészében most kerül először az olvasó elé, az unitárius egyház fennállásának 450. évfordulója al­kalmából, A vallásszabadság éve könyvsorozat részeként a Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete jelentette meg az Örökmécs lángja füstöt nem ereszt című verseskötettel együtt. Balázs Ferenc verseiből Farkas Wellmann Éva állított össze egy olyan válogatást, mely nemcsak a hagyaték feldolgozásához járul hozzá felelősen, hanem karakteres vonásokkal egy különleges fiatal­ember portréjának megrajzolásá­hoz is. „Unitárius lelkésznek, vi­lágcsavargónak, lapszerkesztőnek, társadalmi reformernek, népmű­velőnek, írónak és költőnek lenni- hogyan fér bele ennyi feladat har­mincöt évbe? Balázs Ferenc ránk hagyta ezt a titkot. Az utána ma­radt nyomokat vizsgálva egy fiatal­ember eleven alakját látjuk, szinte magunk közül valónak érezzük őt, hiába, hogy több mint nyolcvan évvel ezelőtt indult utolsó vándo­rújára” - olvashatjuk a szerkesztő előszavában. Oxfordi és amerikai tanulóévei alatt Balázs Ferenc nemcsak egy­­egy szakterület ismeretanyagát sajátította el, hanem magát az em­bert tanulta, akárcsak ázsiai útjai során. Beutazta Japánt, Kína egy részét, Indiát és Palesztinát is, úgy tért vissza Erdélybe, hogy sokat tu­dott immár az emberi közösségek erejéről, gyengeségeiről, a sorsok szövevényéről, a szabadság és a béke földi dolgairól. „Ez az út böl­csebbé tett. Megismerkedhettem olyan csodálatos civilizációkkal, mint Japán, Kína, India. Most már érzem őket, részei a tudatomnak. Ezek segítettek a Nyugat újraérté­kelésében” - írta az 1920-as évek végén a dán-amerikai származású menyasszonyának, Christine Fre­­deriksennek. Emlékiratai mellett a neki írt levelekből is értesülhetünk élete egyik legmeghatározóbb ta­lálkozójáról, amikor megismerke­dett Rabindranath Tagore-ral. „Legdrágább drága! Csodás órát töltöttem Tagoréval! Úgy öt per­cig türelmes és udvarias volt, mint minden látogatóval, majd foko­zatosan kigyúlt az arca, s mikor megemlítettem, hogy Oxfordban tanultam, megtört a jég - (Oxford, egy keleti költő gyenge pontja!) Sok mindenről eltársalogtunk. [...] Hadd idézzek a naplómból: »Nincs technikai terminusok­ban kifejthető filozófiám. Csak azt A TOLL MESÉJE Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Ennek a leánynak volt egy íróasztala, s az íróasztalon egy tolla. Ott hevert a toll valahol a be­száradt tinta közelében. A leány nem szerette a tollat addig, amíg szerelmes nem lett. Nem törődött vele. Észre sem vet­te. De amikor a tavaszi nap ere­je fényességet lopott a szemébe, és vágyakat írt az ajkára, a leány megbékült a tollal, és megszerette a tollat. Néha olyan vörösen kelt föl a nap! Olyan volt a napszem, mint a Szerelem, amiből hiányzik a csók, és vágyja a csókot. A leány bele­nézett a tűzgolyóba, és tűrte, hogy égesse a szemét a nap. Úgy érezte, mintha a szerelmese nézne reá, és megremegett. A távolság meséje A tenger vagyok fejezhetem ki, amiben költőként hiszek.« (Ezt azzal kapcsolatban, hogy előadásokat fog tartani Ox­fordban. Kicsike, tudtad, hogy Tagore is Brahmo, egy időben tit­kára volt ennek a mozgalomnak, mely megfelelője a mi unitárius mozgalmunknak? Minden bizony­nyal roppant izgalmas előadáso­kat fog tartani az angol unitariz­­musról.) A színházról és a bonyolult dísz­letekről: »Önök, nyugatiak tunyává teszik az ember eszét, azzal hogy nem alapoznak a képzelőerőre. Mikor verset olvasunk, nem képze­lünk magunk elé díszleteket.« »A filmművészet nem helyettesít­heti a színházat, önálló művészeti ággá kell fejlődnie. Az élet haladá­sát hivatott kifejezni anélkül, hogy történetet vagy jelentést is csatolna hozzá.« »Miért nem tudják önök kihasz­nálni az olyan csodás találmányo­kat, mint a rádió meg a film? Miért csak arra használják, hogy egysé­gessé, olcsóvá tegye a dolgokat?« »Kelet-Európa sokkal jobban érdekel, mint a Nyugat. Nyugaton minden egyforma, míg Keleten minden egyes országnak megvan a maga sajátos népművészete, népvi­selete.« »Szeretem az ön népét, a magya­rokat. Természetesek, egyszerűek, emberiek. Van bennük valami ke­leti vonás. Magyarország az egyet­len hely Európában, ahol otthon érezném magam.« (Kicsike, olyan váratlanul mondta ezt! Igen, köz­tünk ő is, te is otthon éreznétek magatokat.)” - írja Kalkuttából (az angol eredetiből Vallasek Júlia for­dította). Valóban mély tudással tért haza, majd Mészkőn lelkészként elkezd­te azt a sokrétű munkát, melyről annyira hitte, hogy értelme van. Megkísérelte a lehetetlent, máig érvényes példát mutatott. Nép­főiskolát szervezett, és olyan re­formokat próbált életbe léptetni, melyek mind a társadalmi, mind a kulturális fejlődést segítették. Fiatalon ragadta el őt a tüdőbaj, befejezetlenül és félben maradt annyi minden. A szavaiba és szol­gálatának példájába viszont máig kapaszkodhatunk. Ilyenkor leült az íróasztalához, és kezébe vette a kis fekete tollat. Megmártotta a tintába, és írni kez­dett. Minden szerelem naplóval kezdődik.- Ma találkoztunk, és megtudtam, hogy ő is szeret - barázdálta néha a sorokat a toll, és érezte, hogy valami megvonaglik a leány szívében. Ak­kor születtek meg az örömkönnyek.- Meghalnék, ha nem szeretne - feketültek meg máskor a betűk a fehér papíron. És a toll akkor azt érezte, hogy a leány szívébe beleha­sít valami. Csak egyet nem írt soha a toll. Levelet. Mikor végigsimogatta a kék erezetű halvány papírt, meg­borzongott, és nem engedte, hogy a leány vele írja meg a szívéből feltö­rő, simogató, meleg szavakat. A leány sohasem írt levelet azzal a tollal. Mikor maga elé tette a le­vélpapírt, mindig kicserélte azt a toliszemet új, hideg, büszke, fényes, idegen tollszemmel. (November 25-én) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. november

Next

/
Thumbnails
Contents