Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-09 / 260. szám
4 novella HÍVÁS Oberczián Géza Egészen ráizzadt a kezem a kormányra. Az ablak nyitva, hiába hideg, ködös a hajnal. A tenyeremet beletörlöm a nadrágomba. Azután gyorsan vissza a kormányra, mert erősen kanyarog az út. Gyorsan hajtok. Már nincs messze. Fészkelődön! az ülésen, próbálok kényelmesebb pózt találni. Órák óta vezetek megállás nélkül. Valami nyom a derekamnál. Hagyom. Feljebb tekerem a rádiót, a Radar Love megy. Régi szám, de jó. A nevelőapám mutatta. Ez az adó csak régi számokat játszik. Mindig ezt hallgatom. Négy óra, tök sötét. A fényszóró pásztázza a szerpentint. Néha állatszemek villannak az út szélén. Megfigyelnek. Visszaváltok, gázt adok. Bőg a motor. A szemek eltűnnek. Elégedetten vigyorgok. Egyre erősebben érzem a hívást. Tudom, erősnek kell maradnom. A múltkor elgyengültem. Amikor rám villant a szeme. Mint a vadaké. Gázt adok, hadd bőgjön a motor. Szinte látom a menekülést az erdőben. Ágak ropognak a rohanó lábak alatt. Úgy képzelem. A talpak csattanása a parkettán, ahogy elfutott előlem. A szeme villanása, amikor utolértem. A kitágult pupillák. A ziháló lélegzete. Mint a hideg szél a kocsiablakon. Izzadt tenyeremet rászorítottam a szájára. Jó játék volt. A hívása tegnap este lett elviselhetetlen. Akkor kocsiba vágtam magam. Rég volt ilyen utoljára. Megvan vagy fél éve. Legutóbb közelebb volt. Egyre távolabb kerülünk. Sokáig nem is tudtam, hol van. Pár napja eszembe jutott a lőtéren. Fura, hogy éppen ott. Pont azért járok oda, hogy ne jusson eszembe. Hogy lefoglaljam a gondolataimat. Nagyon örülök, hogy egyszer odakeveredtem. Sok időt töltök ott. Jót tesz nekem a lövészet. Lenyugtat. És jó vagyok benne. Azelőtt nemigen tudtam, mihez kezdjek magammal. Anyám észre se vett, mintha üvegből lennék. Eltűnt, amikor négyéves voltam. Elhagyott, ahogy később mindenki más is. Azóta tudom, hogy nem létezem. Már én sem látom magam. Nekem a feleségem volt minden. Én voltam a legboldogabb, amikor hozzám jött. Amikor pedig elment, épp nem voltam otthon. Persze nem haragudtam rá. Nem is tudtam róla. Miután szabadultam, egyedül voltam. így éreztem meg az első hívását. Nem abban a lakásban, ahol együtt voltunk, azt már kiadták másnak. Egy barátomhoz költöztem. Az egyetlen szabály az volt, hogy nem találkozhatok a nőjével. Ha ő jön, nekem mennem kell. A biztonság kedvéért, azt mondta. Egy ilyen csatangolós estén találtam a lőteret. A pénz, amit két év alatt a kóterben kerestem, nagyon hamar elfogyott. Munkát nem kaptam ezzel a priusszal. Ha fegyveres rabló lettem volna, még biztonsági őrnek is felvettek volna. De így, nem is értem... Én csak szerelmes voltam. Meg akartam védeni. Nehogy olyat tegyen, amit később megbánhat. Gázt adok, száguldók a reggeli párában. Öt óra. Lassan feljön a nap. Ha nem lenne köd, már látszana. A hívás is erősödik. Biztosan érzem, hogy itt lesz. Alig várom, hogy lássam végre. Nagyon megörültem, mikor egy ismerős elmondta, hogy találkozott vele itt, ebben a kisvárosban. Azt mondta, jól nézett ki, megnyugodott. Rólam nem beszélt. Nem csoda, gondoltam, régen találkoztunk. A múltkor alig játszottunk. Kihasználta a pillanatnyi elérzékenyülésemet, hogy két év után újra látom. Gyönyörű volt. A heg a homKövér nő (akril, vászon, 50 * 70 cm, 2012) lokán egész megfakult, már alig látszott. Azt néztem, amikor rám vágta az ajtót. Valamit kiáltott is, de nem értettem. Végül berúgtam az ajtót. Mondtam neki, nekem még mindig csak ő van, de nem felelt. Ellenállt, túlzottan is erőlködnöm kellett, szóval rövid lett az egész. Azt kiabálta utánam, hogy feljelent megint. Szájba vertem és eljöttem. Még vártam rá a ház előtt, de amikor jött egy rendőrautó, inkább elhajtottam. Nagyon csalódott voltam. Aznap délután három tárat is ellőttem a lőtéren. Ebben a kisvárosban nincs egyenes utca. Esküszöm, fárasztóbb végigmenni rajta, mint a szerpentinen. Egy lélek sincs sehol. Csak figyelő szemek az ablakokban. Viszszaváltok, bőg a motor. Eltűnnek. Mint az állatok. Az épület egy dombtetőn van. Jó nagy. Meglepően nagy. Három emelet, kívülről csupa tégla és ablak. Előtte park. Magas kerítés. Nagy kapu. Portásfülke. Kiszállok, megmozgatom a tagjaimat. Csinálok néhány törzshajlítást, csípőkörzést. Erről eszembe jut, miért jöttem, ez felvillanyoz. Energikusan a portásfülkéhez lépek. Álmos, kövér ember néz ki. Mondom, kit keresek. Felel valamit, nem értem. Elszántan ránézek. Megismétli, akkor sem. Mondom, kit keresek. Elhesseget, bezárja az ablakot, visszaül a helyére. Bezörgetek, mondom, kit keresek. Kikiabál. Az ablak betörik. A kezem elkapja a pasas ingét és odarántja elém. A másik kezemmel előhúzom a pisztolyt az övemből és a fejéhez tartom. Legalább már nem nyomja a derekamat. Mondom, kit keresek. A pasas tök vörös és csak hápog. Fejbe vágom a pisztoly markolatával. Elterül, nem mozdul. A pisztolyt a lőtérről vettem kölcsön. Gondoltam, hasznos lehet. A nagykönyvben megkeresem a nevet. 202. Kinyitom a kaput, besétálok. A park néptelen. Süket a csend, csak a kocsi motorja jár. Leállítani is elfelejtettem. Nem érdekel. A nagy bejárati ajtó nem nyikorog, mint vártam, ellenben döngve csapódik be utánam. Mint a pisztolylövés, úgy visszhangzik a homályos folyosókon. Várok, figyelek, de nem jön senki. Edénycsörgés jobbról. Biztos készítik már a reggelit. Fél hat. Korán kelnek itt. Elgondolkozom, hány nő lakhat ideiglenesen egy ekkora otthonban. Mosolygok. Ha majd kijön, itt fogom várni. Széles márványlépcső, igazán szép. Nem ilyenhez szoktam, a kóterben beton meg vas minden. És szűk. A tágasság erőt ad, szinte futok a lépcsőn. Megszédít a szabadság. Mélyeket lélegzem, mégsem zihálok. A másodikon sötét folyosó tátong. Belépek. Izgulok, várom a találkozást. Felidézem az előzőt, idegesen vigyorgok. Most nem lehetek gyenge. Majd vigyázok. A hívása már-már elviselhetetlen. Körbe forgók, mint egy iránytű az Északi-sarkon. Ebből tudom, hogy megérkeztem. Négy ajtó a két oldalon. A 202 balra a második. A pörgés abbamarad. Lenyomom a kilincset, enged. A szobában sötét még a reggel, a függöny behúzva. A falnál ágy, épp felül benne valaki. Gyönyörű, mint mindig. Legjobban a reggeli gyűrődést szerettem az arcán. Tágra nyílt szemmel mered rám, sikoltana, de ráfogom a pisztolyt, ettől elhallgat. Helló, bébi, mondom, végre újra együtt, nagyon hiányoztál. Egész behúzódik a sarokba, magára tekeri a paplant. Mellé ülök, átkarolom. Szokatlanul vastag a dereka. Lerántom a paplant, látom, kövér, mint egy disznó. Az arca is kigömbölyödött. Meghíztál, mondom neki vádlón, és ütök, ronda lettél, teszem hozzá. Szűkölve próbál minél beljebb húzódni a sarokba. A könnyeiben végre meglátom magam. Erős vagyok és eltökélt. Két kaijával a hasát védi. Régen az arcát védte. Hirtelen rájövök, terhes. A tiéd, a tiéd, tőled van, hajtogatja, a te gyereked, a tiéd, a tiéd, de nem figyelek rá. Te büdös kurva, üvöltöm és lövök. Egészen ráizzadt a kezem a kormányra. Az ablak nyitva, hiába hideg, ködös a reggel. A tenyeremet beletörlöm a nadrágomba. Laza vagyok, nem sietek. A rádióban a Je t’aime megy. Elérzékenyülök. Nem is értem, miért szeretem őt annyira. A hűtlen. Meg sem érdemli, hogy törődjek vele. Lapszámunkat BERECZKI KATA festőművész képeivel illusztráltuk. Bereczki Kata 1980-ban született Dombóváron. Tanulmányait építészként kezdte, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán folytatta, ahol 2011-ben diplomázott. Radák Eszter volt a mestere. Egyéni tárlatai voltak Budapesten, Dombóváron, Ljubljanában, Debrecenben, Simontornyán, Tamásiban, Nagykovácsiban és Szentendrén, műveit csoportos kiállításokon Kassán és Nürnbergben is láthatta a közönség. Bereczki Kata festményeinek - témától függetlenül - sajátos alkotóeleme az a vagány irónia, amellyel úgy ragad meg hétköznapi helyzeteket, hogy mosolyra késztet, mégsem bánt meg, ha egy-egy esetlen és suta furcsaságban magunkra ismerünk. Nem bánt, de provokál, hiszen ez a fajta leegyszerűsített szembesítés provokatív. Furcsa kontraszt van a falusi és a múzeumi életképek között. És rokonság is, hiszen sajátos szempontrendszert birtokol az is, aki elidőz egy-egy festmény előtt, és az is, aki a jószágokban és a majorságban gyönyörködik. De míg utóbbi szemtől szemben áll a teremtett világ anyagiságával, addig a kiállítások közönsége fülhallgatókon keresztül vár kapaszkodókat az értelmezéshez, a felismeréshez, hogy mit kell látnia, és fotózással próbálja megörökíteni az élményt, mely talán sosem volt sajátja. Idegenség, otthonosság - ritka, hogy egy művész mindkettőt enynyire pontosan ragadja meg, és saját képi világa egyszerre hordozza mindkét állapotot. Ezeket az arctalan karaktereket mindanynyian ismerjük - láttuk már őket a tükörben, a szomszédban, a családi asztalnál, az utcán, régi és új fotóinkon. Itt nincs idill, csak valamilyen furcsa rend, mely egyszerre ébreszt viszolygást és nosztalgiát - pedig nem a kép változik, csak mi botorkálunk néha a felismerések között. Ebédre várva (akril, vászon, 140 » 90 cm, 2017] IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. november
