Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-09 / 260. szám
folytatás a 1. oldalról I 3 iSSTg interiu Fotó: Farkas Attila De végül a betegség ráveszi az embert arra, hogy saját viszonyulást, saját képet alakítson ki róla és kezdjen valamit a helyzetével.- Az erősödött benned, hogy az ember maga is hatást gyakorolhat erre, tehát alakítjuk a s^ját életünket?- Persze, gyakorlatilag erről szólt a kísérlet. Azt mondtam, hogy egy fél éven keresztül minden olyan tápanyagot kihagyok az étkezésemből, ami nem kompatibilis a betegséggel. Méregettem a fentebb említett értékeket, a hangulatomat is, és közben lejegyeztem, amit gondolok. Az lett a könyv végkifejlete, hogy vagy amellett döntünk, hogy minőségi életet éljünk, vagy amellett, hogy az élet földi kicsinységét próbáljuk a végletekig hajszolni.- Vagyis segíteni tud egy betegség abban, hogy letegyük a voksunkat egy minőségibb élet mellett?- Pontosan.- Volt egy olyan érzésem, hogy egy idő után mintha fellazult volna a félelem, és kezdenél együtt élni vele.- Azt, hogy most, a könyv megírása után sokkal jobban vagyok, hogy a vércukor-, a vérnyomás- és egyéb értékeim pozitívan változtak, minden kétséget kizáróan el tudom mondani. Ebben nekem nagyon sokat segített a könyv. Bennem is nagyon sok mindent helyre tett. Óriási segítség volt, mert most úgy vagyok, hogy semmi olyat nem kell tennem, amit a cukorbetegség ráerőltetne az emberre, tehát laza diétát követek csak, és egészen jó értékeim vannak.- Az olvasó együtt izgul veled azon, hogy jobb az érték, roszszabb a hangulat, hogy alakul a kísérletezés. És a könyv közepétől kiderül, hogy ez valami egészen más.- A könyv közepe táján kiderül, hogy nem az én betegségemről akarok beszélni, mert az kit érdekel... Most köszön vissza a kultúrantropológusi énem, amely ugyan az irodalmi pályámon sokat segített eddig is, de nem inspirált. Élvezetes munka volt úgy írni valamiről, hogy benne élek, de kívülről is látom, és nem az önsajnálatról írok, nem én vagyok az előtérben, hanem szakmai igénnyel vizsgálok egy jelenséget. Minden cukorbeteg - és nemcsak cukorbeteg, hanem a szenvedélybetegek és a civilizációs bajokban szenvedők - közös jellemzője az önsajnálat. Ezen felül kell emelkedni. A könyv megírása után beléptem néhány cukorbetegcsoportba a közösségi hálón, és a szociális tér nagyon szépen viszszaigazolta azt, amit gondoltam és leírtam a könyvben.- Mit tapasztaltál?- Azt, hogy a cukorbetegség is, mármint a kettes típusú, egy eredővel rendelkezik az összes többi függőséggel járó betegséggel. Például a cukorbetegeknél általában az ételfüggőség dominál. Szinte azt lehetne mondani, hogy ez azoknak az embereknek a pszichés függősége, akik valamiért nem tudnak alkoholisták, nikotinisták és drogfüggők lenni, de a függőségre hajlamosak, és mint pótcselekvés megjelenik az egyéb problémáikra válaszul az a fajta öröm, amit az evésben találnak meg.- A pszichoszomatika is arról szól, hogy alkattal és személyiséggel milyen bajokat vonzói be. Számomra az is nagyon érdekes volt, hogy a könyv elején az olvasó nagyon empatikus veled, és egy idő után van egy átfordulás: szinte picit irigyeljük tőled ezt az egészet, ami nonszensz, de mégis azt mondjuk, hogy kell az ember életébe egy ilyen. Hogyan tudtad ezt magadévá tenni?- Óriási közhely, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Ez biztosan meg fog ölni, de addig meg nagyon erőssé tud tenni. De most, a negyvenes éveim derekán sajnos azzal szembesülök, hogy a korosztályomból olyan barátok és ismerősök halnak meg abszurd dolgokban, amire én is azt mondom, tulajdonképpen irigylésre méltó, hogy csak cukorbeteg vagyok. Amíg ez nem egy gyors lefolyású rák vagy autóbaleset, azt lehet rá mondani, hogy az egyik legbékésebb halálnem, vagy csak figyelmeztetés valamire.- Felhívás arra, hogy gondolkodjon az ember, ezért is mondtam, hogy szinte irigyli tőled az olvasó.- Erre törekedtem is, hogy ilyen legyen. Nem magát a betegséget akartam szimpatikussá tenni, hanem az elfogadás lehetőségét és a gondolkodást.- Megszelídítetted a betegséget, elérted, hogy aki bárhogyan is kapcsolódik a témához és olvassa ezt a könyvet, belegondoljon, hogy a diabéteszszel együtt lehet élni. Ezzel a könyvvel a lelkigondozás területére is besétáltál - ha akaratlanul is. És attól vagy hiteles, hogy tudod, nagyon nehéz segíteni abban, amit nem élsz át.- A kísérlet csupán láthatóvá tette, hogy napról napra ha ezt vagy azt csinálom, azzal pontosan milyen eredményeket lehet elérni. Azt kell eldönteni, hogy cukorbetegként mit választ az ember: bevállalja, ami van a vele járó fájdalmakkal és az emberileg megalázó végkifejlettel együtt, vagy pedig kézzel-lábbal megpróbál kapaszkodni az életbe, és kicsikar belőle még öt-tíz évet pluszban. Ezek olyan dolgok és tudományos tények, amelyekhez önmagában nem kell könyvet írni - ahhoz kell könyvet írni, hogy az ember miként jut el ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásáig.- Vannak kedvenc részeid a könyvben?- A könyvnek van egyfajta szerkesztettsége, de a szöveg bármelyik darabját, sorát vagy mondatát fontosnak tartom. Hogy hol érinti meg az olvasót, akár a könyvet indító mondatban („Barátom, meg fogsz dögleni...”), vagy máshol, ahol valami hétköznapiról beszélek épp, nem tudom.- Miért ez a durva „megdögleni” kifejezés?- Lelkészként és mentálhigiénés szakemberként te is nagyon sok mindent tudsz a halálról, ugyanakkor azt is, hogy vannak pillanatok az ember életében, amikor a dolgokat moduluszban látja. Ez is ilyen, így közelít ez a megfogalmazás a végkifejlethez: ha megdöglöttél, meg vagy dögölve, nevezzük halálnak vagy bárminek.- Beteg emberekkel dolgozva az embernek pont azt kell megtanulnia, hogy vigyázzon a szavakkal, mert gyakran a pontos kifejezés lehetetleníti el azt, hogy segítsünk. Te pedig odacsapsz, mint amikor a kórházban valaki megmutatja a friss műtéti sebet, és nézi, hogy bírod-e a látványt.- Végig ilyen provokatív a könyv, néhol trágár kifejezések is vannak benne. Az egyik részben Hofira hivatkozom, amikor azt írom, hogy az Isten az észt osztotta el a legegyenlpbben, mert senki nem hivatkozik arra, hogy neki kevés lenne, és itt jön be az ember egocentrikus szemlélete. Ez a betegség pedig épp arra figyelmeztet, hogy valamit elrontottál. A betegség azt jelenti, hogy az ember szervezetében felborul az egyensúly. Aki ebben az állapotban is azzal hitegeti magát, hogy az élet fordult ellene, az nagyot téved. Ezt fontos felismerni, mert enélkül javulás sem érhető el az állapotában.- Volt neked is ilyen Istennel perelő részed?- Istennel ilyen ügyekben kevésbé szoktam perelni. Ami perelnivalóm van vele, az nem olyan dolgokra vonatkozik, amelyekről tudom, én is sokat tettem azért, hogy úgy legyenek.- A perelés a folyamat természetes része, a fejlődés anélkül nem is következik be, hogy az ember ne essen át azon, mindenkire haragszik.- Láthattad, van egy-két olyan fejezet, amely az istenhitről szól, és ezt a dolgot miként lehet vagy hogyan érdemes megközelíteni. Az, hogy ez az emberben hogyan tud valamiféle nagyon mély őszinteséggel kialakulni, megint egy hosszú folyamat eredménye. Nyilván beszélek erről a saját szemszögemből és a kívülállóéból is. Az olvasó pedig megint eldöntheti, hogy ő mit gondol.- Hogy élsz most, mire tanított meg a könyv?- Arra, hogy ebben a buliban az ember végképp ne kockáztassa meg azt, hogy hazudik önmagának. Ezt nem arra értem, hogy elkezdjük a házi vércukormérési eredményeinket eldugni a fiókba és nem venni róluk tudomást. Abban kell rohadt őszintének lenni - és erről is szól a könyv -, hogy ha az ember elkészíti a saját kicsi diabéteszes életrajzát, azt az önvallomást, amelyben őszintén mindent felsorol és lajstromba vesz, ami a betegségéig történt vele, tudatosít magában egy csomó dolgot. A saját tényleges problémáinak és tévelygéseinek a felismerését, az élet különböző helyzeteiben meghozott rossz döntéseit, melyek bármilyen betegséghez, beteges állapothoz vezették el. Ezeket, ha az ember belátja, egyszerűen megnyugszik, és onnan sokkal könnyebb lesz neki együttélni a betegséggel, ami mindenfajta javulásnak a kulcsa.- Milyen visszajelzéseket kaptál a kézirat alapján?- Nagyon pozitívakat, hála Istennek, mindenki rendkívül szerette. Ahány tudományterületre kimerészkedtem a könyvben, mindegyiknek egy-egy általam nagyra becsült szaktekintélyét kértem fel, hogy véleményezze a kéziratot. Ezektől a lektoroktól és az orvosaimtól, dr. Vörös, Pétertől és dr. Radó Gábortól is sok biztatást kaptam, enélkül ki sem adtam volna a kezemből.- Róluk a könyvben is nagyon pozitívan beszélsz, és végig veled vannak, azt érzi az olvasó, hogy ez a ti közös ügyetek.- Abszolút, persze. Ez egy másik dolog, hogy az orvos-beteg viszony az alapja mindenféle gyógyító munkának. Ezt az orvosok tudják, a betegek kevésbé, ezért beszélek róla. Azt egyébként nagyon sajnálom, hogy az orvosszakma nincs társadalmilag annyira a helyén kezelve, mint amennyire kellene. Sokkal nagyobb társadalmi megbecsülést érdemelnének. Jószágok (akril, vászon, 50 « 70 cm, 20121 2019. november IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET I
