Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-28 / 226. szám
7 helyőrség felnottmese AZ ARANYMŰVES ES AZ ENEKESLANY TÖRTÉNETE- Az Ezeregyéjszaka meséiből -Boldogságos király, fülemhez jutott, hogy volt egyszer egy aranyműves, aki bolondult az asszonyokért és a borért. Egy napon elment a barátjához, és szobájának egyik falára pillantva meglátta rajta egy gyönyörű leány képét, szebbet és tökéletesebbet szem még nem látott. Nem tudott betelni a képpel, csodálta a gyönyörű nőalakot, és olyan nagy szerelembe esett a szíve, hogy belebetegedett, és mármár halálát érezte. Egy barátja meglátogatta, és amint mellette ült, megkérdezte', mi lelte, mi a panasza. „Testvérem - felelte a beteg -, az én egész betegségem és minden bajom csak a szerelem: beleszerettem egy festménybe, amelyet ennek meg ennek a jó barátomnak falán láttam.” A látogató szemrehányást tett barátjának, és azt mondta neki: „Az a bajod, hogy nincs elég eszed. Hogy szerethet bele valaki egy falra festett képbe, amely nem árthat, nem használhat senkinek, nem lát, nem hall, nem tud semmit, sem elfogadni, sem megtagadni?” A másik ezt felelte: „A festő a képet biztosan egy gyönyörű nőről festette.” - „Talán fejből, csak képzelet után festette” - vélte barátja. „Akármint van a dolog - felelte az aranyműves -, meghalok a szerelemtől, és ha él a világon ennek a képnek a mása, csak azért könyörgök a magasztos Alláhhoz, addig hagyjon élnem, amíg meglátom.” Mihelyt a látogatók eltávoztak, mindjárt kérdezősködtek a kép festője után, és kiderítették, hogy elment valami más városba; levelet írtak neki, amelyben elpanaszolták barátjuk állapotát, és kérdezősködtek arról a festményről, hogy áll vele a dolog: képzelet után festette, vagy látta-e hasonmását elevenen? A festő válaszában azt írta: „A képet egy leányról festettem, aki énekeslány egy vezírnél Indiának Kasmír nevű városában.” Amikor az aranyműves - aki Perzsiának egyik városában lakott - ezt meghallotta, felkészült és útra kelt Indiába, és nagy fáradsággal eljutott abba a városba. Mikor odaérkezett, megtelepedett a városban, és egy napon betért egy odavaló illatszerkereskedőhöz, aki igen ügyes, értelmes, jóeszű ember volt. A királyról és körülményeiről kérdezősködött nála, és a kereskedő azt felelte: „A mi királyunk igazságos, tiszta életű, országa népéhez jóságos, alattvalói közt nem ismer különbséget, és semmit se gyűlöl jobban, mint a varázslatot. Ha valami boszorkánymester vagy boszorkány a keze közé jut, bedobatja a város előtt tátongó mélységbe, és otthagyatja őt étlen-szomjan, amíg elpusztul.” Most a vezírekről kérdezősködött, mire a kereskedő elmondta minden vezírnek életmódját, viselkedését, amíg végre az énekeslányra terelődött a szó. „A leány ezé meg ezé a vezíré” - mondta róla az illatszerész. A fiatalember néhány napig várt, amíg kifőzte a tervét. Egy esős-zivataros, viharos éjjel elindult hazulról, betörő felszerelést vitt magával, és elment annak a vezírnek, a leány gazdájának házához. Mikor odaért, vaskapcsokkal hágcsót erősített az épülethez, felmászott a tetőre, onnan lebocsátkozott az alsó helyiségekhez. Minden leány ott aludt a fekvőhelyén, és egy márvány ágyon megpillantott egy leányt, szép volt, mint a felkelő hold a tizennegyedik éjszakán. Odament fejéhez, lehúzta róla a takarót - aranyhímzéses paplan volt; a leány fejénél és lábánál is gyertyák égtek, minden gyertya, csillogó arany gyertyatartóban, ámbrától illatozott. A párna alatt ezüstszelence volt, amelyben a leány ékszereit tartotta. Az aranyműves ott settenkedett a lány fejénél, aztán egyszerre elővette kését, belevágott vele a leány alfelébe, és jól látható sebet ejtett rajta. A leány ijedten és félelemtől remegve ébredt fel, és mikor a férfit meglátta, nem mert kiabálni, hallgatott. Azt hitte, értéktárgyait akarja elvinni, és azt mondta neki: „Vedd ezt a dobozt, és ami benne van; ha megölnél, nem lenne belőle semmi hasznod; védelmed alatt vagyok.” A férfi elvette a szelencét tartalmával együtt és elment. Másnap reggel szépen felöltözött, fogta az ékszeres dobozt, és elment a város királyához. Megcsókolta előtte a földet, és így szólt: „Uram, király, én mint tanácsadó jöttem el hozzád. Khoraszánból való vagyok, onnan vándoroltam színed elé, mert elterjedt híre a te nemes tetteidnek, nagy igazságosságodnak, és a te zászlód alatt akarok élni. Késő este érkeztem meg a városhoz, a kaput már zárva találtam, úgyhogy a városon kívül aludtam. Amint álom és ébrenlét közt feküdtem, egyszerre csak négy asszonyt pillantottam meg. Az egyik seprűn nyargalt, a másik egy legyezőn. Mindjárt tudtam, ó, király, hogy boszorkányok, akik a te városodba igyekeztek. Az egyik odajött hozzám, belém rúgott, és rám csapott egy rókafarkkal, amelyet kezében tartott. Engem ez úgy feldühösített, hogy belevágtam a késemmel (éppen kezem ügyében volt), és az alfelét találtam el, mert futtában már hátat fordított nekem. Mikor érezte, hogy sebet ejtettem rajta, elmenekült előlem, és elejtette ezt a szelencét tartalmával együtt. Felnyitottam és ezeket az értékes ékszereket találtam benne. Vedd el őket te, nekem nincs rájuk szükségem, mert én a hegyekben élő remete vagyok, a szívemből kivetettem minden világi dolgot, lemondtam javairól, és csak a magasztos Alláh arculatát keresem.” Ezzel a szelencét átadta és elment. A király, mikor az aranyműves eltávozott tőle, kinyitotta a szelencét, kivette belőle az ékszereket mind, megforgatta őket kezében, és egy nyakláncot talált köztük, amelyet ő adott ajándékba vezíijének, a leány gazdájának. Elhivatta a vezírt, és mikor megjelent, így szólt hozzá: „Ugye, hogy ez az a nyakék, amelyet neked ajándékoztam?” A vezír megnézte, ráismert és azt felelte: „Ez az; én egyik énekesnőmnek ajándékoztam.” - „Azonnal hozzátok elém azt a leányt” - parancsolta a király. Elhívták, és mikor megjelent a király előtt, azt mondta a király a vezírnek: „Takard fel a hátsó felét, és nézd meg, hogy meg van-e sebezve, vagy nincs.” A vezír feltakarta, és meglátta a késsel ejtett sebet. így szólt a királyhoz: „Igen, uram, ott van a seb.” Ekkor azt mondta a király vezíijének: „Ez a leány boszorkány, ahogy a remete mondta, most már bizonyos és kétségtelen.” És megparancsolta, vessék be a boszorkányverembe. Még aznap el is szállították a szakadékhoz. Az aranyműves látta, hogy a csel sikerült, és mikor az éj beállt, elment a verem őréhez, ezer dinárral teli zacskót vitt magával, és leült vele beszélgetni. Mikor az éjszaka első harmada elmúlt, szóba hozta a dolgát, és azt mondta az őrnek: „Tudd meg, testvér, hogy az a leány ártatlan abban, amivel megvádolták; én voltam az, aki vesztébe sodortam.” És ezzel az egész történetet elejétől végig elmesélte neki, és a végén így szólt: „Testvérem, vedd ezt a zacskót, ezer dinár van benne, és add át nekem a leányt, én elmegyek vele a hazámba. Ebből a pénzből több hasznod lesz, mint abból, hogy itt a lányt őrződ, és örülj, hogy van alkalmad jutalmat nyerni az értünk tett szolgálatért. Mi mindketten imádkozni fogunk szerencsédért és egészségedért.” Amikor az őr a fiatalember történetét meghallotta, végtelenül elcsodálkozott, milyen ügyes cselt eszelt ki. Átvette a zacskót, meg ami benne volt, és átadta neki a leányt azzal a feltétellel, hogy egy óráig se marad vele tovább abban a városban. Az aranyműves nyomban fogta a lányt, és jól szedte a lábát, amíg vissza nem ért a városába. így szerezte meg, amire vágyott. könvvaianlo BOCSOKRÓL ÉS VEREBEKRŐL Ágoston Szász Katalin Gyerekkorom egyik legkedvesebb sorai ezek: „Bement Benci, s még a szó is / ráforrott a torkára, / olyan csuda medvelány volt / Bársonyfülű Borbála! / Szája széles, talpa tányér, / szemével se kancsalít... / Benci egyet nyelt, és így szólt: / - Megkérem a mancsait!” - szerettem és nagyon szórakoztatott, mert a gyerekek fogékonyak a szépség, kedvesség és humor aranymetszésére. Veress Zoltán verses meséi kifinomult arányérzékkel vegyítik ezen esztétikai minőségeket, karakterei kedvesek, csintalanok, néha morcosak és gonoszkodók, néha egyszerűen csak rossz napjuk van, de talán éppen ezért mindmind nagyon szerethetőek: olyanok, mint mi vagyunk. Nagyon meglepődtem, amikor rájöttem, hogy Magyarországon kevésbé ismertek a szerző művei, inkább csak szülőföldjén, Erdélyben olvassák őket anyukák, óvó- és tanítónénik a gyerekeknek. Pedig érdemes megismerni ezt az életművet. Szép és fájdalmas életút az övé. Veress Zoltán 1936-ban született Kolozsváron, már húszévesen kiadta első gyerekverskötetét, melyet attól kezdve majdnem évente követtek az újak. Műveit a kolozsvári Napsugár című gyereklap közölte, majd az 1970-es években a Korunk folyóirat tudományos szerkesztőjeként dolgozott. Kommunistaellenes mozgolódásért és röplapterjesztésért üldözték, ezért több művét is Ónodi Sándor néven volt kénytelen publikálni. 1986- ban végül Svédországba emigrált, ahol a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet és a Peregrinus Klub szervezőjeként tevékenykedett. Munkásságáért 2012-ben a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki. 2013-ban, Stockholmban hunyt el. Az Előretolt Helyőrség íróakadémia könyvkiadója értékmentő sorozatában, 2019-ben adta ki az író összegyűjtött verses meséit. Az Irgum-Burgum Benedek című kötet öt mesét tartalmaz, köztük a címadó költeményt, valamint a Pinduri, a kis csűri; Tóbiás és Kelemen; Veszedelmes Jeromos és a Rongy Elek, a példakép című történeteket. Mindegyik mese főszereplői megszemélyesített állatkarakterek: az unatkozó, jókedélyű medvebocs, az óvodások jóbarátja, a macskával megküzdő kis veréb, a rivális, majd pajtáskodó kakasok, a gonoszkodó, kerge kos és a törtető, más kárára ravasz kismalac. Emberi tulajdonságaik megejtőek és végtelenül szerethetők, tisztában vannak hibáikkal, és előbb-utóbb ezek kiküszöbölésére törekszenek - könnyfakasztóan intelligens humorral és derűvel. Az elbeszélések verses kivitelezése tökéletes, a legbravúrosabb rímekkel és szófordulatokkal él - nemcsak jellemben, de irodalmi esztétikára is kifinomult érzékkel neveli kis olvasóit, sőt, a felnőttek számára is kifejezetten élvezetes szövegek ezek. A kötet pompás illusztrációi és kivitelezése Csillag István Csíkszeredái grafikusművészt dicsérik. Veress Zoltán gyerekköltészete méltatlanul ismeretlen a magyar olvasóközönség körében, pedig okosabb, szellemesebb, szebb meséket hiába is keresnénk: „Mondhatom, hogy azóta is / egyfolytában boldogok, / házuk táján víg zsivajjal / hancúroznak a bocsok.” Veress Zoltán: Irgum-Burgum Benedek. Előretolt Helyőrség íróakadémia, Budapest, 2019. 2019. szeptember_____________________________________________________________________________________________________________________________________________IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET T
