Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-14 / 214. szám
6 tarca LÓGOK ÓRÁRÓL A csengő kísérteties lánccsörgésre emlékeztető hangja még az ódon falak között visszhangzott, amikor azon a hétfő reggelen beléptem a Római Kath. Főgimnázium komor, vaspántos ajtaján. Vilma, a kapus néni könnyed, professzionális mosollyal nyugtázta érkezésemet. Vizsla tekintetének hatósugarából kikerülve lassan, méltóságteljesen lépegettem fölfelé a lépcsőn, mint XVI. Lajos a vérpadra. Ilyenkor minden másodperc számít. Nem szabad eltékozolni felelőtlen kapkodással. Meg-megálltam a folyosón, résnyire húzott szemmel, műértő módon gyönyörködtem a falrepedésekben és penészfoltokban. Aztán az ablakhoz léptem, s élénk érdeklődéssel figyeltem az időjárás alakulását, mintha a felhők szeszélyes vonulása bármit is számítana szánalmas pedagógussorsom jobbra fordulásában. Kifinomult időhúzási technikámnak köszönhetően értékes perceket sikerült megtakarítanom így. A tanáriban már csak páran lézengtek. Matekszakos kollegám, Sinus, szokása szerint a múltba menekülve, bohém ifjúságának szappanoperákba illő szerelmi kalandjain merengett félhangosan. Lombik Zsanett, a modellkarrierről ábrándozó kémiatanárnő melankolikus mosollyal ellenőrizte még egyszer kézitükrében a sminkjét, mielőtt lenge ruhájában ellibegett volna sivár tanári végzete felé. Spinoza, a halk szavú filozófiatanár diszkréten számolgatta zsebnaptárában, vajon hány évet kell még kihúznia nyugdíjaztatásáig, hogy e barbár és kiismerhetetlen valóságból szabadulva végre az ideák tiszta világában teljesíthesse be élete értelmét. A végsőkig kitartva, utolsóként léptem ki a tanáriból. A Berlint védő német katonák érezhették hasonlóan, amikor a második világháború végén mindent feladva kénytelenek voltak elhagyni bunkereiket. Húzd ki magad, ember, vágj vidám pofát, hallottam a hátam mögül. A suttogó hang irányába fordultam. A tanári fogason lógó turkálós kabátok közül idős történelem szakos kollegám, Cézár lépett elő derűsen mosolyogva. Ugyan miért, szegeztem neki a Szakács István Péter shakespeare-i mélységekkel vetekedő költői kérdést. Mert Szivar figyel minket, intett a szemével diszkréten az igazgatói iroda felé. Gyere, tűnjünk el a veszélyzónából, mielőtt gyanút fogna. Pár méterrel arrébb aztán megeredt a nyelve. Egy ravaszul álcázott kémlelőlyuk van az ajtaján, hogy titokban megfigyelhesse az órára igyekvő kollégák szakmai hozzáállását. Ha jót akarsz, mindig energikus léptekkel, lelkesen mosolyogva haladj el előtte, vágott hátba heherészve. Régi motoros vagyok, már jó ideje rájöttem, hogy a falnak füle, az ajtónak pedig szeme van, kacsintott rám cinkosan, mielőtt magamra hagyott. Szavaitól fölpörgött a fantáziám. Hirtelen minden gyanús lett körülöttem. Magam elé képzeltem Szivart, amint az amerikai egydolláros piramisának isteni szemeként mindent lát, ami az uralma alatti világban történik. S ha ellógnál?, szólalt meg bennem ekkor egy lágyan búgó, behízelgő hang. Rögtön fölismertem: az ördög volt az. Istenem, hányszor kísértett már meg pedagógusi pályafutásom során alvilági munkatársad! Hányszor jött azzal, hogy engedjem el utolsó óráról a diákokat! Hogy javítás nélkül adjak jegyet a dolgozataikra. Hogy nézzek bátran a diáklányok mély dekoltázsába, ha szendén mosolyogva az orrom alá dugják. Hogy merjem már egyszer a neveletlen gyerekeiktől elszállt szülők szemébe mondani, hogy drágalátos csemetéik mennyire bunkók. Igen, éveken át traktált effélékkel az ördög, akiről úgy hírlik, soha nem alszik, s főleg nem egy egyházi alapítású iskolában. Azon az órán dolgozatot írattam, hogy közben zavartalanul gondolkodhassam aktuális ajánlatán. Azt hittem, valami vadabb tervvel állsz elő, mondtam neki kicsengetés után. Az igazság az, hogy ezt magamtól is megcsináltam már. Jól hangzó hazugságokkal többször léptem le hamarabb az iskolából, mintsem gondolnád. Nem azt mondtam, hogy kéredzkedjél, vigyorgott rám csúfondárosan. Abban nincs semmi pláne. Én igazi lógásról beszéltem. Arról, hogy mindenféle előzetes magyarázkodás nélkül húzz el innen. Gondolj csak bele, ma már csak egy órád van, tizenegytől, de addig - hála az órarendkészítő kollégád kreativitásának! - még két lyukasórán át kell ücsörögnöd a tanáriban. Ha viszont most lelépsz, három órával hamarabb szabadulhatsz. E nem remélt száznyolcvan perc alatt pedig azt tehetsz, amihez csak kedved van! Mit szól hozzá a világ, ha már egy tanár is lóg, ellenkeztem hivatalból. Ne törődj a világgal, duruzsolta, úgyis azt tartják, hogy a pedagógus nem dolgozik, csak a szót szaporítja. Azt hiszed, a kollégáid nem lógnak? A dramaturgia előírása szerint ekkor kellett volna mondanom, hogy „Távozz tőlem, sátán!”, de e teológiailag tutibiztos, frappáns végszó helyett csak holmi hápogásszerű hang hagyta el a számat, s közben éreztem, amint a tiltott gyümölcs mindennél édesebb íze lassan szétáramlik bennem. Ha más bungee jumpinggal próbálkozik, én, az egyszerű mezei tanár miért ne növelhetném az adrenalinszintemet munkahelyi lógással? Mindig is óvatos, törvénytisztelő polgár voltam, beszari alak, ahogy a környezetemben nemes egyszerűséggel gyakran a szememre vetették. Itt az ideje, hogy én is kipróbáljak valami újat, szokatlant, izgalmasat! Mire idáig jutottam gondolatban, az ördög - látva, hogy már felesleges a jelenléte - diszkréten odébbállt. Ruganyos léptekkel siettem le a lépcsőn, lelkesen mosolyogva haladtam el az igazgatói iroda ajtaja előtt, hadd törje a fejét Szivar, hogy ugyan mi a fenének örvendhetek ennyire egy szürke tanítási napon. Az osztálynaplót a helyére tettem, s pedagógiai optimizmust mímelve újból elvonultam az igazgatói iroda előtt. Máskor, ha lyukasórán néha kimentem a városba, valamelyik könyvesboltban kötöttem ki. Most a Diákmenedékhelybe mentem. A népszerű romkocsmában e korai órában csak néhányan lézengtek. Leültem egy félreeső asztalhoz, s rendeltem egy kávét. Kezdetben semmi különlegeset nem éreztem. Hát persze, gondoltam, hiszen most lyukasórám van, annyi különbséggel, hogy nem a kolléganőim pusmogó pletykálkodását hallgatom a tanáriban. A zsebemből előhalásztam a napok óta magamnál hordott krimit, és olvasni kezdtem. A könyv felénél tartottam, amikor az órámra néztem. Fél tizenkettő múlt. Gyorsabban kezdett verni a szívem. Már húsz perce, hogy lógtam! A diákok biztosan nem jelentik a távollétemet. Örvendenek, ha békén hagyják őket. A kollégák is elvannak az ügyes-bajos dolgaikkal, nem firtatják, ki ment be órára, s ki nem. Ha Szivar nem vette észre, megúsztam, lüktetett bennem a plusz adrenalin. Ekkor a terem túlsó részéből egy cingár alak settenkedett elő. Szivar volt az. Szóval lógunk, kolléga úr, lógunk, ült le mellém vihorászva. Magának momentán órája van a XII. D-ben. Ugye, tudja? Megsemmisülten néztem, mint húz elő a zsebéből egy fekete noteszt, hogy följegyezze a nevemet és a kihágás időponlját. Már a dátumnál tartott, amikor remegni kezdett a kezében a kínai ceruza. Most lépett be az ajtón a főtanfelügyelő úr, suttogta mészfehéren. Ha meglátja, hogy munkaidőben itt vagyok, nekem annyi. Nem tudom, hogyan végződött Szivar kocsmai jelenése, mert én azon nyomban leléptem. Másnap viszont az igazgatói iroda ajtaját lecserélték. Hogy az új ajtón van-e kémlelőlyuk, már egyáltalán nem izgat, ugyanis egy tanügy-minisztériumi rendelet alapján az egész iskolát bekamerázták. Ibrahim el-Magyar fiai? - Margittai Gábor Dél-Egyiptomban, Núbióban az „elveszett törzs", a magyar eredetmítoszú magyarábok nyomában LAPSZÁMUNK SZERZŐI Bencsik Gábor (1954) író, újságíró, történész, könyvkiadó Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő íresik Vilmos (1944) műfordító, esszéista, publicista Kántor Mihály (1974) szakiró Kis Petronella (1992) kritikus Móricz Zsigmond (1879-1942) író, újságíró Nagy Zsuka (1977) költő, író Szakács István Péter (1957) író, irodalomtörténész, publicista Tóth Árpád (1886-1928) költő, műforditó IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2019. szeptember A nagy háború emlékhelyei sokszor ma is elhagyatottak. Dél-Tirolba is kevés magyar utazik azért, hogy felkeresse az egykori magas hegyi csaták színhelyeit
