Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-14 / 214. szám
imW'helyorseg in memóriám BOTÁR ATTILA (1944-2019) íresik Vilmos 7 Fotó: Szudy Péter/www.peterszudy.com Az irodalomtörténetben gyakran olvasni és hallani méltatlanul elfelejtett szerzőkről. Ez a felejtés olykor már a szóban forgó író vagy költő halálának pillanatában elkezdődik, amint az a mi esetünkben is történt. A 2019. augusztus 12-én, Veszprémben elhunyt Botár Attila haláláról a helyi sajtó ugyan annak rendje és módja szerint beszámolt, ám további nyilvános információk híján a végtisztességet csak a lehető legszűkebb családi és baráti körből kikerülő alig tíz ember adhatta meg neki. A fájdalmas veszteség híre nem jutott el a Magyar írószövetséghez sem, amelynek az 1990-es évektől tagja volt, így aztán értelemszerűen a pályatársak tájékoztatását szolgáló szokásos nekrológ sem jelenhetett meg róla. Éppen ezért többszörösen indokolt nagyvonalakban felidézni alakját és felvázolni életútját. 1944. március 17-én született Székelyudvarhelyen, ahonnan családja a háború viharában a Tolna megyei Felsőnánára sodródott. Középiskoláit Szekszárdon és Komlón végezte, majd Szombathelyre került a Tanítóképző Főiskola népművelés-könyvtár szakára. Itt érett igazán költővé, az Életünk hasábjain. Egyik mesterének éppen a Vas megyéből elszármazott és a folyóirathoz az akkori főszerkesztő, Palkó István révén szoros szálakkal kötődő Weöres Sándort tartotta. Kvalitásait, tehetségét jól igazolja egy Nagy Gáspárral készült 2004- es interjú, amelyben a néhány évvel fiatalabb pályatárs név szerint is megemlékezik róla: „A főiskolán ismertem' meg néhány olyan embert, akik már publikáltak akkor, és ma is a pályán vannak. Megemlíteném például Botár Attilát.” Indulását talán motiválhatta, talán gátolhatta a kolozsvári egyetemen végzett apa, Botár Béla példája, aki maga is több verseskötetet publikált és költői ambícióitól hajtva elhagyta családját, Budapestre ment, de igazán soha nem tudta megvetni lábát az irodalomban. Szintén költőnek készülő fia a főiskola elvégzése után, néhány kitérőt követően az 1970-es évek közepén Veszprémben telepedett le, és ott élt egészen haláláig. Miközben különböző kulturális intézményekben, művelődési házakban, könyvtárakban kereste a maga és családja mindennapi kenyerét, folyamatosan jelen volt a magyar irodalomban. Verseit a legrangosabb fórumokon, többek között a Kortársban, az ő megfogalmazása szerint a (régi) Mozgó Világban, a Jelenkorban, az utóbbi időkben pedig leggyakrabban a Hitelben tette közzé. Több antológiában is szerepelt, de első önálló kötete, az Elsüllyesztett harang csak későn és minden különösebb visszhang nélkül jelent meg 1985- ben Veszprémben. Ebben az oly előszeretettel hangoztatott vidéki elszigeteltség mellett valószínűleg zárkózott, sztoikus egyénisége is szerepet játszhatott. Csaknem tíz évvel később, 1994-ben a Széphalom Könyvműhely adta ki Sötétfehér címen újabb kötetét. Ezután valamivel sűrűbben jelentkezett, 2016-ig bezárólag öt további verseskötete látott napvilágot: Athisz naptekercsei (1998), Félcédulák Unkhu ka Gathból (2003), Éneklő nyomokért (2009), A helyzet izotópja (2012), Kötődések (2016) - 2014-ben pedig Időfoltok címen első regényével prózaíróként is bemutatkozott. 2011-ben és 2013-ban beválogatták Az év versei antológiába, néhány költeményét lefordították olasz és szerb nyelvre. Az elismertség hiányával kapcsolatban már szó esett elszigeteltségéről és sztoikus egyéniségéről, ám a legfőbb ok mélyebben, lírájának esztétikumában rejlik: a lírai nyelvvel felelőtlenül elbánó posztmodern költészet korában Botár Attila a filozofikus, gondolati költészet és a hagyományos, kötött formák híve maradt, amelyek sokáig nem számítottak igazán „piacképesnek”. Poéta doctusként mesterien bánt a zárt, kötött formákkal, írt maláj pantumot, japán haikut, utolsó verseskötete, a 2016-ban megjelent Kötődések pedig kizárólag szonetteket tartalmaz. De gyakran nyúlt az olyan, költőt próbáló formákhoz is, mint az alkaioszi strófa vagy a disztichon. Ez utóbbira példaként érdemes idézni Egyiptomból nincs visszaút című, önéletrajzi ihletésű verséből: „Udvarhelyt született. Pék volt a nagyapja. Kenyérhaj lopta szemébe a színt. Vitte a feldarabolt ország-roncsokon át anyjának az apja szekérrel.” A babitsi értelemben vett poéta doctusként a költészet fontos részének tartotta a világirodalomra ablakot nyitó műfordítást is, ebben a műfajban különösen élete utolsó éveiben alkotott sokat, többek között Angelus Silezius, García Lorca, Rilke, Anna Ahmatova és Jeszenyin verseinek magyarra fordításával. Ugyancsak széles látóköre és műveltsége tették alkalmassá az esszéírásra. Ezt a munkásságát önös egyéni érdekből is kiemelem, hiszen még az 1990-es évek elején kiváló tanulmányt írt Jaj, akinek nincs otthona című regényemről. Kötetre rúgó tanulmányai, filozófiai eszmefuttatásai, elemzései különböző fórumokon elszórtan jelentek meg, és aligha lesz olyan valaki, aki egybegyűjtené őket. Mint ahogy immár befejezetlen marad tervezett második regénye is, amely Komlóról szól, és amelynek egy szemelvénye 2017-ben megjelent Az év novelláiban. De hogy némi derűlátással fejezzük be ezt a természeténél fogva eleve szomorú megemlékezést: ha a 2008-ban a zirci szakmunkásképző intézet könyvtárosaként nyugdíjba vonult Botár Attilát nem is halmozták el kitüntetésekkel és elismerésekkel, erősen megkésve néha-néha azért csurrant-cseppent neki is valami. Kapott Gyulai Pál- és Nagy Lajos-díjat, 1994-ben pedig különdíjat a balatonfüredi Salvatore Quasimodo nemzetközi költőversenyen. Ennél többet érdemelt volna. Lényegesen többet. könyvajánló BÓLINTÓJÁNOSOK A DIKTATÚRÁBAN Kis Petronella Mit jelent valójában a diktatúra szó, és ki dönti el, mi tartozik a fogalmába? Az adott ország állampolgárai, az ellenzéki pártok, más országok vezetői vagy a történelemkönyvek? Javier Marias Berta JsZája bebizonyítja, hogy korántsem olyan egyértelmű kérdés ez, mint gondolnánk. A regény kezdetén Berta és Tomás kamaszok, szerelmesek, és a közös jövőjüket tervezgetik Madridban, a Franco-diktatúra idején. Egyetemi éveik alatt távol élnek egymástól, mivel Tomás Oxfordban folytatja tanulmányait, Berta pedig Madridban marad, de alig váiják, hogy ismét együtt lehessenek. Az egyetemen azonban az egyik tanár felfigyel Tomás különleges képességeire - hányféle idegen nyelven beszél, milyen hitelesen képes különféle nyelvjárásokat utánozni, sőt, színészi adottságai sem mindennapiak -, és felhívja a figyelmét arra, milyen remek szolgálatot tehetne tehetségével a nemzetnek a titkosszolgálatban. Bár Tomás visszautasítja az ajánlatot, rövidesen mégsem marad más választása, mint hogy elvállalja a munkát. így miután hazatér Bertához és összeházasodnak, nem érkezik el a várva várt beteljesülés: megkezdődnek Tomás gyakran hónapokig is eltartó küldetései, melyeknek ideje alatt semmilyen módon nem léphetnek kapcsolatba egymással. Bár a nőt nyugtalanítja, hogy amikor otthon van, férje még alvás közben is zaklatott, és gondolatban szinte sosincs jelen, beletörődik, hogy a férfi életének mindig lesz egy olyan .része, melyről nem tudhat semmit - mindössze annyit, hogy a béke érdekében teljesít szolgálatot. Amikor pedig első, majd második gyermekük megszületik, még inkább létfontosságúvá válik, hogy Berta ne tudhasson többet a hivatalos verziónál, hiszen az mindnyájukat komoly veszélybe sodorhatná. Tomás munkájának nélkülözhetetlenségéről és arról, mennyire tartogat veszélyeket a tevékenysége, csak közös bankszámlájuk árulkodik, ahová minden hónapban akkora összegű honorárium érkezik, hogy Bertának semmi dolga nem marad a gyereknevelésen kívül. De mit csinál egy friss házas, magára maradt nő, aki többnyire még a gyereknevelést érintő kérdésekkel sem tud a férjéhez fordulni? Vár, számolja a heteket, vizslatja a járókelőket az erkélyük alatt, és reménykedik. Amikor pedig Tomás már másfél éve nem tér haza a Falkland-szigeteki háborúból, és felettesei sem tudnak vele kapcsolatba lépni, végképp nem marad más lehetőség, mint várni arra, hogy kiderüljön, él-e még egyáltalán valahol, aminek az esélye minden hónappal és évvel csökken. De vajon hogyan megy tovább az élet özvegyként úgy, hogy sosem bizonyosodhattunk meg a férjünk haláláról, és mi történne, ha egyszer mégis hazatérne a „halálból”? Lenne helye az életünkben tíz-húsz év múlva is, vagy ekkor már csak teher volna a felbukkanása? És mi zajlik le eközben a másik fél gondolataiban, akinek - mint Berta neve is mutatja, hiszen az isla spanyolul szigetet jelent - a felesége az egyetlen biztos kikötőpont? Ki vagy mi kárpótol minket az elvesztegetett évekért? Ahogy előző regényeiben, Javier Marias szereplői a Berta Islában is megrekedtek élet és halál között: bár látszólag mindenük megvan, valójában elvesztették önmagukat, egykori vágyaikat, és céltalanul bolyonganak. Az író egy szerelmes és a végsőkig kitartó nő lelki folyamatain, legbensőbb tépelődésein keresztül láttatja a szabadságot hirdető, diktatórikus államgépezet manipulációs játszmáit, melyeknek emberek, családok esnek áldozatul. A történet kezdetén Tomás azért nem Madridban tervezi jövőjét, mert semmi kedve a rendszer bólintójánosának lenni, ám ugyanúgy azzá válik Angliában. A hatalom emberei a demokrácia és a nagyvonalú szívességtétel látszatát fenntartva szolgálatukba állítják azokat, akikből hasznot húzhatnak, a törvény nevében bűnösökből ártatlanokat, ártatlanokból pedig bűnösöket kreálnak. Ahogy arra Tomás egyik tanára rávilágít: „Az ember sosem tudja, mennyi sok rejtegetnivalója van. Ha senki sem tudja bizonyítani, teljesen mindegy, mit hiszünk, vagy hogy mi történt. Egyedül az a fontos, amit mások megértenek abból, amit elmondunk, vagy amit hajlandók megérteni. No meg az, hogy mire használják, főleg, ha ki akarják forgatni, és a maguk előnyére akarják alakítani.” Miben is áll, állt valaha az egyén szabadsága? Tekinthető-e az ember alapvető jogának? Hiszen ha belegondolunk, évszázadokig, sőt évezredekig természetes volt, hogy ha nem a politika, akkor a család dönti el, merre vezessen az ember útja, és kivel éljen le egy életet... A már többször Nobel-esélyesnek tartott Javier Marias Berta egyes szám, első személyű nézőpontját egy első szám, harmadik személyű elbeszélővel váltakoztatja, és ezzel a kontraszttal remekül rajzolja ki a fikciós irodalom és a létező államJAVIER MARÍAS gépezetek működése közti párhuzamot: „Olyanok vagyunk, mint egy regény harmadik személyű narrátora [...]: ő dönt el mindent, rajta áll az egész, de nem lehet megkérdőjelezni vagy számonkérni, amit tesz. Nem tudni, [...] miért dönthet minden teremtménye sorsáról, ennek ellenére nem vonható semmiért felelősségre. Más szavakkal a harmadik személyű, mindentudó narrátor elfogadott konvenció, és aki olvasni kezd egy regényt, nem szokta firtatni, miért és mi célból veszi át a szót, hogy több száz oldalon át csak ő beszéljen.” Javier Marias: Berta Isla, ford. Tomcsányi Zsuzsanna, Jelenkor, Budapest, 2019. 2019. szeptember IRODALMI-KULTURAUS MELLÉKLET
