Tolnai Népújság, 2019. május (30. évfolyam, 100-125. szám)
2019-05-18 / 114. szám
8 í amuban suit Doaacsa .HWtK'll' helyőrség Csoóri Sándor Macskapiac Macskát veszek, macskát adok, macskapéci lakos vagyok - Tíz az ára, húsz az ára, ne költsetek vasmacskára! Van szelíd és van vad is, egerésző bajnok is - Tíz az ára, húsz az ára, ne költsetek vasmacskára! Egy vak tehén százszor annyi, holott nem tud dorombolni - Tíz az ára, húsz az ára, ne költsetek vasmacskára! Gyerünk, amíg olcsón adom, s ülve el nem macskásodom - Tíz az ára, húsz az ára, ne költsetek vasmacskára! A Dumbó című filmben is szerepelt Jana Posna idomított uszkárjaival Fotó: Urbán Adám (Fővárosi Nagycirkusz) Tavasz a szőlőhegyen Pap-vihánc Medárdi eső Verik, verik a karót, visszhangzik a hegy, csóka csikog, tolla hull, virágzik a meggy. Meggyfa szeplős levelén zománcos bogár, szalma-karddal böködi két kölök-huszár. Zöldhomályú mélyúton magam ballagok, fejem fölött gyöngyzúgású fácánkakasok. Ördögfióka Ez a kicsi Bendegúz velem mindig ujjat húz, ide szalad vagy oda, megremeg a laboda. Megremeg a nyári kert, amerre épp elszelelt. Talán nem is Bendegúz, hanem inkább gézengúz. Két vaddarázs száll vele, meg a meggyfa levele. Bendi, Bendi, jól vigyázz, meg ne csípjen a darázs. Mert ha megcsíp, akkora fejed lesz, mint egy duda, amelyik, ha megnyomod, sziszeg, nyög és fölzokog. Szállnék én is utánad, elkampóznám a lábad, ess csak hasra, kis hiúz, ördög fia, Bendegúz. Láttam táncolni papot, nem is egyet, de hatot. Szakálluk volt s szoknyájuk, alig látszott a lábuk. A kolostor udvarán jártak körbe szaporán. Fejük fölött kék vércsék szolgáltatták a zenét s harang kongta a basszust. Aznap forrt ki épp a must. Körtánc, kóló, Bacchus-tánc, csuda volt a pap-vihánc. Kereszt himbált nyakukban, Keletre és Nyugatra. Ha egy ördög arra jár, bizisten, hogy táncba áll. Medárd nekünk megártott, alaposan bemártott, három hete csak zuhog, ázik a bab s a murok, petrezselyem zöldje is és a holtak földje is. Ázik, ázik a búza, fejét a víz lehúzza, beillene zsenge nádnak: bokán fölül vízben állhat. Medárd, Medárd, habókos, hol a selyemlepke most? Hol a futó gyíkocskák, kik a kertem csíkozták? És a fácánkakas hol prüszköl, krákol, gyalogol? Esik, esik, csak esik kisestétől reggelig, mintha csőrepedés volna fönt az űrben, s reánk folyna; vagy mintha egy szálló tenger vándorolna fölöttünk el, s hullatná a fölösleget, eláztatva földet, eget. un a lap alatt EGY KISFIÚ ELTUNESE A videojátékok említésekor a leggyakoribb asszociáció a lövöldözés, a vagdalkozás, az ugrabugrálás, ritkább esetben a fejtörők illetve a logikai feladványok. Nem túl hízelgő, de valljuk be, eme képzetek nem alaptalanul társultak, ugyanis a legszélesebb rétegekben valóban az efféle játékelemek dominálnak. A játékipar azonban egyre terebélyesebb, ezáltal egyre színesebb és változatosabb is, olyannyira, hogy egy-egy kivételes darab szinte már művészeti kifejezőeszközként is azonosítható. Jelen vizsgálódásunk tárgya, a The Vanishing of Ethan Carter hasonlóan különleges élményt nyújt, persze elsősorban a felfedező, illetve elmesélő stílusra fogékony játékosoknak. Az első képernyő mindjárt figyelmeztet is bennünket, hogy ez a játék egy narratív élmény, és nem fog kézen fogva vezetni minket. A készítők teljesen komolyan bedobnak bennünket a mélyvízbe - egész pontosan Paul Prospero magándetektív bőrébe. Hősünk belső monológjából kiderül, hogy egy Ethan Carter nevű kisfiú levelére válaszolva érkezett meg Red Creek-völgy festői, sűrű erdőkkel borított, mégis baljós atmoszférájú vidékére. A játék mindjárt szabadon is enged bennünket, tehát nyugodtan bóklászhatunk kedvünkre a fák között - igaz, bizonyos geometriai határok illetve láthatatlan falak mentén. Miután belebotlunk néhány kihelyezett vadászcsapdába, célszerű lesz út híján az erdei vasút pályáját követve leereszkednünk a völgybe. Természetesen a játék ezt nem közli velünk, így bátorítva arra, hogy hagyatkozzunk az intuíciónkra vagy épp csak a józan eszünkre, hisz minden sínpár vezet valahová. Nemsokára szembesülünk a ténnyel, hogy Paul Prospero nem közönséges detektív, ugyanis van egy különleges adottsága: képes a feltárt nyomok alapján pszichésen rekonstruálni a bűntett helyszínén lezajlott eseményeket. Erre mindjárt szükség is lesz, amikor vérnyomokat talál az erdei vasút pályája mellett. Némi ügyességi, illetve logikai nyomfeltárást követően kiderül, hogy itt bizony egy gyilkosság történt, és mind az áldozat, mind pedig az elkövető Ethan családjába tartozott. Az igazi csavart az adja, hogy az egyik családtag láthatólag a kisfiúval szándékozott végezni, míg a másik meg akarta menteni őt. Prospero rossz előérzettől vezérelve átvág a Red Creek-völgyet átszelő duzzasztógáton, majd az innentől már szerteágazó túlparton próbálja meg összerakni az események mozaikjait. Elhagyott házak, egy ódon temető, egy sötét bánya és még néhány hasonló légkörű helyszínen barangolva egyre nyugtalanítóbb kép kezd el kirajzolódni hősünk előtt. Úgy fest, a Carter család valamiféle ősi átok alatt nyögött, melynek következtében a családtagok lassan egymás ellen fordultak, és ennek a tragédiának a kulcsfigurája maga Ethan. Nos, ennél több részletet már illetlenség lenne elárulni a történetről, de az biztos, hogy a befejezés tartogat egy meglepő fordulatot. A melankólia talán a legjobb szó, amivel jellemezni lehet ezt a gyönyörűen kivitelezett játékot. A néptelen erdőben és a lakatlan házak között, szinte minden veszélytől mentesen, felfedező módjára csatangolva bizony megmozdulhat a gyermeki énünk. Persze az aprólékosan feltárt fejlemények gondoskodnak róla, hogy a szemet gyönyörkö.dtető környezet egyre nyomasztóbb köntöst kapjon. Ennek a hatásnak az elérésében pedig nagy szerep jut a zenének, mely szinte észrevétlenül, a háttérben megbújva terelgeti a hangulatunkat. A játék ugyan kísértetiesnek mondható, de határozottan nem horror. Az egyetlen félelmetesebb helyszín a régi bánya, ahol a sötétben való futkosás és bujkálás kezdeti izgalmát hamar felválthatja a „csak jussunk már a végére” érzés. Kántor Mihály Ettől eltekintve azonban csak azok találhatnak benne kivetnivalót, akik szeretik, ha egy játékban bőséggel akadnak tennivalók. A The Vanishing of Ethan Carter ugyanis nem ilyen. Hosszú sétáinkat valóban le kell gyalogolunk, nincsenek kényelmes teleportálási pontok, nincsenek irányjelzők és nincsenek további szereplők sem, akik feladatokat adnának nekünk. Visszafogottsága remek*bizonyítéka annak, hogy egy játéknak nincs feltétlenül szüksége arra, hogy egy. eltúlzott, világmegváltó sztori köré épüljön fel - még akkor sem, ha főhősének történetesen paranormális képességei vannak. Akit azonban érdekel, hogy a videojáték mint jövőbeni történetmesélési médium milyen lehetőségeket rejt, annak mindenképp érdemes rászánnia három-négy órát a The Vanishing of Ethan Carter végigjátszására. (The Vanishing of Ethan Carter. Platformok: PC, Xbox One, Playstation 4) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. május
