Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-09 / 58. szám
J7FJ7?nT-helyorseg ÍBH SZERELEM VERESEG IDEJEN Kubiszyn Viktor A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál - a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez. Barnabás korábban hazugsággal úszta meg a sorozást és végig elkerülte a harcokat, helyette az öccse vonult be. Amikor azonban megtalálja az erdőben bujkáló csapatot, akkor katonaviseltnek hazudj a magát, hogy sebesült öccse mellett lehessen - ezenkívül beleszeret a sebesülteket ápoló fiatal nőbe, akibe - nem túl váratlan csavar - az öccse is szerelmes. így egy klasszikus szerelmi háromszög alakul ki, és a magát katonaviseltnek beállító főszereplő is egyre kínosabb szituációkba kerül a harci helyzetek közeledtével, sőt, a film utolsó, drámai fordulata is neki lesz köszönhető. A magyar történelem tele van izgalmasabbnál izgalmasabb korszakokkal, amelyek tálcán kínálják magukat megfilmesítésre. A történelmi filmek általában két csapásirányon mozognak: az egyik, közönségbarátabb irány az, amikor a film középpontjában az adott korszak megidézése áll minél hitelesebb látványvilággal és realista részletekkel, ahol a történelem megragadása a cél, és ennek rendelődik alá a történet; a másik (kevésbé látványos, de jóval költséghatékonyabb) megoldás, amikor a film középpontjában a történet, a szereplők viszonya áll, és a történelmi háttér inkább csak kulissza, a lényeg a sztorin van. A Guerilla vállaltan a második, történetközpontú megoldást választja: „a film készítőinek célja, hogy a historizáló szemlélet helyett a közeli perspektíva használatával mutassák meg az 1848-49-es időszak hangulatát, az ismeretlen hősök néhány napját az erdő mélyén” - áll a film beharangozójában. Sajnos a cím és a beharangozó is alapvetően becsapós: a Guerillának se a gerillákhoz, se a gerillaháborúhoz nincs sokköze (egy bujkáló reguláris csapatról van szó, amely bemenekült az erdőbe, és a tervük annyi, hogy amint kipihenték magukat, ki is mennek onnan és csatlakoznak más csapattestekhez), ahogy magához a szabadságharchoz se - az inkább csak pár motívummal felskicceit háttér, ami előtt kibontakozik a szerelmi háromszög és az erdőben bujkáló csapat hétköznapi élete. A film lassúnak tűnhet, azonban ez a lassú ritmus képes elkapni a nézőt, és a remek képeknek és a színészeknek köszönhetően ez a minimalista ábrázolásmód nem válik unalmassá. Apró rezdülésekből, realista közelikből és kevés párbeszédből áll össze a film cselekménye, ami aztán váratlan, drámai fordulatokban csúcsosodik ki. Azonban az alkotói igyekezet, hogy elkerüljék a historizálás csapdáját, az ellenkező végletbe csapott át: a szabadságharc motívumai semmit nem tesznek hozzá a történethez, a sztori játszódhatna bárhol és bármikor egy vesztes háború idején. A szerelmi háromszög és a bemutatott figurák jól felépítettek, azonban a film lélektanilag, apró gesztusokból, tekintetekből, mondatokból összeálló hitelességét visszamenőleg csapja agyon a Mel Gibson Apocalyptójára utaló zárlat - de ami a majákról szóló erőszaktörténetben működött, az a Guerillában inkább kínos. olvasóink irta MADÁRLÁTTA CSACSKASÁGOK Varga Ferenc János Benne vagyunk a farsangban. Már megint. Alakosok uralják most a világot. A tél szürke lovát a garaboncok meg-megsarkantyúzzák, hogy ahol lehet, összegabalyítsák az emberek dolgait. Madárruhát öltenek, s mennek a világ legeldugottabb zugaiba is. Oda is, ahol egyébként még a madár se jár. S ott néhanapján meg is mutatkoznak előtted, ha jó időben jársz ott: mondjuk, ha elkapod a farsang farkát. így jártam én is a Gyimes-völgyében néhány éve, fönt a havason, a Hidegségben. Hamvazószerda volt. A koratavaszi időtől késztetve másztam fel a gerincre: odáig, ahol elfogyott körülöttem az erdő. Meg hát a levegő is. Az út mellett egy-egy cseije jelezte az irányt. Különös csattogás vonta magára a figyelmemet. Egy öklömnyi kis madár pörlekedett velem észbontó csicsergéssel. Mentem, s röppent mellettem a következő bozótig, aztán ott bevárt. És csattogott-csicsergett tovább. így mentünk együtt jó néhány kilométert. Nem sok értelme volt annak, amit mondott, de azért nagyon örültem neki. Kedves kis történeteket mesélhetett, afféle világvégi képtelenségekről, amelyek olykor-olykor megeshetnek velünk is. Jókedvre derített. Remélem, nekem is sikerül majd ugyanezt elérnem az alábbi történetekkel. Olyanokkal, melyek ott estek meg velünk, „ahol még a madár se jár”. Legfeljebb néhány garabonc. Történt egyszer, hogy néhányan, akik az Aranyos-menti hegyekben kutattunk rejtett kincsek után, egy világvégi faluba keveredtünk. Olyan emberek között jártunk, akik a havasokban élnek, az Erdélyi-középhegység magasba nyúló bércei között, tanyahajlékokban vagy a folyóvölgyek mentén meghúzódó hegyi falvakban. Nem beszéltük a nyelvüket, de ez nem is igen számít. Ha tiszta a szándékod, a lélek hangjai által is tudsz velük kommunikálni. Kerestük a Tündérkert felé vezető utat. Ipolyi Arnold szerint (Magyar Mythológia) nem kell ahhoz más egyéb, minthogy a világ rejtelmeit őrző griff farktollát ügyesen megkaparintsd, és akkor megnyílik előtted az ősvilág, és - ha csak egy pillanatnyi ideig is - megélheted a magyar őshit csodáinak egyikét. Már közel jártunk, csak a „vasfű” hiányzott még. A vasfű, ami minden zárat fel tud nyitni. Még az emberi lelkeket fogva tartó acélburkot is elbontja. Egy alkalommal, amikor éppen a Nagy-Havas bércei közé benyúló völgyet cserkésztük be, ott Aranyoslonka környékén az irányadó patakvölgy kétfelé ágazott. Éppen a falu közepén. Rendes térkép akkor még nem volt erről a vidékről (sem!), csak afféle térképnek csúfolt skicc. Olyasféle produkció volt az, mint amikor az egyik gyerek zöld vízfestékkel bemázol egy rajzlapot, aztán a másik, a kisöccse, színes ceruzákkal telefirkálja azt. Szóval ezt a mázolmányt nézegettük ott a falu közepén, hogy valamiképpen kitaláljuk a helyes irányt, amikor szemből jövet mellénk ért egy móc parasztasszony. Viseletben volt, kezében kosárka mindenféle füvekkel telerakva, a hajában pedig egy lila színű virág. Amikor odaért hozzánk, megállítottam, megmutattam neki a térkép jellegű nyomtatványomat, és megkérdeztem tőle, ha fel akarunk menni a Nagy-Havas felé, akkor merre induljunk tovább. Magyarul kérdeztem, igaz. De lassan, tagolva a szavakat. Az asszony rám mosolygott. Látszott rajta, hogy gőze sincs róla, mit kérdeztem, de azért egy barátságos mosollyal nyugtázta közeledésemet. Ekkor szólalt meg egyik társunk, aki ott ült a hídon lábait lógázva: Ó, te boldogtalan! Ez a nő még a betűket sem ismeri, nemhogy a térképet! Frenetikus röhej követte a megjegyzést. Magam is elmosolyodtam egy pillanatra, de aztán meg is rémültem: vajon mit gondol rólunk ez az asszony? Ő is zavarba jött a megalázó helyzetben. Lesütötte a szemét. Megmerevedett. Nem értette, hogy min nevetünk, csak azt, hogy ő a célpont. Zavara mindössze pár másodpercig tartott. Ám amikor a szememből kiolvasta a zavart rémületet, már újra mosolygott. Tekintete végigpásztázta a csapatot, majd megpihent egyik útitársnőnk öltözetén. A rajta lévő blúznak éppen olyan színe volt, mint amilyen az ő hajába tűzött virágnak. Ezután odament az útitársnőnkhöz, befűzte a gomblyukába a virágot, és megölelték egymást. Ekkor tárult ki előttünk a Tündérkert kapuja. Ez az asszony mutatta meg az odavezető utat. A hajában lévő virág csakis a „vasfű” lehetett. Máskor meg a Tátra sziklameredélyei között bitangolva láttunk egy szemernyit az éden világból. Történt pedig, hogy letértünk az útról és eltévedtünk. Szállásunk valahol a völgyben, mi pedig fent a gerincen: Mentünk mi árkon-bokron keresztül, de út sehol, csak a rezulás meg sziklamélyedések. Végre, amikor egy fenyőerdőhöz értünk, szarvascsapásra bukkantunk. Ha valójában nem is, nekünk az akkor a csodaszarvas nyomát jelentette. Ki is vezetett az erdőrengeteg szélére. Fény az alagútban! - állítottam meg a csoportot rövid pihenőre. És valóban mennyei ragyogás borította be az erdőszéli kaszálót. Amint széthúztam az ágakat, paradicsomi kép bontakozott ki előttünk. Egy sziklaterasz peremén álltunk, körös-körül havasi kaszálók, a kaszálókon szénakazlak mindenfelé: rakottan vagy félig rakottam Távolabb parasztok munkálkodtak. Szénagyűjtés ideje volt. Közvetlenül előttünk is, itt az erdőszélen, fiatal pár rakta a szénát paradicsomi idillben: anyaszült meztelenül. Bár megpróbáltam visszakozni, már nem tudtam a mögöttem tornyosuló népség miatt. Mit tehettem volna ebben a helyzetben? Elindultam lefelé a völgy irányába, és ahogy édesanyám tanított egykoron: „Ha idegen helyre mész, fiam, hát te köszönj előre!” jó hangosan odaköszöntem lengyelül: „Dzsien dobri!” Ami annyit tesz magyarul, hogy „Jó napot kívánok!” Majd még mikor a fiatal menyecske mellett elhaladtam, csak úgy foghegyről hozzátettem: „Daszvidanja.” Aztán az utánam sorjázó harmincegy társammal méltóságteljesen elvonultunk, át a kaszálón, le a folyópartra. Azóta hosszú idő telt el, de az a látvány nem kopott meg az emlékezetemben. Arra is gondoltam már, hogy a menyecske komolyan vette akkor az elköszönést, ami azt jelentette: viszontlátásra. Aztán, mert nem jártam arrafelé többet, megunta a várakozást, és madár képében utánam repült. Ő volt az a pörlekedően csacsogó madár a Gyimesekben. Hiszen ilyenkor, farsang táján minden csacskaság lehetségessé válhat, e boldog aranykort idéző kárpáti hegyek között. Madonna Krupszkája (olaj, fa, 56,5 « 42 cm) 2019. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Guerilla - A főhős a világosi fegyverletétel után Csont János századát keresi, amely egy erdőben bujkál
