Tolnai Népújság, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-16 / 40. szám
2 szerkesztősem tereoaszta EMLEKEZETEM- rövid -Nagy Koppány Zsolt Az úgy volt, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt megígértem Leczo Bencének, hogy kölcsönadom neki Darvasi László A lojangi kutyavadászok című könyvét. Úgy gondoltam, épülésére szolgálhat, maga is errefelé tart írásaiban, meg hát szórakoztatja az elmét, gyönyörködteti a lelket, edzi az izmot és jókedvet ád. Nekem megvan a könyv: miért ne adnám oda?, okoskodott a jó öreg, akinek szeretném hinni magam. Meg is ígértem hát, kissé a szükségesnél nagyobb elánnal, hogy elhozom neki. Tudni kell, hogy mi Bencével többnyire csak hetente egyszer találkozunk, kedden, de akkor nagyon. A tördelés deltabetorkollása fröccsös. (Sajnos tablettából, de erről nem mi tehetünk. Hanem a skótok.) így aztán igencsak meglepődtem, mikor egy hét múlva Bence a szokásos úriember modorában és diszkréten halk hangján megkérdezte, hoztam-e. Mit, kérdeztem magabiztosan. Hát a könyvet. Atyaúristen, csaptam a homlokomra. Elfelejtettem. Egy hét múlva már sokkal jobb volt a helyzet. Hoztam-e, mit, hát a könyvet, jézusmária, ütöttem össze a kezem arcpíros hüledezéssel. Újabb egy hét múlva kissé döccent a dramaturgia, hoztam-e, mit is, a könyvet, baszki!, hörögtem és megszaggattam a ruhámat. Újabb hét múlva jött Bence... én a földre vetettem magam, nyüszítettem - de a könyvet sajnos nem hoztam. Hetek teltek el. Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, úgy próbáltam elbújni Bence elől, amikor megláttam, mert amikor megláttam, mindig nyomban eszembe jutott, hogy nem hoztam el a könyvet. (Elbújni nem könnyű, tekintve, hogy egy irodában ülünk, kábé másfél méternyire egymástól.) (De van az a szégyen.) Következő héten Bence szánalommal vegyes viszolygással kihúzott a szemetesből, nem kérdezett semmit, de láttam rajta, hogy valami megtört benne. Nincs is meg neki a könyv, ezt láttam a szemébe írva, csak füllentett, meg még ezt is. Összetörtem én is. Hazamentem, lefényképeztem a könyvet a polcon, aztán a konyhaasztalon, aztán saját magamat, amint fogom a könyvet, a tulajdonos boldog mosolyával és hanyag eleganciájával. Sajnos elfelejtettem bepakolni, így következő héten megint nem tudtam kölcsönadni. Néha, mikor eszembe jutott ez az egész Canossa-járás Lojangban (vagy inkább Lőj ang-j árás Canossában), elgondolkodtam: vajon mi az oka az egésznek? Hm... morfondíroztam. Hiszen memóriám példásan működik, nem utolsósorban egészséges életmódomnak és a gingko bilobának hála, amit marékszám szedek. (Vagy lehet, hogy más a neve, de javítja a memóriát, az fix.) Aztán ezt a könyvet mégis elfelejtem mindig. Vajon miért? Talán félek odaadni neki, mert felrémlik előttem egyik volt nőm (a büdös riband), aki kölcsönkérte a Beatles-dalszöveges könyvemet, és szétgyúrta-mocskolta, miközben próbált belőle dalokat tanulni? Fene tudja. Esetleg irtózom Bence kezében látni a könyvemet, pedig szeretem a barátomnak tudni, de hát ezekkel az ősi, atavisztikus irtózásokkal nem tudhatja az ember?! Meglehet. Tudatalatti önvédelmi reflex volna, mivel a könyv nem egyéb, mint kiteijesztettségem manifesztációja, mely eszkatológiai szempontból irrelevanciával bír az immanens önontológia empirikus módszerekkel nem receptálható dimenzióira levetítve? Igen, nyilván, hát persze. Mindenesetre a következő héten, alig két hónappal ezelőtt, felírtam a kezemre, hogy hozzam el a könyvet (!!!) jövő hétre, de aztán egy óvatlan pillanatban megmostam, tudniillik a kezet, és elfelejtettem. A rákövetkező héten beírtam a telefonomba, jegyzet formájában, de sajnos egy hétig nem volt érkezésem megnézni a telefonomban a jegyzeteimet. Egyszer aztán, egy hétfő este már rendesen a kezemben volt a könyv, el is indultam vele a táskám felé, de útközben elestem, kitörtem az agyamat, és vakbélgyulladásom is lett. Próbáltam a Lojang, a kutya, a vadász, a László és a Darvasi (sőt: Trapiti - asszociációs módszer, ugye) szavakat és neveket segítségül hívni, de mindig a másik jutott eszembe. Kezdtem úgy érezni magam, mint Guy Pearce a Mementóban, és már azon voltam, hogy az irodai borítéknyitó késsel a mellkasomba vésem a tényt, miszerint hozzam el a könyvet, csak hát fájt. Nemrég (olyan két héttel ezelőtt) találkozom reggel Bencével, kedélyesen trécselni kezdünk, és Bence, aki született úriember, és igazán nem szereti kellemetlen helyzetbe hozni a tablettásfröccs-ivó cimbijét, trükkhöz folyamodott. Azt mondta:- Hm, hm... Mire felkaptam a fejem. Eltelt a nap, lementünk a kocsmába. Bence elnézett a távolba merengve, messze jövendővel komolyan vetve öszve jelenkort, s azt mondta diszkrét jelentőségteljességgel:- Lojang... Megütközve néztem rá, majd követtem tekintetét, melyet a távolba merengetett, és egyáltalán nem értettem, mire céloz. Ittunk tovább. Másnap reggel, amikor a tablettától úgy fájt a fejem, hogy ellentablettát kellett bevennem, eszembe jutott. Úristen, motyogtam öklendezve és pironkodva, majd elmásztam a könyvespolcig, felkötöttem a hátamra a könyvet, egy hétig úgy jártam vele, de jelentem, tegnapelőtt, kiskedden: átadtam neki. Azt hittem, jobban fog örülni. Én mindenesetre nagyon büszke voltam magamra. Dupla tablettát kértem a boromba, nyúlós lett tőle, de ütött, mint a kád széle. Most nála van. Remélem, nem felejtem el visszakérni. tarca ELETMU A HALÁLRÓL Marthy Barna Egész életében író szeretett volna lenni, és kamaszkora óta már minden órájában megjelent az elodázott feladat, nevezetesen, hogy író legyen. Mindene megvolt pedig hozzá: műveltsége, nyelvtudása, még valamennyire kedvelték is bizonyos körökben. Ha (és ez a ha volt voltaképp az élete) leírt volna egy sort is, vagy ha le is írt ezt-azt, és kiadta volna azt valakinek - leszámítva barátait és újdonsült ismerőseit, akiknek elég gyakran elküldte írásait, és igen pozitív visszajelzéseket kapott tőlük -, nos, akkor, úgy érezte, a siker voltaképpen azonnali és bizonyos lenne. Mindazonáltal Barnas del Mártó mindig (saját gondolataival) párhuzamos lemaradásban élt, és kereste azt a pillanatot, mikor végre összefonhatja életének, sorsának e két szétfeslett fonalát: az inspirációt és a szorgalmat. Mert folyamatosan csodálkozott az élet transzcendens ihletettségén, de valahogy mindig viccelődni volt kénytelen, mikor saját magában megsejtette a kiválasztottat, a megváltót, az Igaz Embert, a művészt, mert érezte, nem gondolhatja senki sem komolyan, hogy az élet csodáját, a csoda mély megértését, ami saját maga, képes legyen átadni, sőt mélyen megér(int) tetni írása által. Mégis, Shakespeare és Borges nem hátrált meg, és ez erőt adott neki is. Magát hozzájuk hasonló művésznek tartotta, ha mégoly kiadatlanul is, tudta, hogy ezzel az érzéssel egyáltalán nincs egyedül a világban, azzal a különbséggel, hogy a többieknek nem volt igazuk, még ha ők azt hitték is. Élte hát szétfeslett életét, mindig egy kicsit lemaradva saját magától, kicsit megalkudva a majdani körülmény megteremtése érdekében, amikor nyugodt, derűs, Istenhez közeli csatornába terelődik az élete, és eddigi tapasztalatait, melyek közül legtöbbet nem írt le, vagy csak versben, gondolta, sőt hitte (lustasága erejét is ebből merítvén), hogy a tapasztalatok majd a kellő pillanatban, nem erőltetetten, csak úgy, várakozása gyümölcseképpen éretten pottyannak ki belőle az igazi mű megírásakor. Mert nem esküdött volna meg rá, hogy írónak kell lennie, ezért nem írt gyakran, csak ha nagyon nagy ösztönzést érzett, például marihuána hatása alatt, de attól is mindig rettegett, hogy a nagy igazság, amit akkor érez, voltaképpen csak hamisságát mélyíti. Az évek teltek fölötte, egy-két lanyha elismerést kapott ugyan, de a művészi átszellemülés csak nem következett be. Hiba lenne arra gondolni, hogy Barnas del Mártó boldogtalan életet élt mindazonáltal. Derűs volt, humoros, jóképű, és ha kétségei miatt kicsit félénk is, • azért szorult belé elég intellektuális, fizikai és spirituális sárm, hogy női körökben vonzónak tartsák, sőt elérhetetlen hercegként gondoljanak rá az érzékenyek, és sejtsék benne a fényt, barátkozzanak vele. Megélhetési okok miatt a tévénél helyezkedett el, a teletextre írt politikai híreket meg egyéb unalmas tartalmakat, amihez lelkileg semmi köze nem volt, de szükséges gyakorlatnak tartotta a majdani nagy mű megalkotásához. Nem részletezném itt életének ezt a részét, csak a fontos momentumokat, amelyek elvezettek ahhoz a naphoz, amikor megírta végrendeletét. Rájött, hogy az ő ideje csak saját maga után jön majd el, és hogy feladata előkészíteni saját idejének a terepet, anélkül, hogy életében rátalálna párhuzamos idejére, önmagára, nevezzük csak hivatásnak amúgy polgáriasán. Az évek során bedolgozta magát annyira a tévéhez, hogy súlya legyen szavának. Mióta rájött saját feladatára, a sorsközössége hite által is segítette őt, bár amúgy érdemben lénye sokat sejtető és sejtelmes erőin kívül alig mutatott fel valamit, néha bor mellett sziporkázott teljesen avatatlan közönségnek, és azon mulatott a legjobban, hogy senki sem érti. Vagyis hogy hittek benne, és ezáltal abban is, hogy ha egy első ránézésre értelmetlen marhaságot kér tőlük, nem kéri ok nélkül. Nem ütköztek meg tehát különösebben régi ismerősei és kollégái, amikor halálakor egy levél érkezett a főnökükhöz egy bankból. A levél keltezése 2006. január 8. volt. A kiállított tárgy, ami e levél nyomán született: Egy hermetikusan lezárt, akváriumszerű üvegszobában felszegezték Barnas del Mártó testét egykeresztre, és bekameráztak minden sarkot. A kamerák vezérlése a kiállító látogatóinál végződött, fel-le pásztázhattak a halott testen, kivéve egy kamerát, ami Barnas arcát mutatta végig. A test rothadni kezdett, de szagok nem jöttek ki az üvegszobából. A kamerák sokba kerültek, de lassan elkezdték visszahozni az árukat, ahogy a tévé által finanszírozott kiállítás felkavarta a kedélyeket, és valóságos iskolát teremtett a vizuális alkotók köreiben, aztán kisvártatva az írók körében is. Amikor már teljesen leszotyogott a hús a holttestről, és a csontok is leestek a keresztről, a kamerák megálltak, a monitoron pedig újra és újra megjelent a test szertefoszlásának különböző kombinációkban való begyorsított változata, különös tekintettel az arckifejezésre, amely mintha megrángott volna, néha határozottan mosoly volt rajta felfedezhető, ahogy lemállott róla az oszló hús. Mikor sok-sok év után már a kereszt is elkorhadt és összedőlt, a számítógép programszerűen kivetítette a test feloszlását a kereszt összedőlésével bezárólag gyorsítva, de így is órákig tartó filmen, és a következő címmel jelent meg egy szöveg a képeken: Életmű a halálról. Köszönöm mindenkinek, Barnas Budapest, 2006. jan. 08. Ia „ "r* I aaaaaaaaBH I I v aaaaaaaaaH SJL ILJSz 1 aaaaaaaaaac Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, NádaFLószló • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegmkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2019. február
