Tolnai Népújság, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-09 / 34. szám
helyorseg fa roza 7 támadtak reá, felkoncolták s az út mentén elásták. Tán portyázó törökök, kóborló német zsoldosok végeztek vele. Tán csak fogságba ejtették, elhurcolták, rabszolgának eladták. Vagy egyszerűen eldobta a levelet? Megunhatta a csavargó sorsát, végleg italnak adta fejét s elzüllve végezte az árokparton? Mit sem töró'dve egy nyavalyás darab papirossal, nem törődve többé hittel, tudománnyal, lélekkel, semmivel. De ha netán mégis szerencsésnek bizonyult s elvitte azt a levelet? Átadta Bornemisza uram kezeinek. Az pedig elolvasta. Mit gondolhatott? S újra meg újra felmerült a kérdés: miért, hogy nem válaszolt? Miért nem írt vissza? Folyton efféle gondolatok kínozták, jobban, mint a betegség. Pedig csak egy levél volt. Egy kezdemény. Egy gondolat. Annak elgondolása, hogy miként lehetne változtatni a dolgok menetén, ez világ folyásán. Mert ezen a világon a gondolkodó embernek számkivetettség a sorsa. Kirekeszti őt a bamba tömeg. Csak körülfolyják, mint szigetet az áradat. Csak mennek a megszokott mederben, kilépni soha nem akarnak. S ha érezik, hogy valaki mégis olyat tesz, mond vagy gondol, ami szokatlan, arra már másképpen néznek. A szabad gondolatnak itt nincs tere a szárnyaláshoz. S aki mégis szárnyalni akar, annak hamar szárnyát szegik. Szidalmazással, gúnnyal, ármánykodással, rossz hírének keltésével, gáncsolással. Vannak, akik ezt tekintik rövidke életük fő céljának, hogy a más dolgával lehessenek elfoglalva. Ezen kellene változtatni. Ezért kellene összefogni a szellem embereinek s létrehozni egy országok, királyok, nemzetek s hadseregek fölötti respublicát. A szellem respublicáját. Amelyben szabad a lélek s a gondolat, ki lehet mondani az igazságot, ki lehet nyilvánítani a véleményt bántódás és következmények nélkül. Ez volt az ok, amiért többek között Bornemisza uramnak is írt levelet. De választ soha nem kapott. Az utóbbi évek egyébként sem kedveztek az efféle törekvéseknek. Az újdonsült erdélyi fejedelem, Báthory István megtiltotta a Szentháromságot tagadó művek kiadását, terjesztését. Szárnyát szegte a galambnak. Vissza kellett hát térni a vallási írásoktól a kevésbé veszélyes történeti munkákhoz, krónikákhoz, így jött létre a Chronica az magyaroknak dolgairól. S minő tanulságokkal szolgált e chronica is? Csak azzal, amit az érett fő kénytelen megérteni s tudomásul venni. A hatalom, a többi embernek parancsolni tudás hatalma az, mi a lelket megrontja, megmérgezi. A hatalom pedig legalább oly mértékben rombol, mint a részegség, a tobzódás. És másokat is megront, tönkre silányít, elpusztít. Talán csak egy volt, egy ideál élt, aki a hatalommal bírt, bánni tudott, használni volt képes. Igen, az az egy Hunyadi. Rég halott. S mi lehet most Bornemisza urammal? Vajon még mindig a Balassák szolgálatában áll? Vagy ahogy mondják, más birtokra költözött? Vajon nyomdába került új műve? Mily illatos a könyv, mely épp beköttetett s arra vár, hogy megvásárolják! Hogy forgassák, olvassák, fennhangon kántálják, vagy épp némán fussanak végig sorain. Ez, igen, ez a szellem respublicájának fundamentuma. A könyv, a megtestesült gondolat. Ez szabadíthatja fel az embert. Fáj itt hagyni a nyomdát, a sok tervet. De az egy Isteil így rendelé... Majd az ifjabb Gáspár folytatja tán, amit apja elkezdett. Örökébe lép, s majdan az ő örökébe is lép egy utód; s talán egy távoli leszármazott megérheti azt, amit őse megálmodott. Szabad lélekkel élhet... De ez már a kihunyófélben levő elme gondolatfoszlánya volt csak. A nagybeteg nem érezte már, hogy felesége a kezét szorongatja, nem hallotta, hogy nevén szólítgatja, zokog. Szemei már vakon meredtek az örök sötétbe, csak ajkai rebegték még, amíg képesek voltak reá, az utolsó szavakat. Az egyetlen Istennek szent nevét. V. Kegyetlen süvített a szél, fagyott havat, esőt sodort magával s minden széllökés az arcukba vágott egy marékkal. A gyerekeknek a könny meg a takony az arcukra fagyott. Már sírni se volt erejük, csak rakosgatták a lábaikat egymás után. A szekér meg volt rakva alaposan, üggyel-bajjal döcögött a kátyúk között, arra nem lehetett ültetni őket. Rajta volt minden cókmókjuk, amit csak elhozhattak a semptei parókiáról. Elűzték őket, nem törődve azzal, hogy ilyenkor, vízkereszt táján a téli idő nem kíméli az utazókat. Hat esztendeig szolgálta a várost lelkészként, s most ebnél is méltatlanabbul bánnak el vele. Bizony, Bornemisza uram, nem kellett volna oly szabad szájúnak, locsogónak, pletykálónak lenni! De még ha csak az lett volna. Hanem ki is nyomtatta, amit tudott, gondolt, vélt s az Istennek nevében helyesnek tartott. A népek olvasták, valósággal falták, amit írt, az olvasni tudók köré gyűltek a- betűt nem ismerők, s úgy hallgatták a felolvasott sorokat. Amelyek nem másról szólották, mint az ember gyarlóságáról, hogy miképpen keríti hálójába az ördög az esendő emberfiát s asszonyát. Mi kísértések, bűnök, rémtettek s gaz cselekedetek mennek végbe az ördög sugallatára. A könyv paráznákról, gyilkosokról, fösvényekről, hatalmaskodó nemesurakról, bujálkodó papokról írt; egy megfertőzött világról szólott, mely az ördög pórázán vezettetik a pusztulás, a kárhozat felé. Azonban a könyv nem mindenkinek szolgált érdeklődésére s örömére. Többek rettenetesen dühösek lettek miatta. Mert igazat szólott, s mert önmagukra ismertek benne. Mit merészel ez a prédikátor, kinek még csak befolyásos patrónusai sincsenek? Se apja, se anyja, s már deák korában bűnre vetemedék, midőn a kassai várkapitányt angyalnak öltözve ijesztgette, miért is börtönbe csukták. Mit képzel eme Abstemius, ki bécsi szállásán protestáns szellemben prédikált, a magyar katolikus főpapok, Oláh Miklós és Verancsics Antal maguk elé idézték, dorgálták, fenyegették s újfent menekülnie kellett? Kit a nagyprépost feljelentett Rudolf királynál holmi gyalázkodó fejtegetések okán. Kinek Telegdi Miklós szemére vetette: „Annak sem mehettem még eddig végére, te mi légy? Úgymint ki néhol a luteránusokkal tartol a kálvinisták ellen, néhol a kálvinistákkal a luteránusok ellen. S legújabban az egyistenhit fele kacsingatói?” S akit végtére az Ördögi kísirtetek miatt Bécsben lefogtak, esmég börtönbe vetettek. Eztán penig Salm várába más prédikátorokat hívattak, kinek feladatul adatott: vizsgálják ki, Reinkarnáció miben vétkes Bornémisza. ők peniglen nagy bölcsességgel s három nap elteltével megállapíták, hogy a nevezett művöt földesurának hozzájárulása nélkül nem szabadott volna kinyomtatni s terjeszteni. Büntetésül s más népek okulásául aztán el-kiűzették Bornemisza uramot s családját Semptéről télvíznek idején, vízkeresztnek napján. Mehessék az ilyen-olyan zendülő-rágalmazó, amerre lát! Bizony igazakká lettek az Isten városáról írott szavak: „Röttenetes szó, embert jegyeznek undok gonosz férgek, Kik ollyaténok miként az disznók avagy undok ebek, Az okádásra, az undok sárra a kik visszatérnek...” Oh, tán jobb lett vón hallgatni s bólogatni, mint mások, akik bölcs jámborsággal, számító bölcsességgel színlelték a képet, mit a hatalmasok látni akarnak. Minden szép, minden jó, minden a legnagyobb rendben, mindennel meg vagyunk elégedve! Semmi egyéb nem hagyhassa el az alacsonyabb rendű száját, csakis elégedett, sima szavak. Az olyféle fullánkos embert, mint Bornemisza uram, semmire se becsülik. S hát oztán, merre viszen útja? Nem vihet másfele, csakis a Balassák udvarába, kik bizonyították már jó indulatjukat, ha Bornemisza uram bajáról kellett gondoskodni. No, azért patrónusban még sincs teljes fogyatkozás... Ha már megtörtént a baj, ne keseregjünk rajta folyvást, azzal nem segítünk. Inkább eszeljünk ki valamit. A négy gyermekesét sem hozhassa már vissza senki a halálnak torkából, elvitte őköt a pestis, híjában imádkozott Bornemisza uram folyvást gyönge kis életükért. Ágynak estek szegények, egy-két nap múltán pediglen már a koporsóban feküdtek összekulcsolt kezekkel a kicsi szentecskék. Nincs erre szó. A megmaradtak lám: ők most itt botorkálnak a fagyos országúton s lehet, azt kívánják, bár ők is a testvérkék után mehetnének, jobb azoknak az égben, mint itt ezen az átkozott földön. S még aztán. Arra a levélre se érkezett válasz soha. Eggyel több a keserűségek sorában. Hiszen nem akart ő egyebet, mint társalkodót, kivel értő módozatokon meg lehet vitatni mindazt, ami egy írástudó lelkét nyomaszthatja. Hiszen mindkettőjük életét megkeserítették holmi torsalkodások, öszvetűzések a fentebbvalókval, vallási kérdésekben tanúsított értetlenséggel, türelmetlenséggel. Volt ebbül elegendő s vagyon mostan es. Ennek okáért lett volna idvös dolog az okos főket egybegyűjteni s vélök értekezni mindazon kérdésekről, mellyek az ecclesia előtt nem hozhatók színre. Mert akkor jön a faggatózás, húzás-vonás, szőrszálhasgatás etc. Ezért íródott azon levélke s bízatott reá mester uramnak fürge s szemfüles gyermekére, hogy vinné el Heltai uram kezei közzé. Aztán a legényke nem került vissza soha többet. Mondják, hogy tán megöletett rablók, zsoldosok s egyéb gazfickók által, mi ezen időkben nem lehetetlen. Tán maga is béállott zsoldosnak, elfeledve a szülőházat s a szászok egyhangú, dolgos életét. Ezt se fogjuk már megtudni soha, mint ahogyan a levélke sorsáról sem tudható több. Ezképen morfondérozott magában Bornemisza uram, miközben a száműzöttek rögös útját taposta az Úr 1579. esztendejének vízkereszt napján. Mikoron az pápások szentelt vizet és tömjént visznek haza otthonaikba. Őt pedig saját felekezetének papjai ítélték el. így ment hát lelkében nagy-nagy békétlenségekkel, szívében haraggal, elméjében dúltam Hiszen úgy érezte, minden körülmény, minden ember összeesküdött ellene, aki pedig eleve jót akart minden szavával. Minden gondolatával. De ember tervez... s az ördög végzi tán? Mert az nem lehet, hogy oly szent akarat... Az Egy Isten nem engedheti. Mégis megengedi. Ugyan miért? S egyáltalán: tudhatjuk-e okait annak, hogy mi miért történik? Mi volt az oka annak, hogy a két levél soha nem érkezett meg a címzettek kezeibe? S mi lett volna, ha odaér? Talán így volt ez jól elrendelve. Hogy mindenik a maga köreiben kutassa s találja meg azon végkövetkeztetéseket, melyek által a lélek s az elme egymással kibékülhet. A támaszt kereső gyönge ember megtalálhatja menedékét, melyben megbújhatik az őt üldöző kétségek elől. Ahol véget érnek e kérdések s nincs már más, csakis a bizonyosság. 2019. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
