Tolnai Népújság, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-09 / 34. szám
HISTÓRIA KÉT LEVÉLRŐL (RÉSZLET) Elek Ottó (Terjedelmi okokból a díjnyertes pályaművet teljes egészében nem tudjuk közölni. A szöveg első része Bornemisza Péter levele Heltai Gcispámak, a második része Heltai levele Bornemiszának.) III. Intermezzo Bújj be, fickó! - harsogta stentóri hangon a fővezér, bár azt gondolta: az ördög bújna inkább a hátsódba, hogy épp most hozott ide. Tábori sátrába besüvített az élénk tavaszi szél, amely még nem a délszak melegét hozta, de nagyon is az éjszak hidegét őrizte. A pattanó rügyek hajnalra lefagytak, a lovak remegtek, az őrszemek összehúzták magukon a pokrócot s felszították a tüzeket. A fővezér hiába gerjesztette a szenelőt, a Kárpátok felől előrontó szél kihúzta a meleget a sátorból. Pokoli egy hely - morogta magában, s szülőhazájára gondolt, ahol nem sátorban, de gazdag palotákban forgolódott s hatalmas kandallók ontották a hasábfák tüzének, parazsának melegét. Lazarus von Schwendi igen kedvetlen volt s emiatt bort kezdett vedelni. A kinti hideg s a belső tűz egymást emésztvén bizony nemigen keltett jókedvet, de arra ok se lehetett. Miksa császár embereként János Zsigmond ellen harcolt pár évig jól-rosszul: elfoglalta Tokajt meg néhány jelentéktelen városkát, de emiatt állandóan a sarkában volt mind a magyar, mind a török. Hiába próbálta megakadályozni Szigetvár romlását, a császár túlzott óvatossága visszafogta hadait. Hiába tárta fel a magyarországi helyzetet levélben, sorai olvasatlan maradtak. Kárpótolta hát magát Munkáccsal és Szádvárral meg egy pár tatár horda szétverésével, hajnali kivégzésekkel, elhurcolt asszonyállatokkal, új foglalások terveivel. Most épp borral, de bezzeg az ördög rögvest ideröpítette ezt a fickót.- Halljam, mi hírt hoztál! - dörmögte magában, pedig a jövevény már odaalázatoskodott elibe. Hang nélkül átnyújtott neki egy paksamétát, amelyből Schwendi két levélkét hámozott ki. Ráérősen feltörte a pecséteket s hüvelyezgetni kezdette azok tartalmát. Idegen volt neki mind a nyelv, mind a stílus. Nem volt hozzászokva efféle olvasnivalóhoz, nem is igen értette meg, miről szólnak az írások.- Fogd, vidd az írnokomhoz, fordítsa át őket emberi nyelvezetre! - vakkantotta a fickó felé, aki el is iramodott. Schwendi elszundikált, mire viszszatért az eredetivel és a fordításokkal. A csipát törülve olvasgatta.- Hogy jutottál ezekhez? - szólalt meg végül.- A fogadós izent. Améknek nagyságod fizet a borért. Hogy van itt egy kölök messzi földrül. Egész a Felvidékrül gyött. Jóba’ nem járhat errefele. Meggyomroztam kissé, mer’ reámgyött, miközbe’ kutatgattam a holmiját. Egy levél volt nála.- S a másik?- A kölök nem akart egy szót se kinyögni. Vártam egy pár napig, hátha van valami cinkosa, akire vár. Jött is egy ember a fejedelemségből, de úgy láccott, nem ösmerik egymást. Holott annál is vót egy levélke.- Te meg elloptad, mi? - röhögött Schwendi csúfondárosan, mire a patkányképű kis spion csak sunyin vigyorgott. - Na fogjad, nesze! - hajított oda a fővezér egy ezüstöt s intett, hogy takarodjon. Különös, különös. A két levél írója holmi tudákos firkász. Könyvnyomtatással foglalkozik mind a kettő. Az írások nem árulkodnak arról, hogy előre megszervezett levélváltás történt volna. Inkább amolyan tapogatózás, a kapcsolat felvétele, majd azután jött volna az igazi levelezés. No, de ennek már az elején vége lett! A könyvek nem jelentenek különösebb veszélyt, ha mégis, akkor el lehet kobozni, malomba lehet zúzatni, meg lehet égetni. Schwendinek volt már ebben tapasztalata, Németalföldön Egmont gróf seregében harcolt, látta az evangélikusok képromboló csapatait, érezte a könyvégető máglyák sajátos bűzét. Egyébiránt nem volt ellenére az olvasás, amennyiben ezt a hadicselekmények engedték s hozatni tudott könyvet. Sőt, titkon azt tervezte, ha visszavonul, megírja saját művét a haditudományokról s ki is adatja. Mi lenne, ha ezt a két levélírót megszorongatná kissé, bizonyosan engednének, s rá lehetne őket bírni a kiadásra! Ám katonaemberként hamar leszállt az ábrándok közül. Mert volt egy kis bökkenő. Ezek unitusok. Habár Servetót és Gentilét kivégezték, az egyistenhit a Sozzinik által gyökeret vert Lengyelországban. Egy doktor pedig Erdélyben terjesztette a hitet. Nyugatabbra azonban tűzzel-vassal irtották, aki tagadta a Háromságot. Mégsem jó ötlet ezekkel a nyomdászokkal dolgoztatni. A katolikus Miksa nem nézné jó szemmel. Ki tudja, talán még a megígért báróság is veszélybe kerülne, hisz’ annyi a besúgó. No meg a könyv címlapja maga hirdetné, melyik mesternél nyomattatott. De tán érdemeket lehetne szerezni a császárnál a feladásukkal? Könnyűszerrel lehet a levelezésből holmi összeesküvési, felségárulási ügyet kerekíteni. Perduellio, conjuratio: szép kis pör lehetne belőle, fizetett tanúkkal, koholt vádirattal etc. Ám rögvest Egmont jutott az eszébe, őt, a vallásszabadságot szerető nemes urat nem átallották Álba által vértörvényszék elé állítani s kivégeztetni, mert Fülöp király nem bocsátotta meg neki, hogy szembeszegült akaratával. Felségárulás és lázadás vádjával lefejezték, hiába mutatkozott hűnek, a Habsburgok nem teketóriáznak a gyanús alattvalókkal. így hát okosabb lesz kimaradni ebből s kivárni a végét. Ezek a vallási torzsalkodások kiszámíthatatlanok. Addig is a levelek a többi irat közé kerülnek megőrzésre. Ezeket gondolta magában Lazarus von Schwendi, minekutána spionjával elfogta Bornemisza Péter és Heltai Gáspár leveleit. Amelyeknek számára tökéletesen nem vala semmifélejelentősége. Bornemisza az ő .alattvalói közé tartozott, Schwendi Felső-Magyarország főkapitányaként bármikor elfogathatta volna. Erdély azonban számára ismeretlen tartomány volt. S nemsoká tudomást, is szerzett arról, hogy Miksa és Szelim szerződést kötöttek, így Schwendi dolga Magyarországon véget ért. Szekérre rakatta minden birtokolt és szerzett holmiját, papirosait, iratait, visszatért Huszt alól első ízben Kassára, aztán Bécsbe, ahol megkapta kiérdemelt jutalmát s végre ülhetett a babérjain. S végre megírhatta, kiadathatta hadi munkáit. IV. Miért? E rövid kérdés visszhangzott álló napokon át a nagybeteg ember fejében, füleiben, elméjében, lelkében. Vagy talán: miért nem? Hetek óta nyomta az ágyat, s nemhogy felépült volna, mint más betegségek idején, amikoron néhány ágyban, tétlenséggel töltött nap után szervezete legyűrte a kórságot s felerősödött; most egyre gyengébb lett. Önállóan már fel sem tudott kelni, más segítségére szorult, hogy szükségét elvégezhesse. Az asszonyéra. Aki az Úr 1545. esztendeje óta áll mellette, tűri nyűgeit, gondjait, magán viseli a háztartás terheit s féljura időnkénti szeszélyeit. A betegség miatt a sajtó is mozdulatlan áll, lepi a por, a nyomdászlegények, betűszedők lesik, mikor eresztetnek szélnek, az ágyban fekvő kínjai meg csak erősödnek. A hívek kérdezgetik az asszonyt urának állapota felől. S valakinek be kellene tölteni a lelkipásztor tisztjét. A nyáj nem maradhat pásztor nélkül, a gyülekezet nem maradhat intő szó, ige nélkül. Mert hát a nagybeteg az már majdhogynem a halállal parolázik, az már kiesett abból a világból, ami az egészséges, dolgos ember megszokott hétköznapjait jelenti. Az már nincs is többé... Miért? Mi lehet az oka annak, hogy nem válaszolt? Annak a levélnek nem volt piszkozata, nem volt másolata, nem tudta már elővenni, hogy újra elolvashassa, mit is írt. Annak idején valami különös lázban vetette papirosra a sorokat. Nem az a láz, mint a mostani. A mostani legyengít, lelassít, a fül zúg, a szem káprázik, a hideg borzongat, majd a meleg késztet izzadásra úgy, hogy minden hajnalban csatakos az ágy. Az a láz viszont épphogy megerősítette; a hitnek, az ifjúságnak a láza volt, melyet azóta sem tudhatott elnyomni benne semmiféle keserűség, bántás, rossz tapasztalat. Nem tudja az, aki még nem érezte, hogy mit is jelent szárnyalni, lélekben ujjongani, a könnyűségtől borzongani, a belső hévre bort loccsantani s attól még mámorosabbnak lenni! Az életvágy öröme ez. Amit a komor papok, vezeklésre, bűntudatra bármikor kész beteg lelkek, a másikat örökkön szemmel tartó prédikátorok, az öröm hóhérai nem ismerhetnek. A részegség sem azért ítélendő el, mert szárnyakat ad a testnek. Csak azért, mert ha sokszor ad, azt később kamatostul veszi vissza, circulus vitiosusba zárja a mámorkeresőt, aki önmagát égeti el az élvkeresés lángján. Az a levél egy kinyújtott lelki csáp volt egy másik lélek felé, melyről azt érezte, hogy rokoniélek. Soha az életben nem találkoztak, de valaha olvasta kinyomtatott sorait s azokból csak úgy sütött a gondolat élénksége, a hit ereje. Emiatt írta azt a levelet, melynek sorsáról azóta sem tudott meg semmit. Az a férfiú sem jött vissza soha többé, akinek a kezei közé adta a levelet, hogy vinné el Bornemisza uramnak. Nem is ismerte azt a férfiút, csak onnét, hogy ő is német földön tanult, studérozta a protestálók valamennyi tanait, a tudományoknak híve volt, csak hát... Csak hát annyi baj' volt véle, hogy mértéken felül szerette a boritalt, anélkül már élni sem tartotta érdemesnek. Felső-Magyarországra tartott, hogy felkeresse egykori deáktársait, de meg kellett állnia Kolozsvárt, be kellett kukkantania a neves könyvnyomtató műhelybe, hol a Fabulák, a Ponciánus históriája, az Új Testamentom, s egyebek a napvilágot meglátták. Heltai uramnak pedig épp kapóra jött, reábízta hát a levelet, mintha a Jóisten küldte volna futárnak. A férfiú fogadkozott erősen, hogy semmi szín alatt ki nem ereszti kezeiből a levelet, senkinek el nem árulja léteiét, s óvatosságból messze elkerüli a török által megszállott területeket, inkább Huszt fele veszi az irányt, majd onnét fordul nyugatnak. Azóta se hallott róla... Hogy mi lehetett véle? Azt már sok ízben kigondolta, kiszínezte, s most, a betegágyon újra meg újra elővette. Tán martalócok IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. február
