Tolnai Népújság, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-12 / 10. szám
_3M73flU' helyőrség EV ELEJI RENDRAKÁS A család még alszik, én már kint a konyhában. Hajnalban ritkán kelek, főleg télen, megcsodálni a napfelkeltét, elsőként inni a friss kávéból, megjártatni tüdőmben a még csípős levegőt - de ma valamiért kivetett az ágy. Talán a nyugtalanság az oka. A kipihentség biztosan nem, hisz az ünnepek legalább olyan mozgalmasan teltek, akár a dolgos hétköznapok, csak épp esténként gyertyafényben. Az év elejékkel úgy vagyok, mint a hétfőkkel. Szorongok tőlük. Nem tudhatom, milyen csapdákat tartogatnak a számomra, milyen veszélyeket kell majd az utolsó pillanatban elhárítanom. Elkeserítő, hogy ilyenkor a kellemes meglepetésekre vagy a még ismeretlen örömteli pillanatokra nem gondolok. Olykor megböködnek hátam mögött felejtett fogadalmaim, de évről évre fásultabban lépek át rajtuk. Ezen a hajnalon valamiért mégis mindenki előtt téblábolok itt, a konyha és a tornác közt ingázva, bögre kávémmal kezemben, hótól fehérlő kerten pihentetve álmos tekintetem. Nagy csönd vesz körül. Szeretem a csöndet. Sokáig el tudom hallgatni. Könczey Elemér karikatúrája Szeretem, mert egy idő után meghallom benne a saját gondolataimat is, és nem csupán azokat, amelyeket mások gyömöszölnek belém. Az igazi csönd megtanít elhallgatni. Nem nem-beszélni, hanem hallgatni. A nem-beszélés csupán szófogadás, a hallgatás viszont képesség. A megtisztuláshoz vezető utak egyike. Jó volna, ha ezen az éven végigérne! De tudom, reménytelen. Kezdődnek a szokásos küzdelmek. Ma mégis azt érzem, hogy rendet kéne... hogy rendet lehet rakni. Persze nem csupán az íróasztalomon, amin már karácsony előtt szerettem volna, nem csupán a konyhában, amelyben még a tegnap este romjai komorlanak, nem csupán a kertben, ahol a szerszámok szanaszét - hanem a fejemben is. Sőt, ott kezdeni el igazán a rendrakást, amíg nem késő. Mielőtt hangzavarral lesz teli újra és rázáródnak a kötelességek abroncsai. Igen, és... miért ne, megfogadni, hogy az idén nem hagyom magam rendetlenségben. Sem rendetlenül. Hogy nem hagyom magam. Hogy lassítani fogok, mert az út már lefelé visz, ki ne röpítsen a dermedt éjszakába egy hajtűkanyar. Jobban beosztom, amim van, amim maradt: erőt, figyelmet, lelkesedést. Tüzetesen átvizsgálom a poggyászomat, mi belőle még a használható és mi a fölösleges. Ami nem kell, eldobom, tarca A JOREMENYSEGFOKA Szentmártoni János a többit meg okosabban fogom adagolni. Mértéktartóbb leszek, nem engedem, hogy elragadjon vakhit vagy indulat, se rosszkedv vagy csalódás. Persze nem megtervezni előre mindent, mert az már félúton kifárasztja az embert, a lelket pedig úgy szárítja össze, mint marhabőrt a nap. Inkább azért rakni rendet, hogy több idő és energia maradjon a pillanatok megélésére. Hogy ne csak átrobogjanak rajtam a hétköznapok, mint vidéki kisállomásokon a gyorsvonat. És én se csak átrobogjak a hétköznapokon, mintha üldöznének. Teret hagyni, lélegezni, látni, kitapogatni magam körül a létezés csodáit. Hogy mire unokáim születnek, beszélni már csak a szeretet nyelvén tudjak. Igen, talán nem késő belehelni a hideg szobákat. Úgy fordulni, hogy ne csak a szembeszél érjen. Pirkad. Macska lépdel a havon. Bokámhoz dörgölőzik, mint másfél évvel ezelőtt kölyökkorában. Ki tudja, honnan vetődött ide, az ösztönök miféle áramlása sodorta konyhánk ablakáig, amelynek széles párkányán azóta is szívesen fürdeti magát a napban. Enni adok neki, meglékelem befagyott ivóvizét. Úgy fal, mintha sosem evett volna, pedig tudom, a szomszéd is kényezteti. Rágyújtok. Kikönyöklök a hallgatás korlátjára. Marton Péter „A tengerparton mindenütt lézengenek rejtélyes időmilliomosok, akik a fontos megbízatás szívósságával képesek órákig elmerülni a dolgok létezésének önfeledt babrálásaiba.” Mészöly Miklós a kaliforniai tengerpartról - idézet Az ember, akit megölt című írásból (A negyedik út c. kötetből) Ha jártál már Kaliforniában, akkor emlékezhetsz, hogy az óceánpart lenyűgöz rögtön az első látásra, úgy vágysz máris a visszatérésre, hogy tudod, nevetve leélnél azon a vidéken egy egész életet, hatalmas víz találkozik hatalmas földrésszel, hatalmas hullámokat vetnek, száll a permet a parti sziklák felett, ha ehhez még az oroszlánfókákat is kedveled, és őket is megcsodálnád, San Diegóból feltétlenül el kell látogatnod La Jollába, ELBESZELETLEN A Dosztojevszkij Múzeumban, Fjodor Mihajlovics utolsó otthonában járunk, az illő templomi áhítattal, szobáról szobára, és miközben az autók zúgását hallgatom, ahogy végighajtanak a Kuznyecsnijen két emelettel lejjebb, irodalomtörténészként ezer kérdés vetődik fel bennem (nyomasztó volt-e, amikor nem voltak még autók, és éjjelre, néhány órára egészen elcsendesedett ez az utca? Ha nem ment az írás, nézegette-e Fjodor Mihajlovics az Emsből hozott képeslapokat és emlékkártyákat, visszavágyva fürdőzéssel és gyógyulással töltött nyarak nyugalmába? Kizökkentette-e gondolatmenetéből a konyhai ingaóra kondulása? Az éledő nem kell autót bérelned, van tömegközlekedés is, úgy kaland, csak felszállsz a buszra a városközpontban, és a kacskaringós úton, ismeretlen és érdektelenségükben is vonzó utcákon át, felkeresve több tucat megállóhelyet, elvisz észak felé, hosszan, olyan hosszan, hogy aznap, amikor én jártam végig ezt az utat, egy idő után aggódni kezdtem, megtalálom-e a fókákat egyáltalán, de aztán a szaguk segített, egy átlagos megállónál, amint kinyílt a busz ajtaja, egyből megéreztem a jelenlétüket, és tudtam, hogy ott kell leszállnom, pattantam, és ötszáz méter séta után, a La Jolla előtti parton, a partközeli vízből kiemelkedő sziklák tetején elém tárult az egész kolónia, eltöltöttem ott vagy két órát, repült az idő, a fókák szaga már nem csípte az orromat, a bégetésüket hallgattam, röhögtem, ha egyik-másik panaszkodott, hogy a mellette lévő miért nem bírja kikerülni, amikor halaszthatatlan dolga akad, és mászna valahová; kész természetűimet forgattam le a fejemben, és először nem is figyeltem fel a mellettem bámészkodó ismeretlenre, aki farmert viselt, laza pulóvert és fehér edzőcipőt, kopasz volt és szemüveges, de sportos, és látszott, hogy maga is élvezi a fókák látványát, sőt a fókák látványát a fókák társaságaként éli meg, éppen úgy, mint én, közben csak a változatosság kedvéért fordítja a figyelmét felém, hogy az örömömön keresztül jobban átélhesse a sajátját - arra járó idegenként emlékeztetem őt, milyen volt először megcsodálnia ezt a látványt; aztán egyszer csak azt kérdezte tőlem: „Tudja ön, miért él két különböző fajta fóka ezeken a szirteken?”, és értettem én, hogy tréfálkozni szeretne, és a kérdés beugratós csupán, a Szilícium-völgy a világ kormányrúdja mellől kedvesen odaszól, őszintén barátkozni próbál, miközben napfénybe tartott gyémántként csodálná lelkem leplezetlen rezdüléseit - mozgatórugóinak csillanását az univerzumunkat fűtő test ragyogásában; számomra is rejtélyes okból elhárítottam: „A kisebbek valójában csak a kölykök”, vágtam rá, amivel még hülyére is vettem, és éreztem, hogy jókora hullám törik meg alattam, mert a mélyben olyan tereptárgynak ütközött, amely felfogja ereje nagy részét; az ismeretlen arcára válaszom nyomán kiült a csalódottság, be kellett látnia, hogy nem érthet engem, pedig látszólag minden adott volt, hogy felderítsen; hiába, ha egyszer én sem értettem magam igazán - ha visszagondolok, ez a félresikerült találkozás sok mindennek lehetett az előrejelzője, ami az internet világában azután következett. hajnali piac hangjairól jutott-e eszébe, hogy eleget dolgozott már? Mikor megadta magát, ágyába zuhant, állig pokrócába burkolózott, és kabátját a fejére húzta, zavarta-e az erősödő ordibálás zaja? Rövid pihenőjének véget vetett-e, ha a gyerekszobából a hintalovacska nyikordulását hallotta? Epilepsziás kisfia, Aljosa halála után nem éppen e nyikordulásnak a hiánya mardosta-e a lelkét, és végzett vele? És mit szólna, ha körülnézhetne ebben a lakásban ma? Mit gondolna az emberekről, akiket az ablakon át megpillantana?), aztán a kérdések válaszok hiányában benyomásokká, majd kijelentésekké lesznek, ámde, azonban, csakhogy, viszont az utcára kiérve, a múzeumból távozván egyből a„csúszós latyakot és a koszos tócsákat kerülgető, mégis nagy lendülettel közeledő, az útjukba állót akár felöklelni is készen közlekedő nőkkel találkozunk: anya és lánya, formálódik az újabb ellenőrizetlen megállapítás, véletlenül sem irodalomtörténészként, csakis hőbörgő magánemberként bennem, éppen azt mondja az idősebbik a fiatalabbiknak, feltételezhető leányának a vélt édesanya: „iHeHbrn Bee”, vagyis, kézenfekvőnek tűnő (de kontextustól függően nem feltétlenül helyénvaló) fordításban, „a pénz minden”, és az elmélkedésemet elsőre még alátámasztani látszó spontán szocreál túladagolása végül kizökkent magabiztosságomból, a franc tudja, min ment keresztül Dosztojevszkij, még ha biztosan fájt is neki, ami fájt, kimerítette a nem alvás, és Aljosa elvesztése után átjárta a gyász, a franc tudja, mi mondatja ma egy bizonyos pétervárosi asszonnyal, véletlenül sem „a pétervári asszonnyal”, még csak nem is az általánosítást csalfán kerülő, jelzett személyt mégiscsak, csak azért is, akárhogyan is, de a kategóriáját képviselőnek bemutató „egy pétervári asszonnyal”, hogy a pénz minden, még ha a sztereotípiák sugallnak is ezt vagy azt. 1j kiT/ 1 aaaaaaaann 1 1 Lr aaaaaaaaaH KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSfGGONDOíO NONPROFIT KFT. ' K^HQDEiCiQBESIBfiS Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidoi Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), 1 Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • 1 Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • I Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg akmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. január 1 t V 0
