Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-29 / 301. szám

---------------------------------- ------------------------------------------------------------------------------------­“helyőrség tarca Erdei G. Zoltán AZUT Reggel, amikor felkeltem, érez­tem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Nagyvárosi felfedezőként szenve­délyesen érdekel a minket körülve­vő nagyvilág, a lehetetlenben kere­sem a határaim. És mindig hallga­tok a megérzéseimre - bárhová is vezessenek... A búcsúbulit kedvenc kraft sörö­zőmben, a Dum-Dumban tartot­tuk, könnyes szemmel vettem át medikus barátomtól azt a hővisz­­szaverő fóliát, amely majd a hegy­vidéki klíma zordságát lesz hivatott enyhíteni. Bence ezután egy hatos csomag izotóniás itallal és egy tu­cat, különleges egységek számára rendszeresített energiaszelettel le­pett meg.- Mi az, felvettél a zöldsapkások közé? - kérdeztem viccesen, de sen­ki nem nevetett.- Szükséged lehet rá! - mondta Bence, és intett, hogy hozzanak még egy kört. Néma csendben ültünk a hátsó traktusban, a tiszteletemre HITVITÁZÓK A két teológus az é. sz. 470 24’ 04”, és a k. h. 160 31’ 55.85” koordiná­tákkal pontosan leírható helyen tartotta meg a vitát. Az egyik ma­gas és terebélyes volt, a másik töré­keny testalkatú. Mindkettejük hité­ben milliók és milliók osztoztak. Alkonyodott. A közelben álló kápolna tetején trónoló rézkereszten megpihent a napsugár, és egy utolsó csillanással jelt adott a vita kezdetére.- Mi más, mint a Nap? Csakis e fenséges égitest lehet csodálatunk tárgya! Ugyan sárarany fénye nélkül hová lennénk? Fenséges-balzsamos ragyogása termékenyíti meg a Föld­főzetett IPA lassan megkeseredett a számban. Még könnyedén diós-má­kos utóíze, szép komlózottsága sem tudta elterelni a gondolatai­mat, melyek egyre csak a másnapi vállalkozás körül forogtak. Barát­nőmre mosolyogtam, aki elkapta a tekintetét, és szégyenlősen tovább eseteit a telefonján. Büszke voltam kicsimre... micsoda lelkierővel pró­bálja palástolni az érzelmeit! Tud­tam, hogy szeret, szemei soha nem hazudtak, tisztán látszott a könnyei párafalán áttüremkedő őszinte ag­godalom. Mindketten tudtuk, hogy ez az út talán a végzetem is egyben. El Camino... Akkor is meg kell próbálnom. Éj­fél után öleléssel búcsúztam a bará­taimtól, és borongós hangulatban tértem haza, a kétutcányira találha­tó penthouse lakásomba. Képtelen voltam elaludni. Az az ostoba klí­maberendezés egyszerűen nem tud­ta hozni a nyugodt alváshoz ajánlott hőmérsékletet, ami köztudottan 21,5 °C. Felkeltem, és a szekrényhez anyát. Gondolkozz, mi történne, ha csak Felhők lennének az égen! Tél Tábornok zúzmarás karjai dermesz­tő halált hoznának minden élőlény­re. Ugyan ki volna oly balga, hogy ezt kívánja?! - kérdezte a Terebély.- Vágom... vágom, öreg. De te meg vedd már le, hogy valójában mi az ábra! Ott van például a jó öreg Nap, fel is kel mindennap. Eddig, hogy úgy mondjam, okés a dolog. Felkel, vágod, mert az a dolga. Min­den Nap ugyanezt csinálja. így volt és még így is lesz egy darabig. De hogy ő lenne az Élet Forrása? Vedd már észre, hogy a Felhők óvnak minket attól, hogy elhamvadjunk a léptem. Ki tudja, hányadszor, ismét leellenőriztem a felszerelést. Nem sok, csak az életem múlhat rajta... Selyem ágyneműm között hányko­lódva, a 22 °C-os hőmérséklettől és a baljós előérzetektől gyötörve vár­tam a virradatot. Másnap útközben vásároltam egy vaníliás frapuccsínót és néhány tel­jes kiőrlésű olívás rudat, meg pár szem pápáját - nem tudhatom, meddig kell nélkülöznöm a hazai ízeket. A kasszáknál rövid tanako­dás után kiválasztottam a legszim­patikusabb hoszteszt, és átvettem az interneten rendelt jegyem, majd felszálltam a 940-es számú járatra. Hogy is mondta a nagy Caesar? Alea iacta est... Még volt negyedórám, hogy meggondoljam magam. Szívem nyugtalanul kalapált. Okosórámon ellenőriztem a pulzusszámomat, majd a mutatóujjamat óvatosan megszúrva megnéztem a vércu­­korszintem. Nem akartam hinni a szememnek! Az anomáliát egy ju-Vén Hidrogénkazán tüzében! Imá­datunk nyilván őket illeti - vitázott a Cingár.- Balgaságod mint 68 osztatú gyémánt szikrázik agyad üres végte­lenjében! És miből vétetik a Felhő? Vízből vétetik. És e csodás átlénye­­gülés csakis Fenséges Urunk, a Nap végtelen kegyelméből lehetséges, hogy aztán a pára vízbő nászban, habos fehérségben egyesüljön Fel­hővé odafenn. De miféle nász ez?! A mézeshetek múltával a Felhő ter­hes lesz. Egyre sötétebb gondolatai támadnak, és az Égi Egybesülés villámgyorsan megszüli vészterhes gyermekét: a Pusztító Vihart. Talán harszirupos bevetési puding elfo­gyasztásával korrigáltam. Felbőgött a motor. Behúztam a nyakam, és térdeimet felhúztam az államhoz. Úgy, ahogy az oktatóm tanította. Ugyanis ebben a pózban a legna­gyobb a valószínűsége annak, hogy valaki túléljen egy katasztrófát. Ha ennél a sebességnél egy var­jú csapódna a szélvédőbe... annak beláthatatlan következményei len­nének. Beleborzongtam a tudatba, hogy a járművet megremegtető mo­tor ménesnyi ló zabolátlan őserejé­vel bír. Még jobban kapaszkodtam. Egyelőre nem éreztem hányingert, a fülemben sem volt elviselhetetlen a légnyomás. Nem éreztem maga­mon a kiszáradás vagy a harctéri depresszió tüneteit. Elrugaszkod­tunk. A hátizsákomba nyúltam, a biztonság kedvéért bevettem négy citromfűtablettát és leöblítettem egy cukormentes energiaitallal, hogy tökéletes mentális kondíció­ban fogadhassam azt, ami rám vár. Bármi is legyen az. a Teremtőnek tetsző cselekedet ez?! - recsegte a Terebély.- Látom öreg, nagy szájkaratés vagy! De mondd már meg, hogy mi lenne, ha nem lennének Felhők! Ha nem esne az eső, akkor mi lenne? Kipusztulna minden, öreg barátom, és előbb-utóbb ránk is sor kerülne - bölcselkedett Cingár.- Legyen hát, játsszunk el a gon­dolattal! Mi lenne, ha nem kelne fel a Nap? Azonrial ordás hideg szakadna ránk, és elpusztulnánk. Akár Felhőkkel, akár nélkülük. Érted már? A Nap teremt, a Felhő csak akadályt jelent! - érvelt állás­pontja mellett a Terebély. Terra Incognita. Vajon mire lesz elég a német felsőfokú vizsgám? Kínzó kérdés, melyre megnyugtató választ egye­dül az idő adhat. Még egyszer feli­dézem elmémben a bölcs mondást: Rómában mint a rómaiak... Fel kell készülnöm arra, hogy a bennszü­löttek némely szokása megbotrán­koztat, elképeszt, esetleg rémületet kelt bennem. De tudtam, hogy vál­lalnom kell az ezzel járó kockáza­tot. Talán Hannibál megfordult, és hazament, amikor harci elefántjai útját állta néhány latyakos domb? Nem! Mély lelki rokonságot, egyfaj­ta spirituális testvériséget éreztem jómagam és a jeles pun hadvezér között. Pissarro, Magellán, Kolum­busz és persze a viking hősök, Szép­hajú Harald és Véresbárdú Erik tettei jártak a fejemben, amikor megláttam a semmiből felbukkanó táblát. Nemsokára kiderül, mit tar­togat számomra életem szeszélyes kényura, a mindenható sors... BUDAÖRS- Túl régen kortyoltál vizet, vagy teljesen elmentek hazulról? Szerencsére már gyülekeznek a Felhők, és mindjárt vizet osztanak a híveknek. Nyugalom, biztos va­gyok benne, hogy te is részesülsz az égi áldásból. Tudod, bírlak ám, végül is valahol... rokonok va­gyunk. Ekkor a hitvitázók felett megdör­­rent az ég, és lecsapott egy villám. A dombtetőn álló templom'ocskát megóvta villámhárítója, így az égi szikra a mellette szobrozó két teo­retikusra sújtott le: a terebélyes tölgyfára, és az árnyékában meg­búvó cingár páfrányra. BALATONI ANZIKSZ- Ide üljek? Biztos, hogy nem sok ez a sál? Hoztam egy fekete alapon sárga pöttyöst is, ha a kamerában jobban mutat... Khm, tudja, mikor az ember - pláne a művészember - pályája vé­géhez közeleg, óhatatlanul számve­tést csinál. Számot vet az életével, cselekedeteivel, életre szóló sze­repeivel. Mert a jó szerep, kérem, az élete végéig elkíséri a művészt - ahogy szegény Korponai Tyu­­tyu mondta, isten nyugosztalja... Mert elképzelhetetlen lett volna az alkotóház a Tyutyu nélkül! Úgy előttem van, ahogy azokon a pa-Femme sous l'eau rás, sárarany reggeleken az én édes Tyutyum azzal a nagy barna boci­szemeivel rám néz, és megkérde­zi: „Tölthetek még egy kupicával?” Mert a Tyutyunak arany szíve volt! Idevágó kedves kis történetem, hogy a szerényebben eleresztett ifjú alanyi poéták, figurális abszt­raktok és az a tengernyi zseniális, öntörvényű karakter - mint a le­gendás Bicsmacsek Kubi - mind az én Tyutyukám cigarettáját szívta. Nyílt titok volt, hogy a kék munkás­kabátja bal zsebében tartja a Mun­kást - mert egyébként azt szívott. Akinek elfogyott a füstölnivalója, csak belépett Tyutyu szobájába, és vett egyet a kabátzsebből. Ilyen idők voltak... Kérdeztem is tőle: Tyutyulino, miért nem szívsz va­lami igényesebb cigarettát, mond­juk Fecskét? Azt ne mondd, hogy nem telik rá, tudom, hogy jóban vagy az Aczél elvtárssal! Erre az az arany ember rám néz, és azt mond­ja: „Művész úr, minek jobb, ha a beutaltak úgyis elszívják.” Tudja, ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy azok a pökhendi alakok, akik „filozófusnak” mondják magukat, vajon felfognának-e bármit a nép egyszerű fiának mély bölcsességé­ből? Zárójelben Schopenhauerre, Heideggerre és Hegelre célzok, mint az, gondolom, nyilvánvaló a szövegkörnyezetből... Csodálatos napok voltak a magyar tenger part­ján! Délelőtt az ember alkotott vagy fröccsözött - vérmérsékletétől füg­gően -, délután pedig kezdetét vet­te az ultibajnokság, szigorúan kie­séses alapon! A mai fiatalok persze talán már azt sem tudják, mi az az ulti, min­dig csak a telefonjukat nyomkod­ják... Micsoda csapatok voltak! A teljesség igénye nélkül említenék meg néhány ismert arcot: Ózon Fri­­ci, Terbinyák Cucu, Lovasshy Didi, Áriássi Csumpi, Závorszky Popi, Kovách Dudu, Lékai Mutyi. És örök kibicnek persze ott volt öreg bará­tom: Bócsin T. Totya. Isten nyugosztalja... Daliás idők voltak. És ha hiszi, ha nem, ezek a páratlan művészek mind az én csapatomban verték a blattot! Nem is szaporítanám a szót, megnyertük a bajnokságot. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a győztes csa­patot mindenki meghívta egy körre. Szépen le is bandukoltunk a kocs­mába, és mentem a pulthoz, hogy rendeljek. Körülnéztem, és tudtam, hogy valami nem stimmel. Tisztán látszott a Turbulai Tonyesz arcán, hogy nem akar fizetni. Mindeneset­re én még a bunyó előtt lehúztam egy kevertet pár nagyvadásszal. Éppen letettem a poharat, amikor látom a szemem sarkából, hogy Tonyettó felém hajít egy böhöm nagy szinesztéziát! Mégsem hagy­hattam magam! Odaugrottam elé, jobbról-balról verslábon rúgtam, és szétkentem az arcán két absztrakt szóképet. Piff-puff! Mit mondjak, egészen monokróm lett tőle. Persze erre felugráltak a Tonyesz haverjai, és kezdték reneszánsz perspektívá­ba rendezni a kocsmát. Mindenki mindenki ellen! A teljesség igé­nye nélkül ott volt: Kulmitz Csicsi, Koszgleba Bibi, Mitterdorfer Pufi, Krompholtz Dodó, Opitz Dzsu­­dzsu, Csulai Pontyi, Murathy Topi, és persze Dürr Titi és Bubala Bábu, no meg a Páriz Buci is. A maiak az internet előtt üldögélve persze soha nem élhetik át azt a Gesamtkunst­werket, ami egy ilyen művészestét jellemez... Talán.- Ennyi lesz, gyerekek! Fixáljuk a derítést meg a rétikét!- De jó is volt nosztalgiázni! És hogy eszembe jutott minden! Mi­kor és hol láthatom-hallhatom magam? Tetszik tudni, az unokák miatt, fel szeretném venni az utó­kornak.- Csak hatkor kezdődik a felvé­tel... Maga nem a fénydublőr? U L. t/ aaaaaaaaai I I L, BRaaaaaaal 1 * d a a a an o es cm es KARPAT-MEDENCEI TEHETSÉOOONOOZÚ NONPROFIT KFT. ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ Főszerkesztő Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Email: szerkesztosegakmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2018. december

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents