Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)
2018-12-22 / 297. szám
5 n mw'helyőrseg vers Benyhe István • • Öreg magyar Újév Ma elveszünk az új kavalkád-éjben hol annyi szürke árny remél a Napból merítni színt, mit orcájára kenhet megcsalni azt, ki pusztán látomásból ítéli meg, mit néki látni enged a fényt szemén megszűrő képzeletben az új világ, az új év érkezése. A harsonán a hang recsegve ébred, az éjfél áldozathozó homálya víg fényekkel sziromesőt szitálva épít hidat a régi és az új közt. Ha új nap ébred régi hanton állva és új futamra gyűjt erőt a Föld is, a láncra vert, mi majd megéledünk-e? Parittyakőként száll szavunk az Úrhoz, ha mentené fogyatkozó időnkben rég elhibázott mélyét életünknek, hisz új időt új év válthat valóra. A mélyben most a vágyók összebújnak szeretni készen, társaik keresve, de mind bilincsbe verve álmodik csak üreg-világuk vaksi zegzugában. Magukba néznek és megérthetetlen, miért csak ott, halott rögön kutatnak jövőt. Hazug, vakarcú múlt terekben. Ha kérded őket, válaszuk: Mi másban? Árnyékot fest már a hegyek hátára a Nap, este lett. Fáradok, bár alig éltem mélázó, tengődő létem emlékeit keresve. Most napra nap tanulni kell, a feledést, mi elvisel vad szorítást a szív felett, a mélybe húzó vétkeket magyarázó közönnyel. Csak társam a tapasztalat, tartja még az ősi szavak tükrét. Remény szilárdul, arcunkra köt.’ Múltra múlt hull, csak mélyben lehet szabad. Homokba fúlt könnyű lábnyom. Könny mosta el, vagy csak álom? Mint őseim szívverése lüktet a legendák mélye, hogy elnyelje magányom. Pedig maradni szeretnék, az új arc nekem már nem szép. Álmom őrzi még csillagod, s halomsíromon szarvasok futnak a Duna felé... Négy évszak haiku 1. Fiatalság Tavaszi halál? Eső vagy nap nyilaz a magonc szívére? 2. Férfikor Állok a szélben, horgonyom karcsapások. Csak erdőzúgás. 3. Ha visszanéz Álom-tükrén áll az ég szívére késsel vetített halál. 4. Szálló madárraj: éj-foltok az égen. Vak tayak tükrei. Bohóckirály (olaj, vászon, 60»50 cm, 2016) Ily és Krisztinka Fájdalom Csak annyira boldog, mint tavaly ilyenkor. Szürkére festett háttér, kopott, halványszürke. Szimbólumokkal van kirakva minden kis rés, hogy betemessék a megszólalást, hogy áldozattá váljon a bűn, vagy mit sem sejtve, forduljon meg, legyen bűn és szenvedés, ami egyszer, valamikor, éltetett valamit. Az óra mánusa töri meg a zajt, és meghallja mindenki, milyen a legnagyobb csend, mikor mindenki kimúlt. Sáros fátyol után szaladó kisleány lerázza magáról a port, hogy az abból lett önmaga ne engedje azzá válni ismét vékony-görcsös testét. Csak annyira boldog, amilyennek előre meg van írva. Valamikor Eszembe jutott az illatod. Édes, mint a parfüm, ami egy olasz nő nyakán illatozott még a múlt nyáron. Majd eszembe jutott a kezed, kicsit nagyobb, mint az enyém, de ugyanúgy ránctalan. És eszembe jutott a nyakad, ami olyan sima volt, mintha a ráncokat is borotválnád. Eszembe jutott a hátad, a szemed, a lábad, még a füled is eszembe jutott, pedig semmit nem kötök hozzá. Eszembe jutott a hited, és megrémített a zaj, ami követte. Eszembe jutott az álmod, és eltűnt a zaj. Eszembe jutott a boldogságod. Eszembe jutottam. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
