Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-22 / 297. szám

helyorseg m ortre - Cholnokv150 3 Barlanglakó (olaj, vászon, 70«70 cm, 2016) AZ ISMERETLEN ,A születésem akkor van, amikor a tél fordulóra ér, amikor leküzdve az éjszakát, a napok kezdenek hosszab­bodni. De meghalok minden eszten­dőben akkor, amikor jön a rövidre forduló nappal, s amikor megszüle­tik őszi és téli bátyám...” - írja Tam­­múz című novellájában az 1868. december 23-án született Cholnoky Viktor, méltatlanul elfeledett alakja a magyar irodalomnak. Fivérek A Cholnoky család gyermekei kö­zül három fiú is ismertségre tett szert: nagy tehetséggel indultak Veszprémből, az értelmiségi család szellemi-lelki táptalajából töltekez­­vén, és kisebb-nagyobb sikerekkel vonultak végig az úton, a tragédiák gyakran felbukkanó árnyékában. A legifjabb testvér, László élete tűnik a legnehezebbnek: jogásznak ment fel Budapestre, de bátyja nyomdo­kaiba lépve az irodalom és újságírás bűvkörébe került nagyon hamar. Publicisztikája és novellái szépér­zékről és műveltségről árulkodnak, de befutnia nem sikerült, életkö­rülményei egyre romlottak, majd haladó nézetei miatt az ellenforra­dalmi rendszer teljesen kitaszította. Ötvenéves korában öngyilkosságot követett el. Cholnoky Viktor életé­nek és művészetének egyik legfon­tosabb krónikása. A középső fivér, mondhatni a legsikeresebb, a föld­rajztudós Jenő kelet-ázsiai kutatá­sai után egyetemi tanár lett, majd a Magyar Földrajzi Társaság elnöke- életének mind a nyolcvan évén át közmegbecsülésnek örvendett. Egy­szerre gyönyörű és szomorú a min­ta, amit a fivérek foglalkozásának tanulmányozása közben felismer­hetünk: a legidősebb és legfiatalabb testvér, mindketten az irodalom követei lettek, s e két nehéz élet- mintha csak pályájuk átka lenne - tragédiákkal tűzdelt. A publicista Cholnoky László így emlékezett bátyja hatalmas tudására: „Az igazi Cholnoky Viktort nehéz volt ismer­ni. Csak kettőt nem vont kétségbe senki, már az első időkben sem: pá­ratlan eredetiségét és töméntelen tu­dását. [...] A tudásvágya az valóban határtalan volt. De a türelme - sem­mi. Az unalmas kezdeteket fölénye­sen eltaszította magától, de amikor a különösségek határához ért, fékez­­hetetlen képzelete felpattant, és a tudnivalót felöltöztette oly díszesen, hogy azután már nem lett volna ere­je azt újra pőrére vetkőztetve látni. Később azután valahogy úgy lett, hogy a rengeteg anyagtömeg egyre halmozódván és előbb az ő különös műhelyében feldolgoztatván, hatal­mas tudáskonglomerátummá tömö­rült, [...] rajta állva Cholnoky Viktor nyugodt derűvel tekinthetett szét, mosolygásba rejtegetve a hangula­ta szerint komoly vagy fölényeske­­dően nem komoly meggyőződést: ha nem úgy van, amint mondtam, ak­kor nincsen jól.” Részben ezért lett zseniális újságíró, részben esztétikai érzéke miatt, de leginkább talán az elhivatottság, a publicisztika szere­­tete lehetett az igazi indok. Iskoláit nagyjából elvégezve - ugyanis az egyetemet néhány félév után abbahagyta - apja ügyvédi iro­dájában kezdett dolgozni, de rögtön két év után a folyóirat-szerkesztés felé fordult. Több vidéki lap (egyik ezek közül a Veszprémi Hírlap) munkatársaként is tevékenykedett, de keserű tapasztalatai elbizonyta­­lanították, az alkoholhoz fordult. Végül mindent hátrahagyott és a századfordulón Budapestre ment. A Pesti Naplónál először korrek­tor, majd segédszerkesztő állás­ban dolgozott, aztán Kiss József, a nagy szerkesztő vette maga mellé A Héthez, az ismeretterjesztő rovat felelőseként. Később más lapoknál Ágoston Szász Katalin is szerkesztett, de ez lett a szellemi otthona, ahova lélekben (is) mindig visszatért. A szerkesztőségben min­denki barátjának tartotta, és több visszaemlékezés is leírja, ahogy éjje­lente cigarettafüstbe burkolózva no­velláit írta a szerkesztőségben vagy rovatát szerkesztette épp: a legkü­lönfélébb témákról írt tökéletes cik­keket - anélkül, hogy egy lexikont is elővett volna. Publicisztikája szerint érdeklődési köre igen széles, tárcá­kat, cikkeket írt Shakespeare-ről, politikáról, a világháborúról, külön­böző kémiai felfedezésekről, vagy épp a tengeri kígyókról, és minden témáról adekvát, érvényes véle­ményt fejt ki, amiben sokszor érez­zük szenvedélyes elhivatottságát, de ezzel együtt a humort és az iróniát is szívesen és gyakran használta. Az író Cholnoky Viktor kimeríthetetlen képzeletvilága sokszor idegen tájak­ra utaztatja az olvasót - így széppró­zájában is tanúi lehetünk hatalmas műveltségének, hisz a külföldi tar­tományokat, városokat, sivatagokat mind képzeletének és olvasottságá­nak segítségével teremti meg, ő maga a Monarchia területén kívül sosem járt. De nemcsak térben, időben is mobilis, a valós és fikciós múlttal ját­szik. Fantasztikus történetei sokszor misztikusak, míg kortárs alakjai nagyrészt a dekadens úri világ kép­viselői. Műveit belengi a korszellem, a kalandok utáni vágy, az izgalmas fővárosi élet, de az aggasztó politikai helyzetek és a társadalmi szorongás is. Visszatérő alakja a kalandos életű dalmata, Amanchich Trivulzió, aki­vel az elbeszélő bensőséges kapcso­latot ápol, kávéházakban üldögélve a szélhámos világutazó neki meséli el eseménydús és fordulatos kóbor­lásainak történetét. Művészi hitvallását Az emberke című elbeszélésében is megfogal­mazza: „Nem más az élet, csak mű­vészet. Vagy hogy egy elkoptatott szót használjak, irodalom. A kicsiny ember a nagy emberből nem jöhet másképpen ki, csak a líra révén. Ami tárgyi, ami objektivum, ami az iga­zi lényeg, az bent marad. Mert szűz akar maradni, és szűz is marad. A homunkuluszt, a kisembert, öreg, bízd rá az írókra, festőkre és képfa­ragókra. Azok elég embertelenek, hogy kidobják magukból az agyuk hónapos lakóját...” Első elbeszéléskötete még Veszp­rémben megjelent, de siker nem követte, és elismerés ekkor még a szakma részéről sem érkezett. Bu­dapestre költözése után novelláit a Pesti Napló, a Magyar Géniusz, A Hét, a Jövendő, a Vasárnapi Újság közölte, és megjelentek kötetei a Franklin Kiadónál. Fordítóként is te­vékenykedett, Maeterlinck, Bourget, Shaw, Bernstein és mások műveit is magyar nyelvre ültette át. Ahogy a szakma elkezdte megismerni, elfog­lalhatta végre méltó helyét a korabeli irodalomban. Művészete kortársaié­hoz nem hasonlított, és utána sem következett senki, aki hagyományát továbbvitte volna. Irodalmi körök­höz nem csatlakozott, az egyedül­létet jobban kedvelte, de kollégái és ismerősei tisztelték, szerették, és mindig számíthattak a tudására. Az ember Cholnoky Viktor magányos típus volt. Hányattatottsága nemcsak életkörülményeiben, hanem lelkiál­lapotában, kiteljesületlen szerzői és emberi valójában is megnyilvánult. Öccse szerint „Budapesten és néhány vidéki városon kívül csak Bécsben és Fiúméban volt. És ez bizonyára az ő külön fátumának volt a gyászos akarata, mert hiszen távolbalátónak született. Ő maga mondta, a fata­listák meggyőződésével, hogy azért lett időnek előtte rövidlátó, mert nem válthatta valóra a távolbalátó képességét.” Természete lobbané­konyságáról, lelkiállapota labilitásá­ról is Cholnoky László írt több ízben. Nehéz ember volt, könnyen gyűlölt és könnyen lendült át a mindent be­borító közönybe, korához képest túl hamar vagy túl későn élt, erről ta­núskodik tragédiája és szenvedélye. Családi életéről nem sokat tu­dunk: élettársával, Kandier Margit­tal két közös gyermekük született, de a második fiú még kisgyermek korá­ban elhunyt. A félj sokszor kicsapon­gó, alkoholgőzös viselkedését a nő méltósággal tolerálta, jó volt hozzá, stabilitást biztosított, betegségében ápolta. Krúdy Emlékezések. Őszi délutánok Cholnoky Viktorral című kötetében így ír róla: „Az asszony, aki oly egyszerű és jó volt, mint a rántott leves és szinte olyan szerepet töltött be Viktor mellett, mint az ereklye, amelyet nyakláncon viselnek.” Cholnoky egész életében gyengél­kedő, sovány ember volt, folyama­tosan légúti betegségekkel küzdött, és ahogy Krúdy leírja, tisztában volt betegességével, a prognózis­sal is: „Hiszen az csak valahogyan megérthető volna, hogy a leg­jobb orvos Pesten Cholnoky, mert az utolsó évtizedet legalább is négy-ötféle halálos betegséggel tes­tében élte át. A legbetegebb ember, a legokosabb ember, a legfinomabb ember, aki szentimentálizmus és sirdogálás nélkül állapítja meg ön­magán az idegsorvadástól kezdve a nikotinmérgezésig a legpompásabb betegségeket, amelyek közül egyet­lenegy elegendő volna ahoz, hogy az ember eltörje a tollat.” Őt végül a tuberkulózis törte el negyvenhá­rom évesen. Bár a Lengyel András irodalomtörténész által felkutatott halotti anyakönyvi kivonat 1606. folyószámú, 1912. június 6-i be­jegyzése szerint 1912. június 5-én, reggel 9 órakor halt meg, fiatalabb testvére így emlékezik meg halála időpontjáról: „... az 1912. év június havának ötödik napján halt meg, hajnali két órakor, amikor a leg­szebbeket szokta álmodni. A rapszo­­dikus, kiismerhetetlen lélek ez egy­szer következetes volt: átálmodta magát a túlsó világra.” Cholnoky Viktor munkásságát, életét, jelentőségét vajmi kevéssé is­merjük. Nem volt túlságosan termé­keny író, de prózája míves és a ma­gyar irodalomban semmihez nem hasonlítható, publicisztikája pedig nemcsak tényszerűen, de esztétikai­lag is pontos, kidolgozott. Élete kö­rülményeinek szerencsétlen alakulá­sa miatt mégis kimaradt a kánonból, személye pedig a köztudatból. Ránk maradt, hogy megismerjük, olvas­suk és hírét vigyük, bár olyan szépen már úgysem beszélhetünk róla, mint László öccse nekrológjában: „Negy­venhárom évig vitatkozott, folytatott groteszk küzdelmet az élettel, de már eleve reménytelenül, mert a mában soha, egyetlen percre sem volt itt­hon, úgy, mint amint itthon vagyunk mi többiek, a múltban és a múltnak élt, jóllehet álomkék szemében a jövő látomásai éltek. Az ő belső éle­tének minden kínos hánykolódása vergődő küzdelem volt a meg nem egyező korral, ami végül is legyűrte és rákényszerítette a nemes, szép re­­zignációra. De csak formálisan adta meg magát; lelke mélyén nem halt el a korábbi század visszahangja.”

Next

/
Thumbnails
Contents