Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-15 / 291. szám

2 tarca VACSORA A RÉGI SÍPOSBAN Buszon ülök, mindjárt a vezető mö­gött, nézem a budai utcát, ó, az ott a régi Sipos étterem, elfut mellette a busz, de utánam ered az egykor volt asztaltársaság emléke. A nyolcvanas években írók verődtek itt össze kedd esténként, beszélgetni, halászlét enni. Az első a felismerés villanása: hiszen alig vagyunk már, sokukat én, aki akkor majdnem gyerek voltam, mára túl is öregedtem, van, aki az én mostani koromat már meg sem érte. Szíven üt az idő rohanása. Az­tán utolér, birtokba vesz az emlék. Ülünk a megállított időben a régi Sipos étterem különtermének hosz­­szú asztalánál, sorban, ahogy akkor ültünk, több mint három évtizeddel ezelőtt. Tériké hozza a halászleves tálakat, sok belsőséggel, kenyérrel, elégedetten vesszük magunk elé a tányért, a borokat már kihozták, hozzálátunk, közben folyik a szó. Szélről, fal felől Csurka István, alig szól hozzá a beszélgetéshez, nagyo­kat hallgat - Dékány Kálmán, Kami, kicsi, vékony ember, aranyszívű író mondta egyszer, hogy Csurkával be­szélgetni olyan, mintha homokban próbálna labdát pattogtatni az em­ber -, Csurka inkább csak hallgat, trónol a nagy testével, a nevetése is csak rövid höhöhö, fölényes tá­volságtartása mögül kisejlik valami mély frusztráció. Mellette az öccse, László, a színész, jó színészekről soha nem tudni, ki van a szerep mö­gött, szerepel ő is, de visszafogottan, tiszteli a többieket, színésznél ritka az ilyen. Itt van a patikus, mindenki így em­legeti, a nevére már nem emlékszem, valójában gyógyszerész, magas ran-Bencsik Gábor gú katonatiszt. Kinek kije, hogy itt lehet, nem derül ki. Egyszer voltunk nála siposbéliek, Raksányi Gellért, Kutyubácsi - hogy került oda, ezt sem tudom, nem járt a régi Siposba - végigszerepelte a látogatást, Major Tamást adta, ahogy kirúgja őt, be­hunytam a szemem, Major ott volt a szobában. Kimentem a fürdőszobá­ba, olyan retkes, fekete fürdőkádat életemben nem láttam, egy patikus, még ha agglegény is, hogyan füröd­­het benne, talán nem is fürdőit soha. Szóval itt van a patikus, egyenrangú­­ként viselkedik, úgy is veszik. Szakonyi Károly csöndes ember, ebben a kiválasztottak demokráciá­jában hajszálnyival sem foglal sem több, sem kevesebb teret, mint a saját kiteijedése, ha szól, végighall­gatják, ha más szól, végighallgatja. Mellette Csukás Pista, akit mindenki szeret, csupa természetes elevenség, ahogy fogy a bor, a szeme rése egy­re kisebb, az ember már nem is érti, hogyan lát ki rajta, beszél, énekel, az egyetlen az egész társaságban, aki minden játszma és szándék nélkül folyamatosan önmaga. Mellette Gyurkovics Tibor. Habi­tusa szerint színészibb, mint Csurka László, a figyelemért, ha kell, akár­­mely mutatványra kész, bajusz nél­küli körszakálla is a figyelemfelkel­tés eszköze, szórakoztató, csillogó, meg is dolgozik érte. Remek költő volt, a verset nagyrészt elhagyta, hul­lámzó minőségű prózaíró lett, megy a siker után, a siker is megy őutána még a színházba is. Itt ül Gyurko­vics, figyelni kell rá, ha más beszél is, nélküle félig üres volna a terem, tán össze sem jönnének a többiek. Kapu Galsai következik, nagyon kövér ember, az egész társaságnak a fő szervezője. A Síposon kívül a tár­sasági életét telefonon bonyolítja, a vacsora napjain már reggeltől tele­fonál, mindenkit felhív, mindenkit rábeszél, mindenkivel politizál, a telefonszámlája egy élüzemével ve­tekszik. Keveset és nagyon jól ír, so­kat és lebilincselően beszél, naponta két doboz cigarettát szív, sokat iszik anélkül, hogy akár csak spicces is lenne, képes éjjel lábosból, kanállal hideg töltött káposztát enni, orvos­hoz menni nem hajlandó. Senki sem tudja, mi az igazán fontos neki, de mindenki szívesen van vele. A fal felőli sor végén, az ablakhoz legközelebb Végh Antal, Tóni, kicsi, kerek fejű szabolcsi ember hatal­mas öntudattal, a korábbi múltjából erős, jó novellákkal, a közeli múltjá­ból focikönyvekkel, amikkel renge­teg pénzt keresett és híres lett, fö­lényesen magyarázza a többieknek, hogyan kell pénzt keresni. Unyban van gazdasága, dicsekszik a disznói­val, az almáskertjével. Egyszer rábe­szélték, hogy hívja meg a társaságot disznóölésre, a háta mögött nevet­ték, mennyire fog neki fájni, hogy in­gyen megeszik azt a sok drága ételt. Fukarnak tartják, a szíve mélyén az is, hozza magával a paraszti család­jából, Szabolcsból. Egyszer eljött ide a Siposba Karinthy Ferenc, éppen azután, hogy a fia, Márton hatalma­sat bukott Végh Antal sportcsarno­ki focicirkuszával, a halászlé fölött összevitatkoztak, rosszízű vita volt, mindenki belebeszélt, még Csurka is, Karinthy kedvetlenül ment el. Azért a novelláiért Végh Antalt be­csülik. Maguk közül való. Az ablak felőli asztalfő Lázár Er­vin helye. Ha iszik, a fejére tapad a haja, nagyhangú lesz, nem agresz­­szivitás, hanem valami belső zabo­­látlanság bújik elő belőle, ami fölött józanul teljes biztonságban uralko­dik. Egyszer beborozva összeszedett a pesti estében két afrikait, bevitte őket a Népszabadság-székház büfé­jébe, és addig nem engedte el, amíg meg nem tanulták magyarul, hogy Nyasszaföldön lassan jár a posta. Őt is szeretik, majdnem annyira, mint Csukás Pistát. A bejárat felőli oldal sarkán ülök én, kezdő újságíró, Galsai kollégája, nagyokat hallgatok, rendben is van, ez itt a szerepem, hallgatni. Mellet­tem Kardos G. György, aki 1944-ben kivándorolt Izraelbe, aztán a legrosz­­szabbkor, 1951-ben visszavándorolt, jó regényei vannak, de pénzt színházi munkákkal, operettszövegkönyvvel, filmforgatókönyvekkel keres, az ÉS szerkesztője. Jóízűen vacsorái, jó­kedvűen vesz részt a beszélgetésben. Egyszer eljött Abody Béla, nagy­darab, vaskos ember, ketten támo­gatták, Kardos G. mellé telepedett, ő volt a legközelebb a bejárathoz. Abody országos hírű hipochonder volt, nevezetes betegségei a vándor­rák (minden reggel másutt ütötte fel a fejét), a ceruzaszéklet és a tüdő­­pölyh, eszerint mikroszkopikus rész­letekben köhögte volna ki a tüdejét, a végén majd nem marad semmi. Szó szerint hatalmas étvággyal fo­gyasztotta az életet, az apró szer­kesztőségben, amelyet afféle sine curaként kapott a mindenható lapki­adó-igazgatótól, Siklósi Norberttól, dunsztosüveg madártejekkel, fazék töltött káposztákkal kedveskedtetett magának a beosztottaitól, húsz gom­bóc fagylaltot evett evőkanállal, étel­hordóból, liter Coca-Colával leöntve, ivott, cigarettázott, kávézott. És be­tegségeit dédelgette, mesélte, írta, tárta ország-világ elé. Most, súlyos betegen az egész az ellenkezőjébe fordult. Letromfolta az aggódva felé fordulókat, közeli teljes gyógyulásá­ról biztosította őket, optimistán te­kintett a jövőbe, írói terveit fejteget­te. Néhány hónap múlva meghalt. Az állandó tagok közé Hernádi Gyula, Zsül tartozik még, Kardos G.­­től jobbra, mindig elegáns úriember, natúr húsokat eszik köret nélkül, és fantasztikus elméleteit fejtegeti, kissé idegenül, rendszeresen lema­radva a szóhoz jutás versenyében, amelyben Gyurkovics a bajnok. Nem fecseg, inkább magyaráz, bár a hallgatónak az az érzése, szeretne ő fecsegni, anekdotázni, sziporkázni, csak nem tud. Csurka ilyenkor hall­gat, Hernádi elméleteit fejtegeti. Sokszor eljár még Kolozsvári Grandpierre Emil, Emici is, most is itt ül Hernáditól jobbra, jól szabott, világos, nagykockás zakója már öre­gesen bő, kedvesen mosolyog, kana­lazza a halászlét, túlkiabálni senkit nem tud és nem is akar. Egyszer a szerkesztőségben ültünk ráérősen, benézett Emici, rögtön ő lett a kö­zéppont, mindenki őt hallgatta, min­denki neki szerepelt, aztán belépett Vilt Tibor, a szobrász, erős hangján, a rosszul hallók módján, hangosan szónokolni kezdett, már ő volt a kö­zéppont, a hátralévő időben Emici már csak ült és mosolygott. Itt a Sí­posban a nőket illetően nyolcvanhoz közel is tekintély, bántó mellékzön­­gék nélkül frivol történeteket mesél. Kanalazzuk a halászlét, Gyurko­vics harsányan anekdotázik, Csur­ka döcögve nevet, Hernádi a natúr húst piszkálja a tányéron, Kolozs­vári mosolyog, Végh Antal párhuza­mosan beszél Galsaihoz, mert nem szereti, ha nem rá figyelnek, Tériké benéz az ajtón, kér-e valaki még kenyeret, ott ülünk örök időktől és örök időkig, amíg túl nem öreg­szenek minket is, akik emlékszünk még a régi Sipos keddi vacsoráira. Kapcsolatok 1a ki x/ 1 anaaaaaiia® K 1 L aaaaaaaaaMl B Gf' 81BB3B a B? 0 OS Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), 1 Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • 1 Olvasószerkesztés, korrektúra Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában A melléklet támogatója Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg a kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. december t

Next

/
Thumbnails
Contents