Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-24 / 273. szám
IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET Juhász Ferenc /L Száraz Miklós György / Farkas Adrienne portréja íj esszéje Borgesról / az Egy nap című filmről vezervers Juhász Ferenc Az engem néző Isten Ködpor-fényben néz az Isten! Állok öröklét-szagában: testemre forrt halál-ingben, ólom elmúlás-igában. Néz, mint egy páncél-óriás szarvasbogarat kezében, sírdomb-hátú rózsalilás vasgépet űr-tenyerében. Ahogy én néztem az erdőt bújó kíváncsi gyerekként azt az agancsos vasfelhőt. Állt és nem tudta mi történt. Kakasos fiú Hiszen a mohos fatörzsről vettem le, szinte letéptem a pozsgás-híd észak-zöldről gyönyörűség állat-gépem. Mert ízelt lábai végén őserő kezecske-horgok a hasból nőtt cölöp-kévén kéregbe sült horgony-csontok. Néz az Isten, ahogy én őt, ámulattal néz az Isten, mint én az erdőben felnőtt páncélbikát tenyeremben. A homlokcsontból ágazó agancs-szarvak vasbozontját, s alul szárazon virágzó ikra-almák parázsdombját. Néz az Ismeretlen engem, mint én a szarvasbogarat rózsaredő tenyeremben, kék égbolt-óceán alatt. Áll dermedten, kaparászva, rabként: katatón magányban. S nem tudja: létezés-gyásza lét-öröme zöld homályban. Elmerengve néz az Isten, s csodálkozik a vas-hajón, a csápos vasszög-bilincsen, az élő koporsó-dión. Hogy lett? Hogyan teremtődött, ki akarta, hogy lehessen, szívébe mi temetődött? Gyűlöljön-e, vagy szeressen? Fotó: Jakab Tibor Én volnék a látomása, temetője, ember-hit, vágy? Mint rózsaszirmon zöld sáska: saláta-szám gyászrózsát rág. unne Egyéves lapunk, az Előretolt Helyőrség Demeter Szilárd Egy évvel ezelőtt jelent meg az első Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális melléklet. Mostani lapszámunk egy híján az ötvenedik. Amikor nekifogtunk, a tágabb szerkesztőségen kívül senki nem hitt egy ilyen típusú melléklet létjogosultságában, sem a fenntarthatóságában. Minek verset közölni egy regionális napilap mellékletében, kérdezték a jóakaróink, nem tudják hétről hétre megtölteni tartalommal, kajánkodtak a rosszakaróink. Az első kérdést nem is értettük. Pontosabban nagyon is értettük, éppen ezért csináljuk. A mai napig nem tudom fölfogni józan paraszti ésszel, hogy miért jó a kortárs magyar íróknak, ha lemondanak az olvasókról, és az író ír írónak napi gyakorlatában elvannak, mint a befőtt. Lehet, hogy az elefántcsonttoronyban önnön szobrukra támaszkodó nagybetűs íróknak nem fontos, hogy olyan olvasóik legyenek, akik nem beszélik az elit nyelvét, és akik saját élettapasztalatukon átszűrve ítélik meg a művész alkotásait. Nekünk ellenben ez a legfontosabb. A fióknak, az örökkévalóságnak, a szakmának írni biztonsági játék. Több százezer hús-vér olvasó elé tenni hétről hétre a lelkedet, na, az már olyan megmérettetés, amitől tétje lesz a dolognak, ezáltal tartalma is. Eddigi visszajelzések alapján az olvasó a neki szóló, őt megérintő tartalomra vágyik. Valamire, amitől az őt körülvevő valóság otthonossá válik. Ezért tesz is. Nemcsak olvas, hanem véleményt nyilvánít, vitatkozik és ír is, bizony. Isten tartsa meg ezt a jó szokását. Ha Isten háta mögött kétlépésnyire eldugott faluban az olvasók az általunk közölt versről vagy cikkről beszélgetnek, az azt jelenti, hogy a magyar kultúra és ennek részeként a magyar irodalom él. Minden olvasónk egy-egy lélegzetvétele annak a csodának, ami meg- és egyben tartotta a nemzetet. Köszönjük az eddigi bátorító figyelmet. Jövőre reményeink szerint Kárpát-medenceivé tágítjuk az anyaországi horizontot, hogy általunk is összenőjön, ami összetartozik. És hogy előrébb menjen a magyar világ. %
