Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)

2018-11-24 / 273. szám

Bene Zoltán TORTENET, TANULSÁG NÉLKÜL Figyelem a két fiút. Tizenhat évesek lehet­nek. Alig akad szabad hely a kocsmában, leülnek hát egy negyvenes évei végén járó, barázdált arcú férfi mellé, aki félig üres nagyfröccsös poharat szorongat. A fiúk gyakorlottan töltik ki a cseh sört a palack­ból, megfelelő mennyiségben képződik a hab.- Egészségetekre - emeli rájuk a po­harát az asztaltársuk, aztán meggondolja magát, mégsem iszik, visszahelyezi maga elé a fröccsét.- Magának is - mondják a fiúk. Hango­san kortyolnak.- Csupán néhány hónapja foglalta el a cári trónt Gorbacsov - kezd bele minden­féle bevezetés nélkül egy történetbe a férfi -, amikor eljutottam Berlinbe. Életemben először. Nyolcvanöt nyarát írtuk, az Hey­­sel stadionbéli tragédia évét, amikor har­minckilenc szurkoló vesztette életét a Li­verpool-Juventus BEK-döntőn. A két fiú összevont szemöldökkel hall­gatja. Nem kelnek föl, nem állnak odébb. Igaz, nincs is hová átülni, minden hely fog­lalt. Én a szomszédos asztalnál csöndesen figyelek.- A tizennégyet töltöttem - folytatja a férfi -, általános iskola után, gimnázium előtt álltam, egyfajta senkiföldjén, ha úgy tetszik. Nyertem az utazást, méghozzá az úttörő-olimpián. Ez a kifejezés nektek már nem sokat mond, ha mond egyáltalán va­lamit is, nekünk jóval többet jelentett. Az úttörőszövetség legnagyobb sportrendez­vénye volt, és én abban az esztendőben nyolcszáz méteres síkfutásban az ország­ban a második helyen végeztem. Az úttö­rő olimpikonok közül huszonhetet vittek ki az NDK-ba. Jutalmul. Köztük engem. A Verseny című többalakos mű zsákba kötözött hőse a szobrász egykori kollégiumi barátja, Swienkiewicz Róbert Potsdamban laktunk, az ottani Pädago­gische Hochschule kollégiumában. Nagy, koszos, szürke város volt akkoriban Ke­­let-Berlin, az élelmiszerboltokat a romlott tej szaga uralta, a cukrászdák előtt sorok kígyóztak, holott odabenn csupán négy-öt asztalt foglaltak el a vendégek. A pincérek szocialista öntudata nem engedte, hogy több embert szolgáljanak ki, mint ameny­­nyit jónak és méltányosnak ítéltek. Miután végre mi is bejutottunk, a süteményeket kicsit édesnek, ám alapvetően finomnak találtuk, az üdítőket viszont ízetlennek. A fagyira színes cukordarát szórtak, ez szá­munkra új volt és izgalmas. Az utcai áru­soknál egy márkáért waffelt lehetett kapni, és mi betegre zabáltuk magunkat belőle, váltig bizonygattuk magunknak meg egy­másnak, hogy nem is olyan az íze, mint a palacsintának. Pedig nagyjából olyan volt. A férfi elhúzza a száját, mintha moso­lyogni próbálna. Pár másodpercig hallgat.- A városnéző buszon ugyan ötven ülő­hely volt, a fele ablak mellett, mi mégis a busz elejét kellett hogy föltöltsük - a hangja tompán kongott, mégsem hiány­zott belőle az érzelem: a keserűség. - Nem ülhetett huszonöt gyerek ablak mellé, a pedáns sofőr addig nem indult el, amíg szépen, sorban, kettesével el nem fog­laltunk a busz elejében harminc helyet: huszonhét olimpikon és három kísérő. A maradék húsz ülés üresen tátongott. A vá­rosnézés ennek ellenére jól sikerült, érde­kesnek találtuk, amit láttunk. Kiváltképp, hogy hamarosan a kontrasztot is meg­élhettük: valami különös véletlen, hogy ne mondjam, csoda folytán átvittek ben­nünket egy egész délutánra Nyugat-Ber­­linbe. Gyanítom, ez a húzás a kísérőink partizánakciója lehetett. Szűk folyosón keltünk át a határon, Stasi-katonák vizs­lató tekintetének össztüzében. Odaát me­rőben más világ fogadott bennünket. Úgy éreztük magunkat, mintha egy ismeretlen földrészre léptünk volna. Az utcákról enni lehetett, az emberek változatosan, színe­sen öltözködtek, az élelmiszerboltokban a kinti hőség ellenére (vagy, amint Ernő bá­csi, az edzőm megjegyezte: éppen azért!) AZ ÖNJELÖLT SZERKESZTŐ hűvös volt... Engem talán a Vilmos császár katedrális fogott meg leginkább, ez a há­ború után újjá nem épített, de új épületré­szekkel megtoldott székesegyház; csodál­tam, ahogy a régi templom maradványai képesek szimbiózisban élni a modern ele­mekkel. Lenyűgözött, hogy ilyen is lehet. A következő pillanatban aztán rám ijesz­tettek a hajléktalanok. Ott találkoztam velük először. Megdöbbentett, hogy ez is lehetséges. Kivált, hogy ennyi minden, együtt, egymás mellett... Nemsokára be­lefutottunk az emléktáblákba is. Azoknak állították, akik keletről nyugatra próbál­tak szökni, de kudarcot vallottak. A Sta­si-katonák golyóitól lelték halálukat - eze­ket a szavakat használta egy idősebb úr, akcentussal bár, de magyarul. Akkor ösz­tönösen megéreztem, hogy valami nagy baj van a másik Berlinben, a keletiben. És odahaza. Hogy jó vastagon került szar a palacsintánkba is, a waffelre is. Hogy a rendszer telis-tele van ellentmondások­kal, azt ott, a fejfáknál, zsenge ifjúkorom ellenére élesen és pontosan láttam... Igaz, azóta már azt is tudom, hogy mindaz, amit Nyugat-Berlinben tapasztaltam, ép­pen úgy szemfényvesztés és csalás és ámí­tás, mint ami keletebbre zajlott. Csak a módszer más. Azóta megismerhettem ezt a másik módszert, hiszen arra váltottunk mi is, az volt a módszerváltás. Már nem keleti, hanem nyugati képlet szerint folyik a parasztvakítás. A paraszt azonban így is, úgy is vakul. Amíg beszél, végig maga előtt tartja a poharát, aztán a végéhez közeledve lassan, megfontoltan a szájához emeli, s miután kitette a pontot a történet végére, fölhajtja a maradék fröccsöt, lekoppantja a poharat, fölemelkedik, biccent a fiúknak, és távozik.- A Pite magyar bajnok volt futásban - szólal meg rekedt hangon az egyik törzs­vendég. - Úgy huszonöt éve. A kocsmanép elengedi a füle mellett, a fiúk megvonják a vállukat, és rendelnek még egy kört. Persze, jut eszembe, a Pite. Magyar baj­nok volt futásban. Lehet annak úgy hu­szonöt éve... Polgár Kristóf Napos délután volt, kellemesen szellős idő. A kávézóban ülve megfigyeltem egy könyvárus szekeret, amint éppen lehor­­gonyzott a kultúrház nyújtotta árnyék­ba. Gyorsan megittam a kávét, nehogy lemaradjak a legjobb falatokról, és oda­surrantam. Az egyik polcra az volt írva: „Iskolai kötelező”. Ezen a részen néhá­­nyan nézelődtek, természetesen nem a diákság. A mellette lévőnél voltak a leg­többen. Annyira sokan, hogy nem tudtam elolvasni, milyen könyveknek fenntartott polc előtt áll ennyi ember. Miután kicsit közelebb férkőztem, sikerült kiolvasnom a „Receptkönyvek” feliratot. Gyorsan to­vábbmentem a szekér túloldalára. A „Ha­zai irodalom” előtt senkit nem láttam. Mellette a „Világirodalom”. Ott már állt valaki. Az eladó, mert ott közelebb volt a kuka, a nő pedig dohányzott, tíz cen­timéterre három tonna papírtól. Azon a polcon rátaláltam Doctorownak a Billy Bathgate, a gengszterinas című könyvé­re, és a szerző megszállott olvasójaként úgy éreztem, hogy háromszáz forintért tulajdonképpen ingyen van. Egy nullával biztos kevesebbet írtak, de két slukk kö­zött az eladó biztosított róla, hogy annyit ér. Nem vitatkoztam. Hazaértem és egy pohár szürkebarát kíséretében kinyitottam a művet, majd gyermeki izgalommal nekiálltam olvasni. A meglepetés a tizenhatodik oldalon ért, amikor a lap alján egy hiányos mondatot találtam: „De te már csak egy............vagy.” Az első gondolatom az volt, hogy bizonyá­ra nyomtatási hiba történt, ami előfordul, de a következő három sorban is ehhez ha­sonló jelenséggel találkoztam. Akkor már kénytelen voltam kicsit közelebb hajolni és alaposabban szemügyre venni a problé­mát. A legnagyobb meglepetésemre valaki kihúzott néhány szót. Hirtelen felindulá­somban előkaptam a bicskámat és elkezd­tem szorgalmasan levakargatni a fehér festéket. Mint kiderült, az előző tulajdonos ki­­húzgálta az összes obszcén szót, bele­értve a „valagba rúglak” és a „fordulj fel” kifejezéseket. A regény végére érve tudatosult bennem - mire a bicskám éle teljesen elkopott, és nyolc-tíz szalagnyi hi­bajavító tornyosult mellettem -: az olvasó szent küldetésének tartotta, hogy energiát és türelmet nem kímélve, mind a há­romszázötvenegy oldalon végigmenjen, cenzúrázza a kiadványt és így erkölcsös irodalmat teremtsen, amely a hiányos mondatoknak köszönhetően nehezen ol­vasható. Ha magának húzta ki ezeket a szavakat, akkor lehet, hogy unatkozott és játékos­ságból csinálta az egészet vagy dühből. De abban az esetben, ha ezt a könyvet ajándékba szánta valakinek és csak bele­lapozott az átadás előtt, hogy lássa, mit vásárolt, majd amikor meglátta ezeket a kifejezéseket, kijavította és úgy adta oda... hát nem vagyok biztos benne, hogy a megajándékozott személy az olvasás minden percét élvezte. Talán pont ezért volt a könyv a szekéren. De amikor a boltban rátalált, és tegyük fel, Doctorow neve semmit nem mondott neki, meglátta a címben azt, hogy gengsz­terinas, továbbá a könyv hátulján, hogy a történet egy tizenöt éves, depressziós, bronxi fiú szemszögéből írja le a kegyetlen gengsztervilágot, és ez a fiú „bálványozza és imádja a hatalom durvaságát”, talán arra gondolt, galamblelkű és vajszívű úri­emberekről szól a történet, és megtalálta a lelki világának megfelelő olvasmányt. Amikor az első trágár kifejezésre buk­kant, bizonyára elkönyvelte, hogy a szer­kesztő figyelmetlen és hanyag munká­jának köszönhetően ki kell javítania, de szerencsére annyi fantáziája nem volt, hogy a lefestett szó helyére beírjon vala­mit. Például felüsse a szinonimaszótárt, és a szerző közönséges stílusát változatos szófordulatokkal helyettesítse. Talán az is eszébe jutott, hogy szól a kiadónak. „Ked­ves Kiadó! Kérem, figyeljen jobban egy ilyen könyv kiadásánál, mert szakértel­memnek és megkérdőjelezhetetlen erköl­csi érzékemnek hála orvosoltam egy na­gyon kínos mulasztását!” Még az érdekelne, vajon hányadik oldal­nál járt, amikor rájött, hogy amit olvas, az profán szenny, és már csak dacból is befejezi a javításokat. Mindenesetre na­gyon hálás vagyok neki, hogy morális fejlődésemhez hozzájárult, nem tört meg küldetése súlya alatt, és sziszüphoszi munka árán, de megóvta ártatlanságomat. Micsoda szerencse, hogy nálam volt a bicskám! U i i x/ anaaaaaiiani K r 1 L aaaaaaaaaHl ■aaaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Weltmann Endre (vers), 1 Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • 1 Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Email: szerkesztoseg akmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. november

Next

/
Thumbnails
Contents