Tolnai Népújság, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)
2018-10-20 / 245. szám
* i* “w* * V“ " helyőrség 2018. OKTOBER 8-OKTOBER14. Demeter Szilárd 7 rekviem ww AZ ERŐ Makkai Ádám Tábori napló Október 8., hétfő Hajnali ötkor kelek, mint minden hétfőn. Reggel hétkor kezdődik az első értekezletem, mint minden hétfőn. Gyűlölöm is 4 hétfőt öttől hatig egymagámban a konyhában, a kötelesség viszont megmozgat, mint minden hétfőn. Pedig nincs annál hervasztóbb, mint amikor hétfőnként hét előtt három perccel átlépsz egy takarítónői eszköztáron. Most viszont a Kossuth téren valami nem stimmel. Török zászló lóg az Országházon. Felsandítok a budai hegyekre, a Várra még nem tűzték ki, vagy nem akkorát, hogy innen is lássam, van remény. De igazából akkor nyugszom meg, amikor észreveszem a székely zászlót a parlament épületén. Amíg az ott lobog, nincs baj. Késő délutánig meló. Utána gyerekezés, de a gyerek nem játék, tehát munka, munka. Asszonyozás, az asszony se játék, tehát munka, munka. Munkával dicsérjük a napot. Vagy hogy. Október 9., kedd A keddi megbeszéléseimet átpakolom délutánra, délelőttre fészekrakó programot ütemezek be magamnak. Nyáron az összekuporgatott pénzünkből vettünk egy falusi házat az Isten háta mögött két lépésnyire. Hétvégi menedék. Térképen néztem ki a helyet, tudtam, hogy Budapestről csak nyugatra, legföljebb északra tekintenek, ezért keletnek fordultam, nicsak, nem ott a Mátra?! Még székely szemmértékkel mérve is hasonlít egy hegyre. Zsákfalu zsákutcájában utolsó előtti ház a mienk, nagy udvarral, tiszta levegővel, kiállók a kapuba, nézem a Kékest, visszabólint, mintha köszöntene. Otthon vagyunk, érzem, és ebben nagy segítségünkre van a polgármester, Pista bácsi és a felesége, Manyi néni. Elöregedő - hajdan többezres, mára alig hatszáz lelkesre fogyatkozó - falu soha nem vénülő, gondos gazdái. A gyereknek pótnagyszülők, a lelkűket is kiteszik. Jó emberek, két lábbal állnak a földön. Pista bával megnézzük, hogyan haladnak a szakik a ház felújításával, a mestereket is ő szerezte nekünk. A padlásfeljárót elfelejtettük, mondja, ilyen ember, inkább magára vállal egy részt az én bűnömből is, csak ne bántson meg, de azért kerüljön a helyére minden. Megoldjuk, mondom. Délutánra vissza Budapestre, munka, munka, munka. Éjszaka pakolás. Október 10., szerda Hajnalban kelek, az álmos városon keresztül a barátom kivisz a reptérre. Bukarestbe készülök, a kommunista diktatúra Székelyföldjéről szóló Kéket kékért című regényem román kiadását mutatjuk be a Balassi Intézetben. A román légitársaság gépe kicsi, koszos, kényelmetlen, felgyúródik rá egy moldovai köztársaságbéli lánycsapat is, csivitelnek. Oroszosán beszélik a románt, lágyítják a szavakat, akaratlanul is figyel rájuk az ember. Helyszűke miatt a táblagépemet nem tudom használni, ezért telefonon pötyögöm a holnapra leadandó melót. Másfél óra az út, megérkeztem az oláh fővárosba, írom a barátomnak, én még nem értem haza, írja vissza a pesti dugóból. A reptéren vár Kosa András László, a bukaresti magyar intézet igazgatója, Macsuként ismerem már régóta, egy nyelvet beszélünk, amolyan félszavakból állót. Egy sarki vendéglőben ebédelünk, amíg átrágom magam a malomkeréknyi flekkenen, addig képbe hoz a bukaresti rögvalósággal. Utoljára gyermekkoromban jártam itt, majd ha útlevéllel kell menni, akkor jövünk még egyszer, bőcsködtünk akkor hazafelé menet, most valóban van nálam útlevél, de nem pont erre gondoltunk. Délután interjúkat adok, román rádió magyar adása, román rádió román adása, utóbbi románul, biztosítanak tolmácsot, magamban hezitálok, hogy elfogadjam-e, de aztán úgy döntök, hogy igen, hadd halljanak magyar szót a tisztelt rádióhallgatók. Megismerkedem személyesen is a román kiadóm igazgatójával, Ciprian Máce§aruval, óvatosan barátkozunk, beszélgetünk, jó a humora. Az esti bemutatón a legnagyobb természetességgel nevesíti Székelyföldet, úgy, ahogy egy bukaresti értelmiségi tudja, semmi él nincs benne. Ez a legnagyobb különbség a bukaresti román eliten belül: míg a politikusok tagadják a valóságot, alapállásuk, hogy Székelyföld nem létezik, addig az értelmiség elfogadja. De nem nagyon érdekli őket a kérdés. Van bajuk elég, Románia esik szét, államként úgy, ahogy működik, Brüsszelből még országnak tűnik, de hazaként csődöt mondott. Ezt ők állítják, szeretnék Romániát hazaként, de egyre imagináriusabb, lassan nincs mit. Este hamar szétszéled a társaság, felmegyek a szobámba. Itt ér az első kellemetlen élmény Bukarestben: két szúnyog köröz a fejem fölött. Októberben. Október 11., csütörtök Arra ébredek, hogy nincs mire ébrednem, a másfél éves kölköm nem zsolozsmázik a fejemnél. Hiányoznak, de nagyon. Téblábolok a szobában, várom, hogy ébredjen a ház, amióta nikotinfasiszta lett a világ, a magamfajta láncdohányosnak borzalom kimozdulni, mehetnék az udvarra cigizni, de kávé nélkül minek. Aztán azt is abszolváljuk, délelőtt a szobámban dolgozom, délben indulunk Macsuval várost nézni. Bukarest belvárosa elkeserít. Hajdanában nagyon szép lehetett, tényleg egy kis Párizs sejlik fel a romos homlokzatok mögül, erre baszarintotta rá Ceau§escu a szocreált, a demokráciában meg bárki bármit, ahogy érte. Az egész egy értelmezhetetlen vizuális zaj. Mircea Dinescu román költő vendéglőjében ebédelünk, Könnyek és a szentek a neve, az étlap maga is versélmény. Délután visszarepülök Budapestre, nagyobb gépen, ez már hasonlít ahhoz a szolgáltatáshoz, amit megfizetni véltem. Október 12., péntek Hajnalban kelek, határidős munkát kell leadnom, kilenc előtt tíz perccel fejezem be. Kilenctől maratoni értekezlet, naná, hogy elkésem, pedig az a halálom. Döntéseket kell hoznom olyan témákban, amikhez vajmi keveset konyítok, ezért először meg akarom érteni a problémákat. Kitűnően felkészült kollégák magyaráznak, szerencsére ők olyan szakik, akik rögvest megoldási javaslatokkal is élnek, ritka emberfaj. Október 13,, szombat Délelőtt család, közben gondolkodom, mit olvassak fel délután a budai kürtőskalács-fesztiválon. Székely irodalmi humorest a műfaj, amivel csak az a gond, hogy direkt vicces írásaim nincsenek, mindegy, keresek rövidebb szösszeneteket. Ez egy olyan rendezvény, ahol a magunkfajta éhenkórász írókat is behívják a VIP-be, a főszervező testvére süti a kürtőskalácsot, lóg a gyerek szájából a mennyei manna, jól érzi magát, jól érezzük magunkat, hogyne éreznénk jól, Berecz András lapogatja a hátunkat. Október 14., vasárnap Fogom a családot, nem érdekel, ha vénasszonyok potyognak is az égből, megyünk a házunkhoz. A Mátra innenső lábánál bésirülök egy OBI-ba, megveszem a padlásfeljárót. A házat már festik, az asszony rajongva nézi a maga választotta színkombinációt, merészet gondolt, bejött. Beugrik a polgármesterünk is, jelentem neki, hogy megszereztem a padlásfeljárót. Béke van bennem, nagy-nagy béke. XXIX [részlet) 1956. október 27-én dr. Endrey Árpád volt jogász, majd egy ideig maszek tűzifa- és kokszkereskedő halálra vált arccal beesik az ajtónkon a XI. kerületi Irinyi József utca 43.-ban, és azt mondja: „Segítsetek az Istenért, a Mukit agyonlőtték!” Muki tizennégy éves volt, mindenből megbukott a nyolcadik általánosban, mert utált tanulni mint tipikus, szófogadatlan „rossz gyerek”. Én harmadéves egyetemi hallgató vagyok az ELTE francia-magyar szakán, és hétvégén Mukit tanítom, korrepetálgatom. Nevelőapámnak van egy kis roncs Renault taxiból összeeszkábált autója, beleveti magát Endreyvel, és áthajtanak a Rókus-kórházba, Muki még épp él. Két óra múlva jön vissza, halálsápadt, remeg a szája, sír. Kérdezzük, mi történt. Ezt mondja: „Láttuk a Mukit meghalni. Arra kérte az ápolónőt, hogy fordítsa át a jobb oldalára... Senki nem értette, mit akar. Mikor a nővér fejcsóválva a jobb oldalára fordította, Muki ezt hörögte: „így még tudok énekelni!” A Himnuszt énekelve halt meg. 1966-ban, a forradalom 10. évfordulóján megkíséreltem ezt versben megírni* [...] Nekem nem lett volna erőm arra kérni a kedves nővért, hogy fordítson át a jobb oldalamra. * Kegyelem - Rekviem egy maroknyi bolondért. Megjelent a Szomj és ecet című kötetemben (Amerikai Magyar írók, 1966), miután a müncheni Új Látóhatár első oldalon közölte a forradalom 10. évfordulóját ünneplő számában. Hosszú évekig vízumképtelen maradtam ezért az írásomért. Rekviem egy maroknyi bolondért (részlet) Második halott: kedves nővér kérem miért van olyan hideg össze kell nagyon húznom magamat pedig én anélkül is mindig a sor végére kerültem tornából szíves lenni nővér kérem tessék a jobb igen a jobb oldalamra tessék fordítani nővér kérem nem beszéltem félre csak a hátamon fekve már nem tudtam már nem jött ki a hang a torkomon Isten áldd meg jaj most oda kellene bújni nagyon anyúhoz de anyú reggel hatkor akkurátusán felpofozott a magyart kivette az ekrazitot is a zsebemből kiabált nagyon hogy ki ne merjek menni jó kedvvel már megint a fiúkkal pedig Laci is állandóan bőséggel kifutkosott meg a házmester Feri is csak Mukinak nyújtsfeléje nem szabad soha játszani a nagyfiúkkal kedves nővér kérem a jobb oldalamra tessék igen köszönöm így még tudok valahogy nyúúúúújtsfeléééééje Mula te megbuktál kaaaaaaart történelemből haaaaa küüüzd alkotmánytanból ha küüüüzd és az ember életéből haaaa küüüüilüzd senki úgy nem tudott bezúgni de api kérem becsületszavamra fogadom hogy haaa küüüzd kijavítom a jegyeimet ellenséggel de api soha egyetlen szavamat sem hitte még házitanítót is fogadott mellém akinek megengedte hogy elverje a lábam ha nem figyelek ellenséggel ellenséggel , ellenséggel te Muki ebből két havi zsebpénz-elvonás lesz mozinak Sashegynek befellegzett baaaaaaaalsors jaj most oda kéne nagyon bújni anyúhoz akit réééégen tééép jaj fázom rémesen és nem tudok innen elszabadulni ez rosszabb az api hozz reá hozz reá hozz reá szobafogságánál is jaj miért fogtok olyan rettenetesen eresszetek el nem látjátok még mindig azt hiszitek hogy én mindenhez túl kicsi vagyok...?! 2018. október IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
