Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-01 / 203. szám
elyorseg B ohaitas A „VÉRZŐ SZIVU EMBER" 190 éve született és 150 éve hunyt el Szendrey Júlia. A tragikus sorsú költőt, műfordítót sokan csupán Petőfi Sándor özvegyeként ismerik, aki gunyoros cikkek céltáblájává vált, amikor alig egy évvel férje halála után feleségül ment Horvát Árpád történészhez. A nemzet a nagy költőjét gyászolta, de a közhangulat megengedte, hogy aljas rágalmakkal illessék gyermeke anyját, és csupán egy ledér erkölcsű, számító, különc hisztérika képét társítsák hozzá. Szendrey Júlia sokak számára azóta is a hűtlenség és az árulás jelképe. Szendrey Júlia hagyatékát Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása címmel Mikes Lajos és Dernői Kocsis László rendezte sajtó alá, és 1930-ban jutott el az olvasókhoz. Egy megrendítő női szenvedéstörténet rajzolódott ki a Tóth József, Szendrey Júlia bizalmasa által megőrzött sorokból. Négy gyermeke született e sokat kárhoztatott második házasságból, mely a megnyugvás helyett a kiszolgáltatottság újabb bugyraiba taszította őt. Amikor a betegség -feltehetően méhnyakrák - elhatalmasodott az asszonyon, édesapja egy pici lakást vásárolt neki a Zerge utcában. Ide menekült kislányával a durva férje elől, aki nem engedte, hogy a fiaikat is magával vigye. Petőfi Zoltán ekkor már nagybátyja, Petőfi István gyámsága alatt élt. Az utolsó szó jogán álljon itt az a vallomás, amelyet Szendrey Júlia a halála előtt néhány nappal, 1868. szeptember í-jén Tóth Józsefnek diktált: „(...) hogy síromban minden alakoskodástól mentve, nyugodtan lehessek, akarom: ne háborgassa meg ott álmomat az, ki életemben nem tudott és nem is akart volna mást tekinteni bennem, mint csak buja állati szenvedélye köteles megosztóját. Minden lépés, melyet ez ember tenne síromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak, mint minő undort éreztem iránta attól a perctől kezdve, mikor levetkőzve magából az embert, teljes állatiságában tűnt fel előttem s mint ilyen gyalázatos buja fotográf képeit házi köröm szentélyébe oly megérthetetlen cinizmussal behozni törekedett, s vadállatiassággal, bennem, nejéFisherman 's wife (110 »150 cm, olaj-vászon, 2014) rimri] 2018. AUGUSZTUS 20-26. Most induló rovatunkban a szerkesztőségünk egy-egy tagja osztja meg naplója bejegyzéseit az olvasókkal. Az első bejegyzések a főszerkesztő gondolataiba engednek betekintést. Augusztus 20. Négy nappal ezelőtt váratlanul meghalt egy barátom. Nagy András grafikusművész és könyvtervező. Mindössze 65 éves volt. A lánya hívott elfojtott hangon. Letaglózott a hír. Nehéz volt felállnom, de szükség volt rá, hiszen épp aznap nyitottam meg a 46. Tokaji írótábort, összpontosítanom kellett. Pár éve, amikor András édesapja, Nagy László születésének 90. évfordulóját ünnepeltük, és a tokaji Millenniumi irodalmi emlékparkban emléktábláját avattuk, még ő is ott volt köztünk, életerősen, s ahogy szokott: zárkózottan is szeretettel teli elevenséggel. Idén a költészet napján engem hívott vendégnek Ajkára az országos Nagy László vers- és prózamondó verseny zsű- ■ rijébe, májusban együtt szerveztük a hagyományszerű iszkázi emléktúra kulturális programjait, két napra rá édesanyja, Szécsi Margit pestszentlőrinci emlékkiállításán is még kezet rázhattunk... Most pedig nincs sehol. Vagy mindenhol ott van. Nem tudhatom. Ma nehéz volt útra kelnem Badacsony felé. Emlékek ostromoltak. Csak az vigasztalt, mindenki az ellenkező irányba igyekszik, hogy odaérjen a fővárosi tűzijátékra, így zavartalanul suhanhattam az M7-esen. Ünnepelnem kellene. Gyászolok. Augusztus 21. Évek óta, a tokaji írótábor után - amely hál’ istennek idén is szépen lezajlott kétszáz fős jelenléttel, kiváló irodalmi és zenei programokkal - mindig a Badacsony lábánál húzom meg magam egy barátom és írótársam házában. Az évnek ez az első és sokszor egyetlen időszaka, amikor pihenhetek kicsit. Persze idő kell ahhoz, hogy elüljön bennem a zaj. Hogy kifújja fejemből a balatoni szél, és meghalljam végre a csöndet. Ha szerencsém van, ebben a csöndben aztán megszólal valaki, aki verssorokat diktál. Várom. ben - e miatt történt tiltakozásomért - kigunyolt minden érzelmet, melyeket szivemben gyöngéden és kegyelettel ápolva: általok a köznapiasságból kiemelkedni vágytam, s kereken tagadtam azon elv jogosultságát, melyet ő, mint férj, rám erőszakolni akart, hogy: »az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni«, s hogy: »az asszonynak e kéjvágy kielégítésében lehet s kell csak boldognak lenni stb. stb.« Legyen meggyőződve az, ki ez elvet vallja: Horvát Árpád, s ki azt előttem, mint férj, oly sokszor hangoztatta, hogy ha ilyennek ösmertette volna meg magát előttem, abban az időben, mikor ellenkezőleg minden szavában kegyelet, előzékenység, benső részvét, gyöngédség, figyelem, meleg rokonszenv, tisztelet stb. stb. voltak hangoztatva, s épen ezért benne gyermekemnek szerető atyát s magamnak nemesszivű barátot s becsületes, gyöngéd férjet véltem s hittem föltalálhatni - soha, de soha nem tiszteltem volna meg azzal (igen uram, mert bármit beszélt is rólam a szemtelen rágalom, ön tudja legjobban, hogy bárkire nézve is ez megtiszteltetés volt) - hogy férjül válasszam - mit tettem azért, mert hittem, hogy hangoztatott szavai: igazak és nem csak frázis; de mely hitemből állati és durva bánásmódja, brutális követelései és kifejezései oly keserűn ébresztettek föl, midőn nejévé lettem, midőn kijelentetni hallottam: »most már nőm vagy s én a te parancsoló urad, törvényhozód, és én boldog akarok lenni« - midőn megösmertem fogalmát a boldogságról, melyet még csak nem is képzelt másban, mint egyedül a legállatiasb kéjben, midőn hallám a gunyszavakat: »nem is asszony, ki egy férfival beéri, hisz annak nincs temperamentuma stb.« Ki sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva Augusztus 22. Szürkületkor be-benéz hozzánk egy rozsdafarkú. Mint a kolibri, pár másodpercre megáll a levegőben a terasz előtt, aztán egy szemrebbenés alatt tovatűnik. Mintha csak arra volna kíváncsi, mivel múlatjuk az időt. Lehet, hogy csak képzelem vagy hinni akarom, de tegnap és tegnapelőtt épp akkor rebbent elénk, amikor Andrásról beszéltünk. Augusztus 23. Este kisétáltunk a szigligeti mólóra. Veszélyes terep számomra Szigliget, hiszen bármelyik pillanatban költőbe vagy íróba botolhat az ember. Eredetileg Őszi bácsi keszegsütödéjét kerestük, de aztán kibaktattunk a víz fölé, hogy megfürösszük tekintetünk a tájban. Naplemente volt. Élőben soha nem giccses. Megörökíteni nehéz. Telefonnal elkattintottam róla egy képet a várral, hogy hazaküldjem a feleségemnek. Az asszonyok szeretik az ilyesmit. Persze nem azért, amiért a férfiak, ők egyszerűen szépnek látják, joggal. Mi megborzongunk tőle. És távlatok nyílnak bennünk, érzékeinek alárendelt vak eszközt- ki mégis ama szomorú időben, mézédes szavaival, frázisaival csak azért ámított, hogy engem aztán majd a legkegyetlenebb módon megcsaljon. (...) S ha van a mit bánok, csak egyedül az: mért nem volt erőm már réges régen kiragadni magamat köréből! Ám hogy még is oly sokáig - bár többé nem mint félj és feleség - tudtam tűrni társaságát: erőt erre csupán gyermekeim iránt érzett lángoló igaz és szent szeretetem (melyet úgy hiszem, ő sem fog tőlem megtagadhatni) adott. Awagy, hogyan hagyhattam volna el őket kisebb korukban, hogyan bízhattam volna oly atyára, ki egy Ízben igy nyilatkozott: »Jól van, hagyj el, de gyermekedet inkább megfojtom, mintsem kezemből, ha azt a törvény úgy kívánná- kiadjam«. Oh, pedig ha ezen ember kímélettel lett volna irántam s gyöngéd irányomban: esküszöm, boldogabb félj nem lett volna nála; én midőn nevemmel nevét egyesitém: hozzá jónak, gyöngédnek lenni fogadtam fel. Az ő fellépése törte ketté a láncot, és úgy, hogy azt többé egybeforrasztani nem lehetett. Engemet Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de mindenekelőtt szivem arról világosítottak fel, hogy egy nő, több mint csak asszony, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy, a félj előtt oly kedves, de - erősen hiszem - minden művelt szívre és nemes lélekre undorító fotográf képgyűjteményben tudjak gyönyörködni s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (a mint hogy úgy is van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni sohasem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban nagy és véres utazások, felfedezések időn és téren át. Ilyenkor hajóra szállnánk, hogy meghódítsunk valamit, amely soha nem lehet a miénk, még ha végzetünk felé sodor is az ár. Örök nyugtalanság ez. Vagy maga a költészet. Augusztus 24. Szeretem nézni a gyerekeket. Ahogy a játék önkívületi határában hancúroznak a part mentén lila szájjal, lúdbőrözve, és szüleik hasztalan igyekeznek őket kiimádkozni a vízből. Ilyenkor elkomorul a szívem. Amiért a lányomra - aki az idén egyetemre megy - annak idején még nem tudtam így nézni. Illetve nézni tudtam, csak még nem láttam. Mintha vakon éltem volna i le a fél életemet. Augusztus 25. Mire megtanultam látni, sok mindenbe belefáradtam. És már csak tégláról téglára vagyok képes lebontani uruki falaimat, amelyeket önvédelemből húztam magam köré a kamaszkor zivataros éveiben. De nem adom fel, mert ráébredtem arra, hogy sokkal jobb élni, Szendrey Júlia fényképe 1859-ből Fotó: Simonyi Antal/OSZK is büszke vagyok. Minden undorító iránt ösztönszerüleg utálatot éreztem gyermekkoromtól kezdve teljes életemben, de még észszerüleg sem tudtam soha felfogni: hogyan lehet valakinek jószántából a pocsolyába lépni s abban henteregni. Az efféle gyönyört soha sem irigyeltem azoktól, kik: »Hiszen mi van ebben, mi félj és feleség vagyunk« - elvnél fogva magokat minden ocsmányság elkövetésére épen alkalmasaknak találják. És még is, oh mégis, tudom, hogy azon fog lenni ezen ember, hogy gyermekeim szivét - pedig csak ő értök tűrtem az oly sokszor tűrhetetlent - emlékemtől elidegenítse vagy legalább megpróbálja elidegeníteni! De él az isten, él a nemezis - s nem lehet, hogy mozdulatlan maradjon keze, ha igazságtalanságot lát maga előtt”. Szendrey Júlia rehabilitálásához nem volt elég a hagyaték 1930-as közzététele, még mindig ellentmondásos a megítélése. Ezért is fontos, hogy manapság is napvilágot látnak olyan róla szóló munkák, mint az Ajkay Alinka és Szentes Éva által sajtó alá rendezett, „Naponként árvább” címmel 2015-ben és 2016- ban is kiadott napló vagy a Szépmíves Kiadó által idén megjelentetett Családi levelek. Szendrey Júlia élete, pályája és levelezése Szendrey Máriával című kötet, melyet Ratzky Rita rendezett sajtó alá. Szentmártoni János érezni, mintsem bezárva lenni, s leláncolni azokat is, akik fontosak nekem. Örülök annak, hogy ma kicsit hűvösebbre fordult az idő. A barátom lepihent ebéd után, én a teraszon ülök, olykor megjártatom magam a szélben, és egy diófával beszélgetek. Augusztus 26. Nyaraláskor szeretek reménytelenül vastag regényeket beszerezni a közeli könyvtárból, s amikor békén hagynak, hanyatt vágni velük magam az ágyon, és elmerülni ismeretlen világukban. Hétköznapokon úgysincs időm olvasni a magam örömére. Most is így tettem: 50 Ft-ért megvettem Louis Bromfield Keserű lótusz című regényét, amely a fülszöveg szerint indiai trilógiájának befejező része. Ötven oldalig jutottam, tovább nem bírták az idegeim. Műemberek műtörténetekkel és műérzésekkel, elnagyolt jelenetek és jellemek. Hány millióan olvashatták már elbűvölve, a valóság elől menekülőben! Pedig a jó irodalomnak épp az a lényege, hogy magunkra ismerünk benne. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. szeptember
