Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-08 / 209. szám
JANUS PANNONIUS DICSÉRETE Orbán János Dénes Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, S most Pannónia is ontja a szép dalokat. Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres eföld! Janus Pannonius: Pannónia dicsérete (Berczeli Anzelm Károly fordítása) Övé a ius primi versus, az első vers dicsősége, arról nem beszélve, hogy ő volt az első és évszázadokig az egyetlen nemzetközi szintű és hírű poétánk. Roppant izgalmas figura, élete egy hollywoodi szuperprodukció témája lehetne. Az újlatin költészet hatalmassága, a humanisták dédelgetett üdvöskéje, Európa-hírű poéta és sztárbölcsész, dúsgazdag püspök és nagyhatalmú politikus. Ugyanakkor tollából fröccsen a vitriol meg a testnedvek legnemesebbike; bordélytöltelék, lázadó és felségáruló. Ifjan, tüdőbajban halálozik el, ahogy egy rendes poétához illik. Mindezen dolgok együttállása arra predesztinálja, hogy kultuszköltő legyen. Ehhez képest legtöbben csak anynyit tudnának makogni róla, hogy ő volt az első költőnk, latinul írt, valami uncsi verseket a békéről meg egy mandulafáról. Miért nem olvassa Janus Pannoniust a magyar olvasó? Kétségkívül az egyik"ok, hogy elidegenült a gyönyörű latin nyelvtől, és nem olvashatja eredetiben, fordítást olvasni pedig „más, nem ugyanaz”. Akár még szemére is hányja a költőnek, amiért nem magyarul írt, nem tudván, hogy a korabeli magyar nyelv nem versenyezhetett a latinnal egy ilyen kaliberű költészet hordozásában. Ha neki is veselkedik a fordításoknak, nem biztos, hogy ízlik neki a klasszikus verselés, hűvösnek találja, túl fegyelmezettnek, idegen csengésűnek, bármennyire képlékeny is a magyar nyelv. A klasszikus metrumok gyönyörűségének élvezetéhez beavatás szükségeltetik. Ám Janus tündöklésének legfőbb akadálya minden bizonnyal az iskolai tananyagban való tálalása. A magyar olvasó általában diákkorában, középoskolás kamaszként találkozik először a poétával, a mindenkori tankönyvekben, melyek sikeresen mellőznek mindent, ami a nebulókat igazából érdekelné ebben a korban. Fogadni mernék, ha a tankönyv meg a tanár a költő pajzán lírájával kezdené a bemutatást, Janus lenne a diákok abszolút kedvence, és ilyen felütés után egészen más volna a viszonyulásuk a magyar költészethez. Ez persze nem lehetséges, elvégre a XXI. században vagyunk, mikor is fiókáink lelkecskéjét minden pikantériától kímélnünk kell, nehogy sérüljön. Kamasz kölkeink közben silány internetes pornón csámcsognak, miután röhögve kattintanak az elmúltam 18 éves gombra. De Janus malacságaival nem találkozhatnak, nehogy véletlenül az irodalomtól romoljanak meg. Megjegyzem, hogy ezelőtt öt és fél évszázaddal abban az oskolában, melyben Janus tanult, a pajzánepigramma-írás szakmai gyakorlat volt, elvégre a derék Guarino mester maga is mívelt efféléket, követvén az ízes világirodalmi hagyományokat. Fő, hogy a pedagógia fejlődik... Persze nem akarom szemérmetlen, hatásvadász poétának beállítani Janust. A pajzánkodás, trágárkodás, az elképesztően szellemes, vitriolos gúnyköltészet csak az egyik arca. Poétánk ennél sokkalta összetettebb. De ezen a téren is vannak világszámai, ráadásul merészsége páratlan. Gálád gyöngyszemei egy cenzúra nélküli világban is meredeknek számítanak, hát még abban a korban. A szakma ugyan kedveli Janust, bőséges szakirodalmat találunk, izgalmas értelmezéseket, akár oknyomozásokat is mind az irodalmároknál, mind a történészeknél, mégsem használják föl a számos kultúrcsemegét, hogy érdekesebbé tegyék a poétát a közönség szemében. Janus híre megmarad az akadémiai határokon belül, és maroknyi híve próbálja csupán kultuszköltőként is fölépíteni. Sokat olvastam Janusról, de nem emlékszem, hogy Szőcs Gézán kívül valaki összekapcsolta volna Villonnal, aki pedig kortársa volt. Janus mindössze három évvel volt fiatalabb a bűnös-lázadó francia kalandorköltőnél. Szőcs szerint - és egyetértek vele - ők ketten a XV. század legjelentősebb költői, és a látszat ellenére sok közös vonás van bennük. Hiába Janus a magyar, nem ő, hanem Villon vált kultuszköltővé Magyarországon. Míg Janust csak a szakemberek, bölcsészek és az elszántabb olvasók polcán találjuk meg, addig - a Faludy György-féle Villon-átköltésnek köszönhetően - Villon lett a szabadság és a szókimondás ikonikus, legendás, populáris költőszimbóluma, holott Janus merészebb és szókimondóbb, műveltségben, mesterségbeli tudásban bizony Villon fölött áll, és geniusában sem marad el tőle, legfeljebb annyi, hogy látszólag konformistább és fegyelmezettebb, és mindenképpen kódoltabb. A rideg klasszikusként elkönyvelt, pontosabban tankönyveit poétát fölmelegítve, újrafűszerezve kellene tálalni a magyar olvasónak, akit a csapnivaló tankönyvek és a legunalmasabb verseket tartalmazó szöveggyűjtemények riasztottak el az első magyar költőtől. Az ifjú Janusnak ugyanazok a témái, mint egy mai diáknak, és ha napjainkban élne és a Facebookon posztolgatná korai költeményeit, nyilván megfelelő szelük kíséretében, igencsak menő csávó lenne. Aki figyelmesen áttanulmányozza életművét, rájöhet, hogy ez a hajdani poéta nem poros, ódon, uncsi püspököcske, hanem irodalmunk egyik legnagyobb és legérdekesebb klasszisa. Janus tökös volt, agreszszív és cinikus, ugyanakkor szenvedélyes és mélyen érzelmes is. Ami vele megtörtént, velünk is megtörténik. Csak a világ, a nyelv változott meg, a lényeg ugyanaz. (Az írás a szerző A költő, a ringyó és a király című, Janus Pannonius apokrif költeményeit tartalmazó műve utószójának rövidített változata. A könyv 1. kiadása a Magyar PEN Club gondozásában jelent meg 2014-ben, Budapesten, 2. kiadása a Helikon kiadónál, ugyanebben az évben, ugyancsak Budapesten, 3. kiadása pedig 2015-ben, a sepsiszentgyörgyi Artprinter kiadónál.) KEMÉNY ISTVÁN NOBEL-DÍJAS KÖLTŐ ÚJABB KÖNYVEI Horváth László Imre Olvasva a Lúdbőr című kötetét, amely az utóbbi húsz év válogatott esszéit tartalmazza, az volt a benyomásom, hogy egy Nobel-díjas költő tanulmányaival van dolgom, annak ellenére, hogy Kemény István még nem kapta meg ezt az illusztris díjat, és esetleg nem is fogja. Bár a költői életmű alapján - amely korántsem lezárt, ezt bizonyítja az újabb és újabb zseniális kötetek megjelenése - kijárna neki. Persze ilyeneket szeretünk mondani, hogyha nem magyar lenne, ha máshol született volna és egyebek. Azonban Kemény művének külön érdekessége, hogy az esszék és nagyrészt költészetének egyik fő témája is, hogy milyen magyarnak lenni, milyen itt élni (most és régebben, és esetleg a jövőben). Eddigi egyetlen magyar író nyert Nobel-díjat, Kertész Imre, és hát sajnos neki is ez volt a témája, csak mivel őt a legtragikusabb történelmi pillanatunk keretei között saját honfitársai középiskolás korában felrakták egy Auschwitzba induló vonatra, érthetően nem túl nagy lelkesedéssel írt Magyarországról. Amit egyébként az sem növelt, mikor hazatért és felnőttként végigélte a kommunizmus különböző fordulatszámú rendszereit, lásd A száműzött nyelv, Gályanapló és egyéb esszé- és naplóköteteit, Kaddis a meg nem született gyermekért című regényét. Kemény István 1960-ban született, a Kádár-rendszerben nőtt fel és a rendszerváltás idején volt fiatal, elsőkötetes költő, ébredő, lelkes értelmiségi. Utána pedig végigélte, ami azóta következett Magyarországon és a világban. A Lúdbőr című esszékötetben az utóbbi félszáz évről és a világnak erről a szegletéről minden lényeges megtudható. Leás azokba a rétegekbe, amiket szeretünk lépten-nyomon emlegetni: a magyar lét, népiélek, történelmi küldetés stb. Elsöprő többségben az ezekről született írások közhelypuffogtatásokba fulladnak vagy hajmeresztő fantazmagóriák tűzijátékaként fröccsennek, sőt általában a kettő egyszerre történik. Különben is, valljuk be, nehezen olvasunk esszéket; erre jó okunk is van, egy közepes költő versei mellett az esszéi már olyanok, amik valószínűleg a pokol egy bugyrában harsoghatnak nagy hangszórókon, az örök büntetés részeként, elviselhetetlenek. Nagyon nehéz tudálékosság nélküli hangvétel, lendületes stílus, érdemi gondolati felvetések, széles műveltségi anyag megmozgatása, hiteles emberi lépték, humánus szemlélet egyben tartása, mindezt világirodalmi esztétikai színvonalon, amit a műfaj bizony megkövetel. Keménynek természetesen sikerül - nem is várnánk kevesebbet: valóban tündöklő intellektussal, rendkívül barátságos, empatikus hangon, üdítő életszerűséggel ír, esszéi egyszerre szórakoztatóak és lenyűgöző gondolati építmények. A plusz, amit ráadásként benne találunk, hogy Kemény láthatóan szereti a hazáját, igazából valami Ady Endré-s, József Attilá-s erejű vállalt kiszolgáltatottság mozgatja ennek az embernek a lényét, ennek az érzelemnek való kiszolgáltatottság, ami elvileg a XXI. században végképp korszerűtlen: a hazája iránti szeretetnek. Paradox módon ez teszi különösen értékessé az eszszéket, hiszen ez lesz a „kísérlet”, ami beteljesíti magát a műfajt, ez a merészség benne. Többek között Zrínyiről és Adyról ír abszolút tájékozottsággal: esszéi részben történelmi tanulmányokként is megállnák a helyüket. Viszont a magyar történelem, főleg a XX. századi, nem feltétlenül vált ki szimpátiát, hiszen kudarcos, árulásokkal, önfeladásokkal, kül- vagy magánpusztulásokkal terhelt, vagyis elsősorban ez a terheltség határozza meg ezt a történelmet. Könnyű apokaliptikus következtetéseket levonni, könnyű temetni vagy kárhoztatni, főleg az értelmiség eszköztárával, lássuk be, a téma nagyjából olyan egy értelmiséginek, mint egy gyereknek beülni a vidámpark valami gyorsuló-zuhanó attrakciójára, elég, ha becsatolja magát az esszéírásba, aha, magyar múlt, és onnantól minden megy magától a reménytelen keserűségig. Félreértés ne essék, Kemény István nem holmi egyéb mutatványos, aki kiügyeskedi, hogy mégis minden rendben van, a történelmi bűnök nem bűnök, mi nem voltunk hibásak, minden jó, még jobb lesz és sohasem volt rossz, és hasonlók. Kemény kérlelhetetlenül őszinte, precíz és leginkább mardosó kételyek, aggodalmak mozgatják - ahogy az említett Adyt és József Attilát is, ahogy a felnőtt, felelős hazaszerető embert. De a szeretet nagyon fontos része az összetett szónak, mert ez érződik a Lúdbőr esszéinek minden során. Ahogy Kemény utóbbi két verseskötete (A királynál, Nílus) sorain is. Az esszék között található a beszéd, amelyet Kemény István egy költészetről szóló konferencián mondott el - nyugodtan lehetne Nobel-beszéd is. A művészet és a modern világ viszonyáról szól, és újra kénytelenek vagyunk belátni, hogy korszerűtlennek tűnő holmija, a hazaszeretet mellett a másik, a versek és költészet iránti rajongás is mégis mennyire korszerű, menynyire képes mindennapjaink lényegét megragadni. A kötetet érdekes kísérlet zárja, Kemény felsorolja kedvenc olvasmányait, persze végigzongorázva a magyar és világirodalom alapvetésein, biztos ízléssel, némileg megmutatva, hogyan vonódik be az olvasás magába az alkotásba is, és persze mindezt szintén személyes, emberi, szimpatikus hangon, mintha egy baráttal beszélgetnénk. Költészetének védjegye is ez az utánozhatatlanul közvetlen, szinte hétköznapi, keresetlennek tűnő hangvétel, amely valahogy mégis fontos, nagy művé áll össze. Évtizedek óta nyilvánvaló, hogy Kemény István munkássága megkerülhetetlen. Újabb könyvei, úgy tűnik, képesek folyton emelni a téten, ami pedig minket, magyarokat illet, elkényeztető, hogy univerzális témái között a magyarság lényegének keresése és a hazaszeretet alapvető érzése nemhogy megtalálható, de kiemelt helyet foglal el. 2018. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
