Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)
2018-08-04 / 180. szám
6 helyőrség Olvasóink aianiia A RELATIVITÁSELMÉLET ÉS AZ EMBER Garzó László Christopher Nolan egy nagyon érdekes sci-fivel örvendeztetett meg bennünket 2014-ben. A film lehetne szokványos is, de nem az. Látványvilágában és drámai mondanivalójában sem. Elsősorban az érzelmekre épít, és csak másodlagos a tudományos fantasztikum. Az inkább körítés, egyfajta alapszituáció, amelyhez remek anyagot szolgáltat a relativitáselmélet. A mű ugyanis az emberi kapcsolatokról, az apa-lánya viszonyról mond el nekünk egy történetet. Cooper (Matthew McConaughey) és családja a nem túl távoli jövőben egy olyan Földön élnek, amely haldoklik. Az emberek vegetálnak és próbálnak növényeket termelni. Ebben a világban már nincs szükség csillagászra, fizikusra, űrhajósra, csak farmerre. A Holdra szállás tényét is mesének írják a tankönyvek. Egyfajta apokaliptikus világ ez, némi iróniával fűszerezve. Az emberiség pusztulásának lehetősége lebeg a néző előtt mint nagyon is valós alternatíva. Önmagunkat pusztítjuk el nemtörődöm módon. Mintha az emberiség képtelen volna felnőni, egy olyan kamasz lenne, aki nem hallgat az észérvekre. Ám egy rejtélyes erő azon munkálkodik, hogy megmentsen minket (egy bevált hollywoodi sorsszerűség), egy féregjáratot helyez el a Szaturnusznál. A NASA, amely a fennmaradásáért küzd, űrhajósokat küld át rajta, hogy a másik oldalon lévő exobolygókat felkeressék, mert ha azok lakhatók, oda átköltözhetne az emberiség. A tervet Lázárnak nevezik el. Az elnevezés szimbolikus. A feltámadás lehetőségével kecsegtet, ugyanakkor szörnyű sorsot szán az űrhajósoknak. Egyedül, magányosan kell meghalniuk egy ismeretlen bolygón. Egy érdekes csavarral Cooper bekerül abba az expedícióba, amely az előrement felderítők közül egyet felkeres. A legígéretesebbet. Egy olyan rendszert, ahol három exobolygó is kering. Coopernek el kell búcsúznia a családjától, fiától és lányától, Murphy-től. Nem tudja, hogy vajon viszontlátja-e őket valaha. A küldetés szinte katasztrofális eredményt hoz. Számtalan fordulat van benne, mintha minden a rossz felé fejlődne. A kislány különös neve egybecseng a dolgok alakulásával, szinte jelzésértékű. Végül Cooper önmagát is kész lenne feláldozni, egy furcsa fordulat által, a tér-idő szinte felfoghatatlan tréfájából segít tudóssá lett lányának megoldani a Földön a gravitáció egyenletét. Néhány gondolat erejéig érdemes a tudományt megvizsgálni a filmben. A féregjáratok különleges objektumok. A tér-idő két távoli pontját képesek összekötni úgy, hogy az utazást lerövidítik. A legközelebbi csillagok is fényévekre vannak, tehát az út még fénysebességgel is éveket venne igénybe. Ezzel szemben a féregjáratok alkalmasak arra, hogy mindez csupán néhány órát, hetet jelentsen. A féregjáratok azonban nagyon csalafinta képződmények, még nem találtunk ilyet, csak a matematikai modellek vannak meg. A létezésük kérdéses, és azt sem tudni, miként hozhatók létre mesterségesen. A filmben kiderül, hogy a jövőben élő emberiség helyezi el a múltba, oda, nekünk, hogy megmeneküljünk. Ez azonban egy paradoxont eredményez. Mert ha a féregjáraton át érünk el a távoli helyre, amely az új otthon lesz, és a jövőből helyezzük el azt, felmerül a kérdés, hogyan jutunk el oda? Mert csak a jövőben leszünk képesek arra, hogy odarakjuk. A válasz persze az, hogy a féregjáraton át. De ez egy paradoxon, ahol felborulni látszik a kauzalitás. A másik érdekesség a filmben, hogy egy fekete lyuk is van abban a csillagrendszerben, ahol a három exobolygó kering. Az első nagyon közel az eseményhorizonthoz. Cooperek bajban vannak, mert amikor leszállnak ennek a felszínére, minden óra hét évet jelent a Földön. Ott-tartózkodásuk elég balszerencsés, mert 23 év lesz belőle földi mértékkel. A gravitációs időlassulás az ikerparadoxonnal egyenértékű változásokat okoz. A második bolygó teljesen lakhatatlan, de ahhoz, hogy eléljék - mivel kevés az üzemanyaguk - egy hintamanőver szükséges a fekete lyuk közelében. Ezzel újabb évtizedeket veszítenek. Ráadásul feleslegesen. Már-már reménytelen, hogy valaha is hazatérnek. Végül jön a harmadik bolygó, de Cooper inkább „öngyükos” akciót vállal. A fekete lyukba manőverezi űrhajóját, hogy meglegyenek a gravitációs egyenlethez szükséges mérések. A fekete lyuk számítógépes megalkotása eddig soha nem látott, csodálatosan szürreális látványvilágot eredményezett, amely mégis teljesen valós képet fest. Aztán a fekete lyukban csodálatos dolgok történnek. Fény derül néhány addig nem értett eseményre. Ezt most nem mondom el, inkább nézzék meg a filmet. A végeredmény az, hogy Cooper visszajut a Szaturnuszhoz, ahol rátalálnak. Az időeltolódás ekkor már tetemes. Lánya haldokló öregasszony, miközben ő mit sem öregedett. Találkoznak, elbúcsúzhatnak egymástól. Mély érzelmek törnek a felszínre, már nyoma sincs a korábbi sértődöttségnek. Murphy ugyanis kislányként megharagudott az apjára, amiért elhagyta őt. Murphy apja lánya, vonzotta őt a tudomány és a világűr. Ugyanígy volt ezzel Cooper, az exűrhajós. Számára a gazdálkodás kényszerű gyötrelem. Murphy arra kérte az apját, hogy ne menjen el. Neki apára volt szüksége, és nem az emberiség megmentőjére. Ez egy keserű kettősség. Cooper egy felelőtlen ígéret tesz, miszerint mire egyidősek lesznek, visszatér. A relativitáselmélet ikerparadoxonjának különös lehetőségén alapuló ígéret ez. A lányt az öreg profeszszor veszi magához, aki éveken át hitegeti a gravitációs egyenletek megoldásának sikerével, de halálos ágyán beismeri, mindvégig hazudott. Esendő és meghasonlott volt ő is, ahogy a világ is. Murphy közben meggyűlölte az apját, mert az a kalandot választotta őhelyette. Míg a lány az egyenletekkel bajlódik, Cooper az életét kockáztatja. Tulajdonképpen egy és ugyanazon érme két oldalai ők. Sok-sok évvel később aztán Murphy megérti a dolgot. Míg Murphy lelki szenvedései a Földön teljesednek ki, addig Cooper a világűr poklait járja meg. Ennek egyik csúcspontja dr. Mann bolygója. Ez egy jégvilág, ahol hatalmas gleccserek borítják a felszínt, de még a felhők is fagyott széndioxidból vannak. Dr. Mannon úrrá lesz a kétség és a félelem, nem akar egyedül, elhagyatottan meghalni. Amikor elvállalta a küldetést, tudta, ez is egy lehetőség, de lelkének démonai mégis úrrá lesznek rajta, amikor megérti, hogy a magány mindennél rettentőbb. Ő nem hősi alkat, nagyon is emberi. Talán mi is ilyenek lennénk az ő helyében. A film jelenetei láttán megborzongunk. Ösztönösen nem értjük, és idegenkedünk a helyzettől. Félelmet szül, pedig egyszerű a dolog. Ez egy olyan mesevilág, ahol a relativitáselmélet az úr. Mintha Alice Tükörországába jutottunk volna. Mintha a fekete lyuk feltárná nekünk, milyen mély is a nyúl ürege; hogy mi rejtezik az emberi lélek legmélyén, amikor a magunk félelmeivel képtelenek vagyunk szembe nézni. A film a fizikai folyamatokat oly módon ábrázolja, hogy az a szereplőknek tudott ugyan, de mégis váratlanul éri őket. Ezzel éri el a maximális hatást. Az igazság az, hogy a távoli jövőben, amikor majd az emberiség képes lesz a fénysebesség közeli gyorsulással utazni, vagy meghajlítani a teret és az időt, akkor mindenkinek hétköznapi dolgok lesznek ezek. Ám a dráma lehetőségét az adja, hogy az ember sebezhető, és a maga meztelenségével szembesül, szinte tehetetlen a fizika könyörtelen világával szemben. A relativitáselmélet és az ember kapcsolata titokzatos és misztikus. Felszínre hozza mindazt, ami bennünk szunnyad, szembesít minket önmagunkkal, a sorssal, megmutatja nekünk kicsinységünket és jelentéktelenségünket az univerzum mérhetetlenségéhez képest.
