Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)
2018-08-18 / 192. szám
helyorseg 5 vers Szőcs Géza Orbán János Dénes Márkus András A visszatérés A téli éj, Kolozsvár Napoca slam Ahonnan tekintetét elviszi: mint ollóval metszett patyolat elvágott függönyként zuhan le járdára roggyan a vakolat s alóla magasba riadnak a Falfestés Alatti Madarak. ím vasló hever az utcán négy lába égnek mered. Megy tovább: amerre elhalad kóc sercen bent a tükrökön s Szent Elmő tüze játszogat ugrál a csipkebokrokon nyelvecskék csiklandják belülről a megskalpolt vörös házakat. Kiér a térre ahol széthasadt vasszobor fekszik hallgatag hanyatt bezúzott arcában két bogyó úgy remeg mint forró vaslapon hideg eperszemek! talpa érzi, a teret benőtte rég a Fű. Ott áll a városban egyedül • valaki gégéjén kaparász arcán felborult fűmosoly begörbült ujjal hegedül koponyatomácára dér zuhog kinőnek rajta agyar-jégcsapok érzi lábát benőtte már a Fű s arcában két kavics úgy ragyog mint forró vaslapon hideg eperszemek. Kolozsvári horror Egy novemberi éjszakán, házkutatástól tartva, a folyóba dobtam egy magnószalagot. A te hangod volt rajta; hiszen tudod, melyik szalag lehetett ez. Azontúl még jó ideig, valahányszor átmentem azon a Szamos-hídon, mindig téged hallottalak a vízből. Marcus Flaminius Rufus Kolozsvárott A Helénához címzett kocsma padján így szóltak: „...ez már pár száz éve vót.” A bolygó hollandus beszédét hallja a hollandust s a bolyongó zsidót. ,Amott a sarkon túl Priamosz háza és itt a téren állt a deszka-ló...” Az idegen meg így felel tűnődve: Ne játsszunk déjá vut, ez nem való. Az idegen meg egyre nézelődik, ő Marcus úr, Homérosz Rufus úr. Inkognitóban járkál városunkban de halhahalhahalhatatlanul. Parti Nagy Lajosnak, Egy hosszú kávéjáért Attilás téli éjjel, Kolozsvár, hátradőlök a széken, és az asztal sarkán szivar s csak ennyi. Ma nincs három szobában kihez egy árva szót bár. De persze nem nyavalygok, egy-két nap s vége is van, és bort hoz Vince, csönget a készülék, s a kedves megbékél, indul is már. És szép e füstös óra, habár nehéz az évszak, s a fűtőtest alig hogy. Picit tán árra vágyom, langyos hullámot ontson egy enyhén déli tenger, és Pestre is titokban, ezerszer bár Kolozsvár. De mégis ő, ha most, s nem holnapután, ha mégis, hogy nem haragszik, indul, hiszen csak ő, csak ő, csak a téli éj, Kolozsvár, a lélek füstbe öntve már második dobozzal, és közben pár pohár víz. S ha szólna most a csengő, ha mégis, és az ablak kinyílna és a füstöm a bíbor égre szállna, s a szél forró homokkal szórná tele a blúzot, amit ledob magáról, egy enyhén déli tenger partján, egy égi Pesten. Kolozsvár, mostoha anyám Ki meg nem szül, csak fölnevel Kolozsvár, te vagy pótapám Ki majd kertjében földel el Kolozsvár, te vagy kezdetem S te leszel a végem Kolozsvár, hol harminchatnak Hat az a húsz évem Kolozsvár, őrlő másnapom Véletlen szőtte mámor A város könnyedén sebez ízével, pesti vándor Mert a város verse ez, Hol néha sírva táncol Stefan nevű magyar gyerek De most elég a táncból Kolozsvár az, ki visszavár Anya és szerető Vagy, ki belém hálni jársz Ágyad a temető Te vagy, Kolozsvár, gyermekem Déd- és szépapám is Minden kocsmád egyetlenem De persze szép a táj is Kolozsvár az, hol árva vagy Bár egykének születsz Érted vagyunk és általad Elég gyanús ügy ez Kolozsvár, benned ez vagyok Most éppen csak ennyi Ennek neveltél, s gyűlölök Versemnek hőse lenni Magyar testvér, ki erre jársz Ki adsz, kiosztasz, s elveszel A város tűr, nem befogad Ha többre vágysz, itt elveszel 2018. augusztus IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
