Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)
2018-08-11 / 186. szám
roza helyőrség 4 ra GYERMEK Miklóssi Szabó István- Egyél! - ordította. A zöld kredencben megrezzentek az üvegpoharak. Meredten bámulta a gyermeket, vaskos keze ökölbe szorult. A gyerek artikulálatlan, hamis hangon gajdolt a pléhtányér felett, kanalával az asztalt ütögette. Hangosan csattogott az alumíniumkanál, röpültek az ételmaradékok. Kiment a házból. Az istállóban vette a vasvillát, felhágott a csűrbe, szénát dobott le, a tehén elé rakta. Dühe csillapodott, de nőtt a keserűsége. Visszament, megállt az ajtóban. Ökölbe szorult kezét zsebre dugta. A gyermek kenyeret evett. Rövid karjaival alig érte el a szekrényt, a hátán lévő szíjak is akadályozták, mégis elővette a nagy kenyeret, a földre verte, tömpe ujjaival szaggatta a héjat. István fogta a sivító gyermeket, belevágta az ágyba. Onnan nem tudott kiszállni. Felvette a kenyeret, ronggyal letakarította. Leült az asztalhoz. Néha a gyermekre nézett, az belealudt a sikoltozásba. Görcsösen markolta a párnát, a takarót maga alá gyűrte, álmában makogott. Három óra felé járt az idő. Meghallotta a kapu nyikorgását, felesége sietős léptekkel jött be a házba, a gyermeket kereste.- Megetetted? - kérdezte a férfit, aki mosolyt erőltetett az arcára.- Sokat, kenyeret.- Nem tud leállni. Miért engedted?- Jólesett nézni. A gyermek felébredt, boldogan makogva tekergett az ágyon. Egyedül az anyját volt képes megismerni. Sebhelyes kezét felé nyújtotta. Néhány hete a forró tűzhelyet tapogatta végig, akkor égette meg. Nem tanult a fájdalomból, pár napra rá a kötést gyújtotta meg a tűzhelynél. Az asszony leült melléje, ölébe vette. Fülébe gügyögött, haját borzolta, a gyermek hangos visításokkal válaszolt.- Megyek - állt fel István. Magára kapta a sötétkék munkáskabátot, elköszönt. Az utca végéről visszanézett a süllyedőiéiben lévő, fenyőfa árnyékába húzódó kis házra. Ő negyvennégy éves, a fa negyven. Az apja ásta ki a gödröt, ő beleállította a csemetét, az apja betemette a gyökeret.- így ni - tapodta le a földet óvatosan. Majd a fiára mosolygott:- Fát már ültettél. Ha eljön az ideje, szülessen gyermeked is. A többit megadja a Jóisten. Betért az asztalosműhely felé. Hallotta a műhely fűrészének sivítását. * Mégis hazajön. Azt irta a levélben. Örömében ugrált volna a postahivatal előtt, ha nem szégyelli. Éjszaka nem bírt elaludni. Erős geijedelmet érzett. Esztendőnél is több, hogy nem volt asszonnyal. Magához engedi a felesége? Erős teste, jó markolása, barna melle, széles csípője, illata... Erzsi. Behallatszott az édesanyja nehéz lélegzése. Jobb lenne, ha meghalna. Már eltemette a férjét, a másik fiát. Elkomorult. Igen, jobb lenne, ha meghalna. Reggel nehéz fejjel ébredt. Vastag cigarettafüst volt a szobában, alig tudott levegőt venni, fájt a tüdeje. Reggeli közben szétesett alatta a szék.- Megcsinálhatnád - nézett rá az anyja.- Megcsinálom, no - mondta, és valami sajogni kezdett benne. A műhelybe ment. Beszorította a széket a satupadba. Nehezen ment a munka, pedig az asztalosság a szakmája. Testvére, Imre tanította ki. Egy átmulatott éjszaka után holtan találták a patakban, oldalán szúrt sebekkel. Máig nem tudják, ki ölte meg.- Hogy néz ki? - kérdezte az anyja, amikor bevitte a konyhába. A bajusza alatt visszaröffent:- Csak tartson, édesanyám. Megfejjem a tehenet?- Bolondokat beszélsz. Már megfejtem. Erzsi hazajön?- Haza. Ott a levél. De ne olvassa el. Kifordult a házból, belerúgott az ajtó mellett meghúzódó kutyába.- Kotródj! - mordult az eliszkoló állatra. Anyja néhány nap múlva meghalt. A temetésre összegyűlt a népes család, István látta a szemükben, hogy neheztelnek rá az elhanyagolt sírok miatt. De egyre Erzsi járt a fejében. Az utolsó éjszaka nehéz, zavaros volt. Szúrtak a szemei, egyre dörzsölte. A konyhában lefürdött, kölnit locsolt magára, gondosan megborotválkozott. Tiszta inget húzott, a cipőt este kifényesítette. A buszon nem volt szabad cigarettázni, pedig a lelkét is odaadta volna egy slukkért. A vonat gőgös fütyüléssel, csikorgással érkezett a pályaudvarra. Megállt, kirázta magából az embereket. Erzsit sehol sem látta. Aztán egyszerre megpillantotta. Két nagy táska volt nála. Zavarában előbb a táskák után nyúlt. Az asszony nyögte ki az első szót:- Szervusz. István csak annyit bírt mondani:- Hát megérkeztél.- Meg - mondta az asszony.- Örökre?- Visszafogadsz?- Tudod jól.- Mikor indul a busz?- Van idő...- Akkor vásárolunk. Hozd a táskákat - rendelkezett a felesége. Izzadságtól gyöngyöző homlokkal ment a gyors léptű Erzsi után. A buszon elmondta, hogy meghalt az anyja.- Bánod? - kérdezte Erzsi.- Elvégre az anyám volt. Hetek múltán aludtak egy ágyban. Az asszony hagyta, hogy újra felfedezze a testét. Élvezte férje izmos tapintását, fogását.- Ezt nem hittem volna - jegyezte meg utána. István mosolygott. Forró nyári nap volt, az udvaron a cseberben felmelegedett a víz. Együtt fürödtek. Telt az idő, a felesége gömbölyödött. Félje boldogan nézte. A jó koszt, a jó levegő, gondolta. Aztán egy nap azt mondta az aszszony:- Terhes vagyok. István elhűlt. Favágás közben fejsze nyele csapott a lába közé, az orvosok csak az egyik heréjét tudták megmenteni, de így is ivartalan maradt.- Gondoltam - hazudta később.- Nem baj. Felneveljük. Ugye nem mégy vissza?- Nem - mondta a felesége.- Nem jó ott nekünk. István a nevére vette a babát. Néhány hónappal később feltűnt Erzsinek, hogy a csecsemő aránytalanul fejlődik. Orvoshoz mentek. Az analízisek után kiderült, a gyermek ritka genetikai rendellenességgel született, ami apai ágon öröklődött. Tinódi Lantos Sebestyén [250 cm, bronz, 2000) - Dombóvár Szent József tonftja Jézust [157 om, hársfa, 2005) - Balogunyom István nem értette, hogy mi az a genetika. Egyre azt hajtogatta, neki mindegy, csak a baba jól legyen. Az orvosok összenéztek, azt mondták, egészséges marad a gyermek, de nem lesz olyan, mint a többi. Erre valamelyest megkönnyebbült. * Múltak az esztendők. Egyre jobban elidegenedtek az emberektől. Erzsi egyre a gyermeket dajkálta. Istvánt nagy ritkán magához engedte az ágyban, csak annyira, hogy el ne szakadjon a köztük lévő életmadzag. Látástól vakulásig dolgoztak, mert arról hallani sem akartak, hogy a torzszülöttet intézetbe vigyék. Pedig az nem került volna semmibe. De az asszony nem tudott leszakadni a gyermekről, István meg az asszonyról. Ami kevés pénzük megmaradt, azt életjáradékba fektették, hogy haláluk után a gyermeknek ne kelljen nélkülöznie. Pénz hiányában roskadozni kezdett a ház, a gazdaság. Cseperedett a gyermek. Néha a kerítésre mászott, onnan kiabált az arra járóknak. Megdobálták, csúfolódtak vele. István verekedésbe keveredett miatta. Gyakran eszébe jutott édesanyja, apja, ezermester testvére. Gyönyörű fakereszteket faragott a sírjukra. Amikor kivitte a temetőbe, egy falubeli meglátta.- Szép munkát végeztél, a famíliád büszke lehetne rád - mondta, és oldalra köpött. István hallgatott. Helyükre ásta a kereszteket. Bóklászott a sírok között, lefeküdt a gyepre, beleszédült az ég kékségébe. Másnap munkába ment. A sarkon visszafordult, nézte a fenyő árnyékában meghúzódó házat. Hallotta a nagy fűrész sivítását. Fütyörészni kezdett. * Az est közeledtével rohantak Erzsihez, hogy jöjjön, mert a férje a fűrész elé vetette magát. A zárt koporsós temetés után órákig bámult maga elé. Majd gondosan bezárta az ablakokat, az ajtót, petróleummal locsolta fel a házat. Befeküdt a gyermek mellé, gyufát gyújtott. Lapszámunkat RAFFAY DÁVID szobrászművész munkáival illusztráltuk. Raffay Dávid 1973-ban született Budapesten. Szülei Raffay Béla és Korényi Dalma, mindketten szobrászművészek, nevelőapja Somogyi Győző grafikus és festőművész. Ő maga hároméves kora óta szobrásznak készült. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában Meszlényi János volt a tanára, a Képzőművészeti Főiskolán Kő Pál lett a mestere. 1996-ban diplomázott, majd a következő két évben posztgraduális képzésben vett részt. Diplomamunkája Tinódi Lantos Sebestyén lovas szobra volt, melyet Dombóvárott állítottak fel. „Tinódi lényén ünnepélyes komolyság árad szét, mosolyát komoly gondolatok váltják fel - az ének a Történelemről szól. A lanton megpendül az első húr, a legelésző ló kíváncsian lendül a megszokott hangok irányába: mit hallunk most? Bensőséges, ölelő mozdulatával szív alakba foglalja gazdáját. Szeles, gyermeki lendülettel, de vadállati finomságú figyelemmel fordul felé. Tinódi öszszpontosít, tudja, hogy figyelik. Katonás viselkedése felelet a ló vadóc kedveskedésére, gömbölyded formáira. Jó pajtások, ismerik egymást lelkűk legmélyéig" - olvashatjuk a művész gondolatait a szoborról. Raffay Dávid öt gyermek édesapja, érezhetően ezzel a felelősséggel és szeretettel szemléli és alakítja a világot. Jövőt formál akkor, amikor a magyar őstörténet és a Szentírás jelképeit teszi műveiben megragadhatóvá. A teremtett lények szépsége iránti tisztelet érhető tetten az állatalakokon, egy-egy mozdulat ívében, az állat- és embertekintetekben is megragadott egymás felé fordulásban a világ működése békévé, a létezés méltósággá szelídül. Az olyan zsánerszobrokban is, mint a bogárhoz lehajoló kisgyerek alakja vagy a Kutyás lány meghitt találkozások válnak örökkévalóvá, hirdetik, hogy az ember játszótársa lehet az élőknek. 2018. augusztus IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
