Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)
2018-08-11 / 186. szám
5 helyorseg vers Benyhe István Varga Melinda A ház Hatalmas kertem mára csöppnyi föld lett, a meggy és szilva, bőtermő barack, a dédanyák vad rózsatöve mellett, kidőlt emlék dacos diók alatt. Jacques de Molay vallomása (1314) Az Ég és a Mély nem hagy el soha. Kifeslő téglák homlokán a mészpor néz a kert felé, s a roncs terasz favázán lőtt sebek füzére szánt ott esőben síró, napban fénylyukat. Földedbe hullt, mi volt egykor felette, vigasztalan kor, súg a pince is. Tanácstalan rügyek közt elmerengve kísért a múlt s egy holt kert árnyai. Mart oldalamból kelt kis csenevészek felmagzanak majd, s termésük megél? Védő karom ködoszlató sövény lesz, vagy nyugtalan szemekre szemfödél? Várfalnyi tűzfal ormától a kertig új párkány, lépcső, fényes ablakok... Termő napokból sok minden kisejlik, de én csak nézek, várok, hallgatok. Amikor már nem amikor már nem is keresel amikor már nem próbálod el amikor már nem térít a jel amikor már nem is akarod amikor már nem virraszthatod amikor már nem kevés a sok amikor már nem csak a fele amikor már nem csakis vele amikor már nem csak úgy lehet amikor már nem igen a nem amikor már nem úgy lát a szem amikor már nem csak szó a nem amikor már nem mert jaj már nem akkor akkor talán A trón és a vas egybekelt ugyan, lánczörgésben is hallik az arany csendülése sziklafülkém csendjén, s beszédesebb, mint kasban izzó szén előtt rémült pap száján az ima. Az Ég és a Mély nem hagy el soha. A nagy mű ma bennem is elárvul, még kardom keresztje is elárult. A bor, a víz és az olaj titka mégis ragyogja, mit rejt e szikla, és hallom, amit ki kell mondanom, de borzadok saját halk hangomon, ahogy tűzbe merítve csak súgja: Hűséges leszek! A titkok titka nem feslik fel már ajkamon soha, míg csak a vérző nyolc mély seb nyoma szívünkön, imánkban be nem heged, emberi erő erőt nem vehet hit felett, s jól zár szívünk kapuja. Az Ég és a Mély nem hagy el soha. Nyolcszáz véres év, s trónok ősbuja vériszapjába fúlnak nemzetek... A trón és vas ma bármit tehet, de nyolcszáz év, s meglelik a szentek a kriptát, mely elrejti a Mestert. Addig hiába kutatja kapzsi, vastag falát ima, idő rejti, nem tárhatja fel kincseit senki, ha nem az Úr szavára nyit oda... Az Ég és a Mély nem hagy el soha. Albatroszok tánoo (10 * 9«8 cm, bronz, 2013) pálcikaember a tükör nézi az arcot, hideg ezüstös tekintetét félrefordítja, összerezzen, redők a szem alatt és pár őszülő tincs, néhány nap alatt tíz év, ma a júniusi jégvirágok beférkőztek a hajlatokba, és mezőnyi alabástrom rügyezett ki a bőrön. júniusi fagyhínárok fagyhínárok szövik be az estét, szokatlanul hideg a nyár, egészen olyan, mint a Gyergyói havasokban, székelyesedik az időjárás, Európa jövőjét megoldja egy újabb jégkorszak, az arabok visszaszaladnak a hazájukba, Amerika nem mer több fegyvert küldeni, az oroszok vodkagyárakat nyitnak, és kivonulnak a Közel-Keletről, a törökök visszaállítják a szultanátust, hódító hadjáratra indulnak, s bekebelezik Perzsiát, Nándorfehérvár és Bécs már nem lesz tétel, a többit megoldja a természetes szelekció, nem fog kímélni senkit, az erősebb túléli a dérbe dermedt kontinens agóniáját. szobák régi levelek, fényképek, első tízszálas LM-es doboz, hátán félbemaradt verssel, szétpréselt hóvirág, rockkoncertjegyek, a hét szoba fegyverekkel, kínzókamrával, virágoskerttel, folyókkal, csörgedező patakokkal, férfiakkal és nőkkel, egy meggyilkolt magzattal, félbemaradt utakkal, apahiánnyal, tömény szeretetéhséggel, hűvös űrrel a szív körül. konoksággal, élni akarással. padlásokon alvó hétszobák szövik az üvöltés vásznát. dzsungel a gyengébb prédát szétszedik, ha megsebesül, azon nyomban lecsapnak rá, a vér bordó illata esőfelhő a völgy felett, hiába mentegetőzünk a gondolkodással és az érzelmeinkkel, fogadunk örökbe árvagyerekek helyett jópofa kóbor kismacskákat, kegyetlenségünk kifinomult, szaglószerveink alkalmazkodtak egy másik életformához, mely alantasabb, mint a vadállatoké. 2018. ouqusztus IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
