Tolnai Népújság, 2018. július (29. évfolyam, 151-173. szám)
2018-07-14 / 162. szám
ó recenzió KIBÍRHATATLANUL EMBERI Nagyon tisztelem a verseket. A jó vers nekem olyan, mint amikor a süket először hall zenét. Elnémulsz tőle, talán meg is semmisülsz, egy kicsit belehalsz, hogy újjászüless - közhelyes, de ilyen. Egy jó vers torkon ragad, gyomron rúg, egy jó vers olyan, mint a csillagos ég fölötted, megmutatja, hogy milyen parányi és törékeny semmiség vagy. A kortárs magyar líra jelentős része nem ilyen. Távol álljon tőlem, hogy ítéletet mondjak a poéták fölött. Nem szakmabéliként, inkább olvasóként viszont lennének kifogásaim. Nem tudom, hogy Önök hogy vannak ezzel, de én a kortárs magyar lírát unom. Vagy nem értem. József Attilát, Pilinszkyt, Rilkét, Hölderlint értem, a nagy Kortárs Költőt nem. És néha nem tudom eldönteni, hogy azért nem értem, mert hülye vagyok hozzá, vagy azért nem, mert nincs is mit érteni. Egy biztos: a ma íródó versek többsége nem szólít meg, öncélú mutatványoknak tűnnek. Olvasom/hallgatom a poémákat, és csak annyi jön le, hogy valaki verset ír, erről szól, ezt írja a nagy Kortárs Költő, hogy „én verset írok”, és ebből a tételmondatból a leghangsúlyosabb a személyes névmás. Ül a sok kis „alter deus” képernyőmagányban, és odapöttyint magának egy szegényes világot, amivel saját teremtői mivoltját bizonyítja, az ő dicséretét hivatott zengeni, vagy hogy. Demeter Szilárd Ez így igazságtalan általánosítás, tudom. Születnek jó versek, még olvastam is párat közülük. Ismerek jó költőket, akikkel élmény találkozni. A kortárs magyar vers tehát nem halott. Csak baromi nagy a zaj: az a fecsegés, amit kortárs magyar irodalomnak nevezünk, eltömíti a fület, szemet. Mintha a süket először egy afterpartyn kezdene hallani, ahol mindenki egyszerre beszél többé-kevésbé részegen, és ráadásul megpróbálják túlkiabálni a hangszórókból lüktető gépzenét. Ebből a versletargiámból rázott fel Muszka Sándor Szégyen című kötete. Muszkát leginkább a Sanyi bá címszó alá sűríthető „székely nyeletlenkedések” révén ismeri a nagyérdemű. Az egyébként a maguk nemében valóban páratlan humoros szösszenetek még velem is elfeledtették, hogy Muszka Sándor inkább költő, mint író, mégpedig jó költő. Akkor ír verset, ha mondanivalója van. Lecsupaszított, sallangmentes a költészete, mintha fejszével faragna versszobrokat. Nem vidámkodik, és nem nyavalyog, nem zsonglőrködik a szavakkal. Kopogó, pontos versnyelvet használ, fáradt bölcsesség az övé, nem akar már világot váltani. Ez a feszes versvilág kapott rémisztő mélységet legújabb kötetében. Muszka élete úgy alakult, hogy egy elfekvőben kapott álDulo szénásszekér -18681!07 * 151 cm, olaj/vaszon) lést. Bárkit megvisel, ha naponta testközelből látja a nyomort és a szenvedést. Olyan, mintha folyamatosan határhelyzetben élne az ember, a látottak percenként eszébe juttatják, hogy ez akár vele is megtörténhet. Hogy az ember anyag. És hogy vannak olyan helyzetek, amikor az emberi tudomány már nem segít. És Isten sem fog. Ez Muszka következtetése. A Szégyen című kötet elementáris erejét az adja, hogy Muszka Sándor nem saját magáról ír, nem arról, hogyan szembesült önnön végességével. És nem panaszol fel semmit a Teremtőnek, nem vádol, nem ítélkezik, nem dühöng. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy az elfekvő világa Isten nélküli világ. És ha nincs Isten, akkor az embernek sincs méltósága. Az elfekvő az a hely, ahová azokat hozzák, akiknek már nincs hová menniük. Nem otthon, de még nem is a temető. Váróterem, ahonnan senki nem készül sehová. Muszka ezeknek az embereknek a történeteit meséli el. Empatikusán, kegyetlenül, őszintén. Tragikus emberi sorsokat villant fel, látjátok, feleim, mik vogymuk, pár mondat, ennyi vagyunk. Minden verse egyegy ökölcsapás. És csak nő, sűrűsödik az olvasóban a szégyen és a fájdalom. Mert nincs megváltás, és azért nincs, mert Istenre hagyjuk, mi nem teszünk semmit egymásért. Csak egy verset idézek, a Csendélet címűt: „alszik / négy napja már hogy nem látta anyját // nem leszek többé / sosem leszek rossz // apa / nem bír mozdulni / előtte egy üveg”. Olvassák el a könyvet. Jobb emberek lesznek tőle. Muszka Sándor: Szégyen. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2018. l»]kTHKHillK€«IHI MUZEUMLATOGATAS MÁSKÉPP OLVASMANYELMENYEK Turistaként mindenki átélhette már, hogy egy-egy kiállításon a program zsúfoltsága miatt csak átszalad. Sokszor csodálkozunk a kiállított tárgyak korán és az eszmei értékén. Gondoljunk csak a színarany, drágakövekkel kirakott koronákra, palástokra, vagy egy római drágaköves fibulára. Megismerjük a tárgyakat, de megfeledkezünk elődeink világáról, arról az időről, amikor ezek még nem az üvegvitrinben, hanem egy-egy templom sekrestyéjében, vagy épp használatban voltak. A Magyar Nemzeti Múzeumban az Annáról szóló kiállításon nem szaladhattunk csak úgy át. Empátia - a kifejezést a szakkönyvek úgy magyarázzák, mint a beleélés lélektana. „Az empátia lényege az a megfigyelésen, tapasztalaton, következtetéseken alapuló állítás, hogy az ember sajátos képességével bele tudja élni magát a vele közvetlen kapcsolatban levő másik ember lelkiállapotába, ez által fel tudja idézni az érzelmek és gondolatok tartalmát és azok összefüggéseit, és e felidézés révén jutunk el a másik ember megértéséhez - írja Buda Béla.” Empátiára nem csak a másik emberrel való kapcsolatunk során, hanem életünk több területén is szükségünk van. Megérthetünk általa olyan történelmi összefüggéseket, ok-okozati viszonyokat, amelyekre csupán a múlt emlékeinek objektív vizsgálata nem ad választ. Az Anna - változatok székely aszszonysorsra című kiállításban semmi sem került vitrin mögé. A XX. század megélhető, átélhető valóságába jutott vissza a látogató, egy visszaemlékező narrátor vezetésével. Nem a tárgyak felsorakoztatásával, hanem a beleélés, átélés, az empátia hatásával ismertette meg a kor gondolkodásvilágát, szemléletmódját. A tárgyi kultúra, a szellemi hagyaték mellett az 1940-es évek székely világát, letisztult gondolkodását is megismertette. Az Anna, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum kiállítása 2017 novemberétől idén májusig vendégeskedett a Nemzeti Múzeumban. A mobiltelefonra letölthető alkalmazáson keresztül, a Bocskor Bíborka hangján megszólaló Anna vezette végig a látogatókat a tárlaton, melynek minden termében egy-egy élethelyzet hangulata és közege, a székely asszonysors egyegy változata foghatta meg az ide érkezőket. A kiállítás végére a XX. század fő kérdéseit, a társadalom és egyén kapcsolatát, a különböző látásmódokat megismerve léphetett vissza ismét a látogató XXI. századba. A kiállítás gondolkodásra, a mai kultúrával való összehasonlításra, számvetésre késztet. Talán ez a jövő múzeumának útja: kérdéseinkkel a múlton töprengve és a jövőt építve haladni végig egy-egy tárlaton - mindig megfelelő időt szánva rá. Juhász Zoltán András A fiktív szereplő kitalált életútjára épülő kiállítás a székelyföldi múzeumok néprajzosainak közös munkája, és az első olyan külhoni tárlat, amely bemutatkozhatott a Magyar Nemzeti Múzeumban. Jelenleg Gyergyószentmiklóson állomásozik, és a Tarisznyás Márton Múzeumban látogathatják az érdeklődők. Az első könyvhöz kötődő élményem gyermekkori, olyan hatvankilenc éve történhetett. A ház udvarán, ahol laktunk, a lakók fáskamrái egymás mellett álltak. Mögéjük be lehetett bújni. A papírhalomban találtam egy nagyon szép színes ábécéskönyvet, amit eltettem. Nem kértem el, elvettem. Sokáig féltem, hogy keresik majd ezt a szép könyvet, de nem keresték. Tüzelésre volt ítélve. A könyvek és az olvasás, szeretetét a szüleimtől tanultam. Általános iskolás koromtól könyvtártag voltam. Elolvastam mindent, amit fiúgyermekek csak elolvashattak. Aztán a gimnáziumban felfedeztem a világirodalom nagyjait: Dosztojevszkijt, Thomas Mannt, Tolsztojt, Mauriacot, Hemingwayt, válogatás nélkül. Elsősorban nem arról akarok írni, hogy mit olvastam, hanem arról, hogy mit nem olvashattam, vagy csak nagyon megkésve - felnőttként - a rendszerváltás környékén és után. A 60-as években - soproni egyetemista koromban - ismerkedtem meg a modern francia irodalommal, és általában a nyugati irodalommal. Mint később kiderült, meglehetősen megszűrve jelentek meg ezek az írók. Elsősorban azok, akik a Francia Kommunista Párt tagjai vagy szimpatizánsai voltak, vagy részt vettek a spanyol polgárháborúban, mint Albert Camus, Jean-Paul Sartre, Simon de Beauvoir, Louis Aragon, Arthur Koestler. írásaikat még nekik is cenzúrázták, így például Simon de Beauvoir A második nem című könyvének csak a fele jelenhetet meg magyarul. Albert Camustól a Sziszüphosz mítosza egy részletét írógépen írt és (nagyon vékony géppapírra ) 5-6 példányban sokszorosítva olvastuk, és adtuk tovább. Ez akkor, általános szokás volt. A magyarok vére című írásáról csak az 1980-as évek végén hallottunk, illetve olvashattunk. Ilyen volt Gaeton Picon szerkesztette Korunk szellemi körképe (Occidental Press Washington D.C. 1966) című munkája. Igaz, hogy már akkor tízéves késéssel, a Librairie Gallimard 1957-es kiadásához képest. Ebből valóban kaptunk egy olyan szellemi körképet, amit annak idején csak érintőlegesen ismerhettünk. Nem olvashattuk például Arthur Koestlert, aki hívő kommunista volt, megjárta a Szovjetuniót, a spanyol polgárháborút és a francia Le Vernet-ben volt koncentrációs táborban is. A Sötétség délben című könyve tudomásom szerint a nyolcvanas években 200 példányban jelent meg, szigorúan bizalmas jelöléssel, belső használatra. Orwell 1984 című munkáját jóval 1984 után olvashattuk. Meg kell említenem, hogy ebben az időben nem olvashattuk a szovjet írók színe-javát, és a környező országok szerzőinek a jelentős részét sem. Az igazi nagy veszteség a magyar irodalom tekintetében érte a korosztályomat. Csak néhány nevet - talán a legjelentősebbeket - említve: Márai Sándor, Hamvas Béla, Wass Albert, Nyirő József. Őket valójában a nyolcvanas-kilencvenes években ismerhettünk meg, amikor mi már a negyvenes éveink második felében jártunk. Elgondolkodtató, hogy vajon hány francia, német és más nemzetiségű író volt, akik nálunk tiltottak voltak, a tűrtek és támogatottak mellett. Hetvenévesen hiányzó olvasmányainkat még lehet pótolni, de az a kor, amikor ezek a művek aktuálisak voltak, és a gondolkodásunkat, szellemiségünket javították volna, már csak történelem. Végezetül: nagyon szeretem a könyveket. A papírjaikat, a szép borításukat, az illatukat, tapintásukat. Több mint háromezer kötetes könyvtárunk szinte minden darabjához köt valamilyen emlék. Kitől kaptam, hol vettem, mikor és hol olvastam, ki dedikálta. Müller Imre LAPSZAMUNK SZERZŐI Balázs F. Attila (1954) költő, prózaíró, műfordító, szerkesztő, lap- és könyvkiadó Demeter Szilárd (1976) író, rockzenész Gulyás Gábor (1968) esztéta, filozófus, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója Kertész Dávid (1993) író IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. július
