Tolnai Népújság, 2018. június (29. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-30 / 150. szám
helyorseg 5 bay beszélgetés morzsái „AZ ÉN MAGYARORSZÁGOM ADDIG TERJED, AMÍG A MAGYAR NYELV" 2014. május 13-án az akkor nyolcvanöt éves Kányádi Sándor tiszteletére ünnepi estet rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az ünnepelttel Pécsi Györgyi kritikus, szerkesztő, a költő monográfusa beszélgetett, és a kérdései nyomán felvetődő témákhoz kapcsolódva most szemelvényeket közlünk Kányádi Sándor akkori válaszaiból. Fotó: Murányi Sándor Olivér- Még soha nem mondtam magamról, hogy költő vagyok. Mert az az igazi költő, akinek a halála után évtizedekkel vagy évszázadokkal is mondják a verseit. Például Petőfi Sándor. Vancouvertől Buenos Airesig - a feleségem rá a tanúm- nem volt olyan akár harmadik generációs, magyarul éppen csak beszélni tudó ember, aki ne mondta volna velem, hogy „Itt van az ősz, itt van újra”. Ezért is szoktam mondani, hogy az én Magyarországom addig terjed, amíg a magyar nyelv. Más a magyar állam ezen belül, de az ország a nyelv kiterjedési tere és ideje is. Ezt az országot nagyon-nagyon szeretem, és amíg vagyok, ezt próbálom szolgálni - habár nem szeretem ezt a szolga kifejezést. Köszönöm szépen, hogy erre lehetőségem teremtődött. * Amikor bajban van a magyar nemzet, Petőfi meg szokott jelenni. A kiegyezés előtt itt is látták, ott is látták Petőfit. Amikor kitámolygott másfél millió magyar a világba, Amerikában meg Ausztráliában is látták. Barguzinban egy sírt is kiástak. Emlékszem, a második világháború vége felé, Székelyföldön kezdett megjelenni Petőfi az ablaküvegeken. Felvetődött bennem, hogy hogy születnek ezek a legendák. Például 'az oroszországi legendát a gyerekeknek magam találtam ki. Azt szoktam mondani: képzeljétek el, hogy mi mind férfiak vagyunk, a lányok is. Méghozzá foglyok. Hadifoglyok az első világháború idején. Ott ülünk a sötétben, a hidegben és egyszer valaki elkezd mondani egy Petőfi-verset, a másik folytatja, a harmadik-negyedik is bekapcsolódik, még tanító is van köztünk, kijavítja. Másnap alig várjuk, hogy megint este legyen, és megint elmondjunk egy Petőfi-verset. Egyszer valamelyiküknek az jut eszébe, hátha ő is úgy járt, mint mi. Miért ne járhatott volna úgy? Ő is a muszka ellen harcolt. Hátha nem halt meg, csak fogságba esett. Állítsunk neki egy sírkövet! Állítsunk neki sírkövet? - kérdezem ilyenkor. Az osztályok pedig meg szokták szavazni, hogy igen, állítsunk. Meglehet, hogy ugyanígy van csak Oroszország területén hat Petőfi-sír. De Székelykeresztúron ki is van írva, hogy ez Petőfi legendabeli sírja. Amikor a tragikus kimenetelű fehéregyházi csata volt, a sebesült Petőfit felrakták egy szekérre, és az egyetlen biztos úton, amit még nem zártak közre, Héjjasfalva felé, Székelyke-Prágai Tamás 50 FÉL ÉVSZÁZAD FÉNY Szilágyi-Nagy Ildikó Prágai Tamás író, költő, irodalomtörténész ötvenedik születésnapját ünnepeljük július 2-án. A negyvenedik életéve alkalmából vidéki házába hívta meg barátait, a fél évszázadot is biztosan szeretett és féltve ápolt kertjében ünnepelné meg, de az már az enyészeté lett. Prágai Tamásra falujában nemrég irodalmi esttel emlékeztek meg, de gyakran emlegetik őt évfordulóktól függetlenül is. A faluban a helyiek ragadványneveket osztanak egymásra, őt úgy hívták, „Petőfi”, meg úgy, hogy „Koszorús Költő Barátom”. Petőfi állandósult megnevezésévé vált „a forradalom költője”, és ez találó volt Prágai Tamásra is, mert képes volt minden munkáját forradalmi lendülettel végezni. Bármibe is fogott - gyógypedagógia, angoltanítás, irodalomtudomány, költészet, prózaírás, folyóirat-szerkesztés, e-learning, kertészkedés -, mindenben jobbítani akart. Olyan ember volt, akinek a kezében „a szar is arannyá változott” - ahogyan ő maga mondta a parasztok tevékenységét jellemezve, és ezt egészen szó szerint kell érteni. Prágai kedvenc szóképe volt, hogy a magyar népi kultúra szellemiségével átszőtt gazdálkodás az igazi alkímia, ugyanis a gazdálkodó az állattartásból keletkezett trágyával táplálja a földet, abban élelmiszert termel, például aranyat érő gabonát.. Példaképeinek olyan szerzőket választott, akik több területen tevékenykedtek és gazdálkodtak is. Az 1950-es években Baracskán kertészkedéssel foglalkozott. Mintának tekintette Vörösmarty Mihályt, aki a Prágai lakóhelyével szomszédos faluban született. Másik példaképe pedig Berzsenyi Dániel volt, aki korát csaknem kétszáz évvel megelőzve létrehozta az erdőkert koncepcióját (manapság a permakulturának ezt az ágát tartják az élelmiszertermelés jövőjének), sikeresen gazdálkodott, és „mellesleg” maradandó irodalmi életművet alkotott. A fenti két példaképet a szabadság köti össze, Prágai legfőbb eszménye. Prágai szabad akart lenni minden értelemben, legfőképpen önmagától, hiszen az élete olyan jól alakult, hogy sikerült minden korláttól megszabadulnia, kivéve azoktól a rácsoktól, amelyekkel ő saját magát körülvette - és ezzel így vannak a szenvedő lények is, ahogyan azt felismerte. Egész életében azt kutatta, hogy miből is áll ez a lelki értelemben vett szabadság. Ennek filozófiai értékű lenyomatai versei, prózájában pedig ezt a kérdést könnyedebb, szórakoztató stílusban vizsgálja meg. Ha irodalmi műveinek témáját egyetlen tömör mondatban kellene megfogalmazni, akkor ez volna az a mondat: Vajon hogyan viselkednek a lények, amikor élnek a szabadságukkal? 2016 tavaszán megbetegedett, majd három hónap kórházi kezelés után meghalt. Ez a három hónap élete talán legfontosabb szakasza volt. A kórházban vezetett jegyzetfüzetében, amelyben nem az irodalmi, hanem kizárólag a magánéletre vonatkozó jegyzeteit örökítette meg, leírta napi gyakorlását, egy „Üdvözlégy Mária-meditációt”. A Mária-meditáció alatt jutott arra a belátásra: ahhoz, hogy valaki a lelki értelemben vett szabadsággal élni tudjon, helyes döntéseket kell hoznia. A tudatlanság „a szív helyes tetteinek fel nem ismerése”, és ez a tudatlanság vezet a szenvedéshez. Manapság szinte a végtelenségig hajlamosak vagyunk relativizálni abban a tekintetben, mi a helyes és mi a helytelen. Anélkül, hogy Prágai egyetlen kultúra kizárólagos helyességét hirdette volna - miért is tette volna ezt, hiszen maga is gnosztikus keresztény és ír katolikus kettős gyökerű volt - egyetlen, tömören megfogalmazott mértéket adott életének: „A szív helyes tetteit Krisztus szeretetéhez mérni” - írta kórházi jegyzeteiben. Krisztus szeretete vajon milyen? Prágai Tamásnak nyilvánvaló volt, hogy Krisztus szeretete a legmagasabb rendű, tiszta és fényes minőségű szeretet, nem boncolgatta, kérdése sem merült fel erről - a szilárd hite volt világlátásának alapja. Rengeteget kutatott különféle eszmerendszerekben, az vezérelte, hogy a gyakorlatban használható tanításokra, belátásokra leljen. Sokat gondolkodott egy-egy eszmeA költőt kívánságára egykori házánál temették el. Sírkertje szabadon látogatható. (2476 Pázmánd, József Attila u. 14.) resztúr felé menekítették, ahonnan hajnalban elindult, de Keresztúrra érve meghalt. Már jöttek az osztrákok és az oroszok, gyorsan el kellett temetni. Valami orgonafák alá temették. Később ott építkeztek, ezért továbbrukították a sírt - otthon ezt a kifejezést használják. A múlt század első éveiben Bálint Dániel koporsókészítő asztalosmester gyűjtötte ezt a legendát, egy brosúrát készített, ki is adta. Farkas Gábor tanító úr mesélte ezt nekem, amikor kiszuszogtunk a sírhoz. (ő olyan korú volt akkor, mint én most, én meg fiatalember.) Ott van Bálint Dániel koporsókészítő mester hatalmas sírköve és mellette egy kis kő, az van ráírva, hogy „Petőfi Sándor 1849-1903”. Vagyis a halálának és az odatemetésének a dátuma. Ahogy ott ültünk a síron, Farkas Gábor tanító ezt mondta: „Meg kellene ásni a sírt. Igaz, hogy 1942-ben megásták, de akkor egy öregember csontjait találták a sírban. Az a baj, hogy én akkor katona voltam. Mert ha itthon lettem volna, mondtam volna, hogy ássák csak tovább, mert van ott egy fióksír is, egy padmoly - úgy mondják nálunk. Mert mi a képzőből ki voltunk ide vezényelve 1903-ban, hogy a temetésen díszőrséget álljunk, és láttuk, hogy az öregember csontjaitól oldalra egy fióksírba tették Petőfit”. Farkas Gábor bácsi pedig ezzel fejezte be: „Hogy itt nyugszik-e, nem tudhatjuk, de akkora költő volt, hogy minden magyar faluban lehetne egy sírja”. * Arról, hogy mikor jobb költőnek lenni - békeidőben vagy a diktatúrában? Amikor annak ideje van. De leginkább fiatalkorban. Amikor tétje van a költészetnek. Nem akarom leszólni ezt a nagy szabadságot, de azt hiszem, hogy a költészetnek ma nincs semmiféle tétje. (...) Rengeteg folyóirat van annak ellenére, hogy nincs nagy kereslet a verseskötetek iránt sem, és egyre kevesebben olvassák azokat a folyóiratokat és lapokat is. Akkor lehet verset írni, amikor annak ideje van. Illyés Gyula bácsi idős korában kérdezte tőlem, hogy miért nem írok mostanában. Mondom: „Gyula bácsi, tudni kell abbahagyni”. Azt mondja ő: „Nem lehet tisztességes ember, aki a versírást abbahagyja”. Mondom: „De idejében abbahagyni, az se kutya”. Erre jól hátba vágott engem, hogy „Te reám gondoltál, ugye?” — mert ő akkoriban még sűrűn publikált -, és jót nevetett. De én komolyan így gondolom. Most úgy érzem, nem kell írnom. Akkor szükség volt rá. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy megöregedtem, ez a világ elment fölöttem, és ezt a költészetet, amit most művelnek - bár biztosan nagyon jó és szükséges —, én ezt már nem értem. És aki amihez nem ért, azzal ne foglalkozzon, és avítt dolgokkal ne álljon elé. A szerző felvetele rendszer ellentmondásainak feloldásán. Valószínű, hogy azért tudott olyan otthonosan mozogni elméletekben, mert szilárd alapja volt, amely személyes belátáson alapult: az olyan élet alapja, mely szenvedésektől mentes, a krisztusi szeretet. Az, hogy az ember nem tudja a saját tetteit megmérni Krisztus szeretetének fényében, olyan tudatlanság, amely bűnhöz vagy helytelen szándékos cselekedethez vezet - folytatta Prágai az eszmefuttatást. De mi van, ha az ember nem nem tudja, hanem nem akaija megmérettetni saját tetteit? Ez a kérdés akkor, a kórházban messze volt a költő gondolatvilágától. Nem is feltételezte, hogy van olyan ember, aki jólléte, egészsége érdekében ne akarná megmérettetni tetteit Krisztus szeretetének mércéje szerint. Prágai minden embert szenvedő lényként látott. Azt tartotta, a szenvedésből van kiút: Krisztus szeretetének szintjére felemelkedni. Prágai Tamás arra a végső belátásra jutott: az emberi élet egyik feladata az, hogy az ember képessé tegye magát a helyes választásra, arra, hogy tárgyilagosan megmérje magát Krisztus szeretetéhez képest. Erős mérce, de Prágai merte a tetteit Krisztus szeretetéhez viszonyítani. Ahogy a mindennapjaiban praktikus szemlélettel élt, amikor a kecsketrágyát az utánfutóra lapátolta, hogy ízletes zöldségeket szüretelhessen a megtermékenyített földről, filozófiájában is gyakorlati, a mindennapokban használható végkicsengést keresett: „Végső soron csak azt szabad tenni, amit szeretetben teszünk: a munkavégzéstől az emberi kapcsolatok rendezésén keresztül a villa felemeléséig, ahogy a falatot szánkhoz vesszük” - mondta. Utolsó napjaiban számos tennivalóról rendelkezett, amiket halála után elvégzendőnek tartott. Az egyik az volt, hogy belátásait az emberek megismerhessék, és felhasználhassák életük jobbítására. Egy látomásában elé tárult saját eltávozása, melyet így összegzett: „Csak a fény van.” Július 2-án, a születésnapján biztosan sok barát fog szomorúan gyertyát gyújtani az emlékére, de az itt maradóknak mindig vigaszul szolgálhat: találkozunk az örök fényben! 2018. június IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
