Tolnai Népújság, 2018. június (29. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-30 / 150. szám
helyőrség IS ortre w w KANYADI SÁNDORRÓL Pécsi Györgyi Zbigniew Herbert meglepetéssel figyelt föl a XVII. századi flamand festők tanulmányozásakor arra, hogy míg a jó hírű kortárs mesterek külföldön, német fejedelmeknél próbáltak szerencsét vagy Angliába mentek vendégfestőnek, másolatkészítőnek (olykor önmagukat is szakmánybán másolva), addig „az igazán nagyok - Vermeer, Hals, Rembrandt - soha nem kerültek az Alpokon túlra, még a szomszédos országokba sem. Hűségesek maradtak hazájuk és szülővárosuk fáihoz, falaihoz, felhőihez, és ami ennél is furcsább, ez az önként vállalt provincializmus vált erősségükké, ez volt a döntő a halálukat követő diadalmenetben.” Holott - jegyzi meg Herbert - lényegében nem tettek mást, mindössze lefestették azt, amit láttak: a körülöttük zajló életet. De az élet apróságainak lefestése a holland festészetben mégis a szabadság festészete lett, hiszen a szabadság nem elvont eszme volt: a tárgyakban a mesterember, a kézműves, a paraszt, a megszülető polgárság szabadságtudata nyert formát. Kányádi Sándor organikusan alakuló költészete a hatvanas évek végére teljesedik ki. Nem annyira versépítkezésben, verstechnikában, hanem világértelmezésben tisztázódik ekkorra valami nagyon radikálisan a költő számára, mely az 1979-es Szürkület kötetben válik nyíltan szembeszökővé. S ez leginkább éppen a Herbert által is említett, meghökkentőnek és provokatívnak tetsző kifejezéssel, az önként vállalt provincializmussal írható le. A kötet legfontosabb üzenete ugyanis a szülőföld szeretetének parancsa lesz. A szülőföldé, mely nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj-kultúra-ember egysége. A költő pedig nem tett mást - ahogy mondani szokta -, mint leírta, amit látott. Csakhogy amit meglátott, és ahogyan leírta, abból a XX. század második felének legjelentősebb erdélyi magyar költői életműve és az egyetemes magyar irodalom kimagasló értéke született meg. A költő új versei még a mai, fáradt posztkorszakban is az irodalmi élet eseményei, s különösen azok voltak, revelációszerűen hatottak a hetvenes-nyolcvanas években. Tragikus, hogy az erdélyi magyar irodalom újabb kori reneszánsza és az értő magyarországi olvasók egymásra találásának ihletett, szép pillanata a nemzetiség létveszélyének idején történt meg, de vigasztaló, hogy a veszélyt az erdélyi magyar irodalom érvényesen meg tudta szólaltatni, az apátiába süllyedt magyarországi közvélemény számára pedig a nemzeti sorskérdés gondolatát (Németh László) ekkorra ismét élővé tudta formálni a hazai irodalom közgondokat fölvállaló része. Ezekben az évtizedekben tudatosult, hogy Trianonnal beteljesedhet a herderi jóslat a határon túli magyarságot illetően, hogy nem csupán búsmagyarkodó virtus mondatja az aggódó, tragikus-pátoszos szavakat, de ténylegesen eltűnhetnek milliós közösségek, például a romániai magyarság is. Kányádi Sándor verseiben a várt Erdély szólalt meg, az értéktudat méltóságával és önérzetével, ezer szállal kapaszkodott a magyar irodalmi műveltség gazdag és sokszínű hagyományához, mégis meglepően friss hangon beszélt: költészete minden modern versépítkezése ellenére is zavarbaejtően hagyományos, és minden hagyományosságával együtt is meglepően modern volt. Miért tagadnánk, annak idején talán jobban figyeltünk a fájdalmas üzenetekre, az erkölcsi felelősségvállalás megfeszülő példázatára. Arra a magyar irodalom legjobbjait mindig is jellemző magatartásra, amely a közösség szolgálatát, a szó és a tett egységét nemcsak vallotta a legnehezebb időkben, de gyakorolta is. Százados értelmiségi mintákra talált a költő Apáczai Csere Jánostól, Szenczi Molnár Alberttól, az erdélyi peregrinusoktól kezdve a közteherviselés eszményét hirdető Petőfi Sándoron át a közgondokat fölvállaló Illyés Gyuláig. A XX. század a kételyek százada; szerepek, magatartások, régi értékek kompromittálódtak a totalitarizmusok és az ember általános elbizonytalanodása századában, sőt maga a nyelv is kétely tárgya lett - de a költő megtalálta azokat a hiteles magatartásokat, szerepeket, a hagyománynak azokat a szálait, amelyek éltették, megtartották a nyelvi közösséget, s e magatartásokat, szerepeket a modern kor körülményei közt felújítva ismét élővé formálta. Költészetének - mely szorosan kötődik a romániai magyar társadalom valóságos sorsához, életkörülményeihez - azonban a nemzetiségi lét bár meghatározója, de nem kizárólagos értelmezője. Bő évtizeddel a rendszerváltozás után ma tisztábban látható, hogy a költő a „provincia” nyelvét emelte meta-világirodalmi nyelvvé, s ezen az egyszerre „provinciális” és egyszerre meta-világirodalmi nyelven képessé vált egyetemesen is költészetté formálni a huszadik századi ember legfontosabb kérdéseit, az ember egzisztenciális és ontológiai hazatalálásának elemi vágyát - melynek része, számára legfontosabb része - az erdélyi magyarság léte és sorsa. De költői világának közéletisége, életközelsége mellett (ellenére) még a diktatúra legtragikusabb évtizedeiből küldött „palackposta”-versek is elsősorban nyelvi, formai gazdagságukkal, mívességükkel, merész kísérletezésükkel, virtuozitásukkal hívták föl magukra az olvasók figyelmét. És valóban, a „népi”, az „elkötelezett”, a „nemzeti sorsirodalom költője” hallgatólagos vagy kimondott toposza mögött és fölött mindig ott a poéta doctus univerzalitása. Kányádi Sándor költészete - ahogy Csíki László fölfigyelt rá - mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a XX. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig. Az elmúlt században nem volt könnyű élni Közép-Európában. A történelem túlságosan összeforrt az irodalommal, mert a történelem túlságosan brutálisan avatkozott be a nemzet, a társadalom, s így az egyes ember életébe is. Kányádi Sándor életét, költészetét is behatárolta a trianoni örökség, behatárolták a baloldali diktatúrák, de költészete minden tragikumával, fájdalmával együtt sem csak tragikus: belengi a derű, az irónia, a humor, a játék, a fanyar-vidám anekdotázókedv, melyek együttesen minden társadalmi, történelmi tapasztalata ellenére is az élet igenlését, az egyetemes létbizalmat erősítik. De talán csak azért születhetett jelentős irodalom ebből az „élményanyagból”, mert sziklaszilárd fundamentumra épül. A „modern ember” a „kételkedés korában” nehezen tudja elfogadni, hogy léteznek axiómák, arkhimédészi pontok. Kányádi Sándor költői világképe pedig a kezdetektől axiómákra épül; a közösséghez tartozás axiómájára, az erkölcsi felelősség axiómájára, a világban való otthon-lét axiómájára, majd pedig megerősíti a lét transzcendens fundamentuma axiómájának az igényét is. A bizalom, hogy világunkban helyreállhat az erkölcsi világrend, kezdetektől nem változik, még ha drámákkal, tragédiákkal viselős is a hit, az erkölcsi meggyőződés vállalása, majd végül ontikus belátása. Költészete talán minden lényeges ponton szemben áll korának uralkodó eszméivel, stílusával, világértelmezésével, de ez nem azt jelenti, hogy elfordulna - ellenkezőleg, a legfontosabb, leginkább neuralgikus pontokon veszi föl a szálakat, és provokatívan viszi tovább. A XX. században a népképviseleti költészet hitele megrendült - Kányádi Sándor a prédikátori szerephez nyúl vissza; a modern líra a személytelenséget és az absztrakt tárgyiasságot abszolutizálja - Kányádi Sándor a leíró tárgyiassághoz, szociografikus hűséghez tér vissza; a XX. századi irodalom eltávolodik az olvasótól - Kányádi arra törekszik, hogy versei mondhatók, sőt énekelhetők legyenek; az elszemélytelenedéssel szemben az emberi találkozás biológiai szintjére helyezi a hangsúlyt; a szavak és az írás inflálódása idején mintegy leépíti saját költészetét, egyetlen könyvet ír; az önadminisztrálás és önmítoszképzés korában egy negatív ellenmítoszt valósít meg stb. A hagyományt, a folytonosság szálait veszi föl, s a divatokra látszólag ügyet sem vetve, mégis, korszakonként beépítve az új stílusok eredményeit, hoz létre új stílust: a hagyomány folytathatóságának stílusát. Költészete töretlenül hiteles: megformáltságban, nyelvében, versszerkesztésében sohasem haladta vagy előzte meg azt a szintet, melyet érzelmileg, gondolatilag birtokolt. Költészetében, megformáltságában idegen vagy félidegen felségvizekre sohasem hajózott, mindenkor az általa teljességgel birtokba vett világról irt, arról, amelyikben teljességgel otthon volt. Az ív, amelyet költői pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a XIX. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté. (Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003.) Martin Henrik: Vidya (Mars) (olaj, vászon, 40«30 cm, 2016) 2018. június IRODALMI-KULTURAIIS MELLÉKLET
