Tolnai Népújság, 2018. május (29. évfolyam, 100-124. szám)

2018-05-26 / 120. szám

roza 4 m FIDLERNÉ, KOVÁCSNÉ MEG A CSORBA KANNA (AVAGY ÍGY TEMETKEZÜNK MA Ml) Döme Barbara Kipróbálhatom?, kérdezem az el­adót. Nyolcvanéves vagyok, gyak­ran hasogat a derekam, nem mind­egy, milyen fekvés esik benne. Az öltönyös férfi felhúzza a szemöldö­két. Ha probléma, teszem hozzá, hagyjuk, de hát mégiscsak hosszú távra választ az ember koporsót. A szomszédasszonyom, özvegy Kovácsné egy szemétláda. Minden­ben felül akar licitálni. A múltkor vettem egy óriás tévét, meglátta, vett egy nagyobbat. Amikor új ka­bátot vásároltam, ő a kabát mellé olasz bőrcsizmát és táskát is szerzett magának. Mindeközben úgy tesz, mintha a barátnőm lenne. Egy éve mindennap nálam teázik. Hoz sü­teményt, különleges angol teát, de ő sosem enged be a lakásába. Mindig talál kifogást. Felmostam, nem sze­retném, hogy elcsússz, kupleráj van, szerény az én otthonom a te ízlé­sednek..., de legtöbbször arra hivat­kozik, hogy jövőre felújít, és akkor majd teázhatunk nála. Rejteget vala­mit. De egyszer kiderítem, hogy mit. Pár napja kihallgattam, ahogy a szomszédasszonyom a fiával beszél­getett. Arról tárgyaltak, muszáj a jövőre is gondolni, ezért már most megszervezik Kovácsné temetését. (A férjét tudomásom szerint egy éve hamvasztották el.) Anyuka, ne sírj, mondta a fia, minden a te ér­dekedben történik. így erre nem kell spórolnod, és magad választ­hatod ki, milyen szertartást szeret­nél. Ettől még ezer évig élhetsz. A szomszédasszony végül azt mondta, olyan temetést akar, amitől Fidlerné (vagyis én) megpukkad. Olyan lesz, mondta a fiú. Mindketten röhögtek. Mióta kihallgattam Kovácsnét meg a fiát, az internetet bújom. Mondhatom, nagyot fordult a világ, mióta Lacimat eltemettem. Hallot­tak már olyanról, hogy a hamvakat bakelitlemezbe préselik? Isten az atyám, ilyen is létezik. Kovácsnét megütné a guta, ha a halálom után is engem kellene hallgatnia, amikor a családom hétvégenként feltesz a lemezjátszóra. (Még jó, hogy nem IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET Gépies vallás (vegyes technika, 2016) dobtam ki a régi gramofont.) Két éjszakát hánykolódtam, s minél többször képzeltem el, hogy bake­litlemezként pörgők, annál több­ször hánytam. Végül beláttam, ez nem nekem való. Tovább kutattam, találtam egy honlapot, ahol leírták, hogyan lövik majd hamvaim egy részét tűzijátékba töltve a magasba, ha éppen arra tartok igényt. Egy másik helyen azt javasolták, tetes­sem a hamvaimat kapszulába, hogy azt később kilőhessék a világűrbe. Istenemre, nem könnyű a választás. Minél tovább keresgéltem, annál bizonytalanabb lettem. Végül egy jó tea mellett kiterveltem a tökéle­tes bosszút. Tudom, hogy Kovácsné mániákusan rajong a pipacsokért. Van egy csorba pipacsos teáskan­nám, folyton el akarja kunyerálni. Én persze dafke sem adom. Arra gondoltam, meglovagolva a szom­szédasszony mániáját, jó húzás len­ne egy pipacsos koporsót csináltat­ni magamnak. Ettől idegrohamot kapna. Elhatározásomat tett követ­te, azonnal rohantam a temetkezési vállalkozóhoz. * Szóval, kipróbálhatom, milyen a fekvés ebben a fehér koporsóban?, kérdezem az öltönyös eladót. Nem is tudom, mondja, ilyet nem szok­tak kérni. De hát maguk írták: itt minden lehetséges, válaszolom. Za­varban van. Hát legyen, hagyja rám. De akkor inkább ajánlanám ezt a másik modellt, ebben több a pár­na. Igaz, kicsit drágább, de milánói tölgy, és fehérben is gyártják. Akkor ki tetszik próbálni?, kérdi. Nyújtja a kezét, segít befeküdni a koporsóba. Ha pár centivel szélesebb lenne... de lényegében kényelmes, habogom. Tetszik még maradni?, érdeklődik az eladó. Nem akarom feltartani, inkább kiszállnék, motyogom zava­romban. Kikászálódom, lesimítom a szoknyámon keletkezett redőket. Pipacsokat lehetne festeni erre a koporsóra?, szegezem neki váratla­nul a kérdést. Hát persze, mosolyog az eladó. Mi mindent megoldunk. Tegnap járt itt egy hölgy, bizonyos Kovácsné, ő kristályokból rakat pipacsokat a megrendelt ébenfa ko­porsóra, amit aztán pipacskoszorúk kíséretében úsztatnak a Dunán egy olyan rétig, ahol folyton virágoznak a pipacsok. Hogy ez hol van, azt ne kérdezze, nekem sem árulták el. Ez a temetés a tévében is benne lesz, Küzdelem II (égetés/vegyes technika/deszkalapok) mosolyog a férfi, majd hozzám for­dul, akkor kéri a pipacsos fehér ko­porsót? Ez a szemét Kovácsné meg­előzött, sziszegem. Forr bennem a düh, megfogadom, ezt nem hagyom annyiban... * Anyu azt akarta, hogy a pipa­csos teáskanna Kovács nénié le­gyen, mondja a lányom, miközben átadja szomszédasszonyomnak a gondosan becsomagolt porcelánt. Szép temetés volt, válaszolja Ko­vácsné. Ki gondolta, hogy anyád ilyen gyorsan elmegy. Anyu na­gyon szerette Kovács nénit, foly­tatja a lányom, még a teáskanna csorbaságát is megjavítatta, hogy tökéletes legyen az ajándéka. Jaj, nehogy elszólja magát a lá­nyom, gondolom. Megmondtam, ha nem hallgat, és nem azt teszi, amit kérek, másra hagyom a la­kásomat. Sokáig ellenkezett, végül beadta a derekát. Ahogy kértem, a hamvaim egy részét porcelánba kevertette, és megjavíttatta vele a csorba pipacsos kannát. A lányom azt mondja, megbolondultam a sok antidepresszánstól, ezért kértem tőle ilyen (szerinte) beteg dolgot. Nem érdekel a véleménye. Az a szemét Kovácsné így majd élete vé­géig belőlem issza a teát, ráadásul (kannaként) beköltözve a lakásá­ba, megtudom, mit rejteget. Behívnálak, mondja a szom­szédasszony a lányomnak, de most mostam fel, nem akarom, hogy el­csússz. Persze, bólogat a lányom, úgyis sietnem kell. Kovácsné ke­zében a teáskannával (vagyis ve­lem) besétál a konyhába. (Semmi gyanúsat nem látok.) Konyharuhát vesz elő, gondosan kitörölgeti a bel­sejét. Leveszi a polcról az angol teát (amiből mindig ittunk), kinyitja a dobozt, a tartalmát beletölti, a do­bozt a kukába dobja. Leül, a pipa­csos kiöntőt simogatja, mosolyog. Na, így jobb már, férjecském?, kérdezi. Ugye megmondtam, meg­­szerzem neked ezt a kannát attól a szemét Fidlernétől... 2018. május Lapszámunkat ÉBERLING ANIKÓ festőművész munkáival illusztráltuk. Éberling Anikó 1977-ben született Budapesten. 2003-ban diplomázott a Pécsi Tudományegyetem Művé­szeti Karán, vizuális nevelőtanár, festő szakon. Mestere Hegyi Csaba. 2001-ben Erasmus-ösztöndíjjal a University of Hertfordshire Faculty of Art and Design szakán tanult, 2008-tól rajz-vizuális nevelőtanár szakközépiskolákban. 2013-ban az Art9 művészeti egyesület, 2016-ban pedig a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. választot­ta tagjává. Munkáit számos egyéni és csoportos kiállításon láthatta a közönség. „A mindennapi dilemmákkal küz­dő embert, a társadalom által ránk kényszerített szerepbe szorult ál­dozatokat jelenítem meg" - vallja a művész, aki legtöbb munkáján a vál­tozást ragadja meg. Nemcsak a moz­gás, nemcsak a fény-árnyék játéka visz dinamikát ezekbe a képekbe, hanem az ábrázolt téma, az anyag­­használat és a létrejött műtárgy tár­gyi léte között feszülő erő. Valamely letűnt korszakot tesz jelenvalóvá a magyar agár hajszájának kimere­vített céltalansága, egy régi csillár, mely az otthon díszéből fölösleges kacattá hanyatlik, és a faajtóra seb­zett torony képe, mely egyik napról a másikra az emlékek közé kerül. Az ember jelenlétére reflektálnak azok a képek is, amelyeken nincs emberáb­rázolás - tárgyak, épületek mutatják, hogy itt járt az ember, létrehozott valamit, majd magára hagyta. Kivo­nulni, hogy az elkészített fekhelyen nyugodt legyen egy macska álma, vagy elhagyni épületeket és teret engedni a pusztulásnak, ugyan­olyan kvázi-jelenlétet szül. A vál­tozás képi megragadása lesz éke az ajtónak, az ablaknak, azoknak a limlomoknak, melyeket valahol va­lakik fölöslegesnek ítéltek, és most mégis műalkotássá lényegültek. Tetten érhető a művész jelenléte is, hogy valóban ismeri, valóban be­járja, éles szemmel és empátiával figyeli környezetét, hogy szépnek látja a marhavágóhíd tornyát, egy kidobott ablakkeret ívét, a fa mintá­zatát egy-egy deszkadarabon. És ez nemcsak amolyan pillantásnyi szép, hanem a révedezés lehetőségét kí­nálja. Ennek irányai és a révedezés öröme érhető tetten Éberling Anikó alkotásain. A f i Q

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents