Tolnai Népújság, 2018. május (29. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-19 / 115. szám
folytatás az 1. oldalról | helyőrség interiu Fotó: Mohi Sándor Leginkább a Balázs Béla Stúdióhoz tartozónak éreztem magam, de a munkahelyem a Mafilm volt. Itt dokumentumfilmet kevesen készítettek, és engem pont a dokumentumfilm-készítés érdekelt, meg a kísérletezés.- Mi volt az, ami saját koncepciójú filmkészítéshez vezetett? Voltak kísérleti filmjei, dokumentumfilmjei, fikciók- és mindegyikben érezzük a kísérletező vágyat és elszántságot. Maradhatott volna az operatőri szakmában, de rendező lett, most pedig már hosszú ideje tanítja a filmművészetet.- Összefüggenek a dolgok. Számomra összetartozik az, hogy tanítom, hogy csinálom, hogy gondolkozom a filmről, hogy a vizualitásról van egy sajátos szemléletem, amit nem írtam ugyan meg könyvben, de előadom.- Lehet, hogy időszerű volna...- Nem szeretem leírni ezeket, még a tavalyi vázlataimat is eldobom, mert nem szoktam kétszer ugyanazt a dolgot elmondani órán sem. Valaki azt mondta, hogy most már el kellene kezdenem írni a memoáijaimat, azt válaszoltam, hogy miért, olyan rosszul nézek ki? A tréfát félretéve: úgy vagyok vele, mint az egyik filmem hőse, akit rendkívül tisztelek és szeretek, Szőts István. Róla készítettem az egyik olyan portréfilmet, amelyben benne van három évem és az egész életem. Évekig húztuk és újraforgattunk részeket. Rájöttem, hogy .tulajdonképpen nem akarja, hogy ez a forgatás befejeződjön. Mert úgy érezte, ha elkészülne az élete filmje, az olyan lenne, mintha meghalt volna. Bizonyos értelemben nem szeretem a befejezett dolgokat, úgy vagyok vele, hogy ez most van, de a következő már érlelődik bennem. Szívesen beszélek egy jelenségről, de ha leírom, akkor úgy érzem, úgy merevedik kánonná, hogy azt nem akartam. Nagyon nehezen írok le valamit, nagyon megrágom a dolgokat, nehogy véletlenül azt higgye bárki, hogy mostantól azt kell gondolni, amit én mondtam. El szoktam mondani a diákjaimnak is, hogy ami elhangzik az órán, azt szabad továbbgondolni, esetenként megkérdőjelezni. Egyetlen dolgot nem lehet csinálni: úgy elfogadni, hogy közben végig sem gondolják.- Újabban egyre többet hallani a magyar film sikeréről. Ön hogy látja a magyar játékfilm helyzetét?- Nem elegáns ezt nekem megítélni, mert bár a kilencvenes években készítettem egy-két játékfilmet, de én dokumentumfilmet csinálok mostanában. Az az innovatív szellem, ami egy pár filmben benne van, az nem magyar. Az a baj a magyar filmmel, hogy nem egyedi. Van-e olyan, hogy magyar nemzeti filmstílus? Szőts István mondta, hogy meg kellene teremteni. Tulajdonképpen a hatvanas években létrejött egy ilyen éppen a játékfilmek műfajában. Ez nemcsak tematikai dolgot jelentett, például a visszatérést a falu bemutatásához, de formájában is volt egy magyaros karaktere.- Ez egy fejlődő tendencia volt?- Volt. Aztán elfáradt és abbamaradt. Úgy fulladt ki, hogy Jancsó elment az elvontabb parabolisztikus irányba, és el is szállt a szürreálba. A másik oldalon a földhözragadtabbak pedig kicsit begörcsöltek a saját patentjaikba. Nem véletlen, hogy sokan a dokumentumfilmbe mentek felfrissülni. Azt gondolom, hogy minden műnek a készítése közben sejtjük, hogy milyen funkciót szánunk neki. Manapság a legtöbb film elment a szórakoztatás irányába. Én nem vagyok arisztokrata, tehát nem gondolom, hogy egy művészeti alkotásnak száraznak és nehezen fogyaszthatónak kell lennie, sőt úgy gondolom, izgalmasnak kell lennie, állandóan provokálnia kell. De nem zsibbasztani. A zsibbasztó film szerintem az, amelyik nem provokál szellemi dologra. Azoknak a típusú filmeknek örülök, amelyek nemcsak szórakoztatóak, de van bennük egy csipetnyi épülés is. Az amerikai típusú filmekhez képest a magyarok nagyon szóródnak, nincs egy alapvető irányuk. Ez nem baj, mert ezeken az irányzatokon keresztül gazdagodik, de ez nehezen vehető észre. Vannak olyan felfejlődő országok, ahol nagyon friss erők jönnek elő, friss gondolatokkal, ilyen volt például Románia is. Szívesen nézek játékfilmeket, de az önmagunkra ismerést a dokumentumfilmekben látom, és úgy gondolom, hogy a huszonegyedik század igazi rajzát a dokumentumfilmekben fogja megtalálni a jövő történésze. Magyarán a dokumentumfilmekhez fog nyúlni. Annak ellenére, hogy mindig azt mondom, nincs az a játékfilm, amelyik ne lenne húsz év múlva dokumentumfilm. Vannak azok a filmek, amelyek a legjobb korrajzot alkotják később. Ilyen például az Állami Áruház, amely egy csapnivaló propagandafilm, de ennél pontosabb leírása annak a korszaknak, az igényeinek és a kultúrpolitikájának nincs. Minden alkotás - bármilyen rossz is - kordokumentummá válik, csak újra kell olvasni. A saját életemben is ezt látom a legfontosabbnak, hogy állandóan újra kell értelmeznem dolgokat. Ezért nézek újra nagyon szívesen régi dolgokat. A könyvekkel is így vagyok egyébként.- Ahogy mondta, az ön generációja a dokumentumfilmben talált újra magára. Egy olyan ars poeticát talált, amely eltávolodik attól, ami a mai játékfilmgyártás mainstreamje. Hogyan alakult ez ki? Eldöntötték, hogy nem ülnek fel erre a szekérre, nem akarnak ebben részt venni?- Nem is hagyták, hogy felüljünk. Nem hívták meg a mi generációnkat ebbe a játékba. Ez egy klikkesedett szakma.- Jancsó benne felejtődött?- Jancsó úgy benne felejtődött, hogy kitalált egy olyan megújulást, ami a blődlit építette. Amikor érezte, hogy kifutott abból, ami az áthallásos, szimbolikus metaforákra épült, ami az érthetőséget elmaszatolja, de nagyon jó értelmiségi terepasztal a játékra és az értelmezésre, akkor kitalálta az abszurdot. Beleesett a Monty Python-stílusú abszurd őrületbe. Tudatosan csinált olyan blődlit, amit még véletlenül sem szabadott komolyan venni. Ez az én értelmezésemben cinizmus. Ennek ellenére ez is jellemző lesz erre a korra. Tehát az, aki 1963-ban a Szegénylegényeket megcsinálta, miért csinál 1993-ban blaszfémiát, ahol minden romlik, semmi sem szent? Ha jól belegondolunk, ezek a filmek gyalázatosán blaszfemikus dolgok, de már annyira pimaszul hiteltelenek, hogy elkezdenek jelenteni valamit. Azt, hogy ez a dolog értelmetlen. Nem szeretem Jancsónak ezt a korszakát a cinizmus miatt, de egyértelmű, hogy ez valamit jelenteni fog, valamiről szól. Én nem tudnék ilyet csinálni, mert ennél földhözragadtabb vagyok, az én humorérzékem inkább játékos. Ezért mondtam, hogy a dokumentumfilmben az a csoda, amit naponta megélünk, hogy egyszerű és megismételhetetlen dolgok válnak örök érvényűvé.- Az ön filmjeiben ez a nagy játék: hogyan lehet azt megoldani, hogy a téma egyedisége a megformálás egyediségével erősödjön.- Nagyon megtisztelő, amit mond. Szeretek filmet csinálni, és nem szeretem, ha az unalmas. Egy film soha nem lehet unalmas. Annak állandóan úgy kell mennie előre, hogy a néző ne is vegye észre azt, hogy vele játszanak. Egy esztéta egyszer megkérdezte, hogy nekem melyik a fontosabb: a dokumentum- vagy a játékfilm? Azt mondtam, hogy nem látok különbséget. Úgy csinálok dokumentumfilmet, mint játékfilmet. Szabadon, de mélységesen tisztelve a tényeket, sőt a tényeket megemelve. Borzasztó fontosnak tartom ezeket az interpretációs szinteket. De nem szabad, hogy ezek a nézőben tudatosak legyenek.- Ilyen volt a Nemeskürty Istvánról készített filmje is. Kézenfekvő volt, hogy a személyes mestere legyen egyik filmjének a témája?- Soha nem gondoltam rá, hogy filmet fogok róla csinálni. Rengeteg előadására jártam, de akkor ismerkedtem meg vele, amikor a bölcsész-diplomamunkámat írtam az angol filmről. Neki akkor jelent meg A filmművészet nagykorúsága című könyve, amelyben a tizenkét, általa legtöbbre tartott rendezőt is bemutatta. Elolvastam a könyvet, nagyon tetszett, és elmentem hozzá azzal, hogy „Tanár úr, most írom a szakdolgozatomat, van-e valami, ami a könyvében nincs meg, de nekem ajánlaná?”. Rám nézett és azt mondta, hogy „Fiatalember, ne vegye el magától azt a kis örömöt, hogy kutat, az a bölcsész munkájának a fénypontja. Ha adnak valamit, az csak van, de ha találunk valamit, az a siker”. Ebben maradtunk, kutatni kezdtem, valamiket találtam, és nem találkoztam vele tíz évig. Egyszer az egyik dramaturg vitt el hozzá, mert látta az egyik filmemet, és nála kezdtem el a Szőts István-filmet, az egyik legnagyobb filmemet. Megírtam Szőts életének a parafrázisát, amely 1944-ben játszódott volna játékfilmként, de azt nem csinálhattam meg, ezért készült el a portré. Péterffy András ifjúkori önárnyképével Fotó: Mohi Sándor PETERFFY ANDRAS 1946-ban született Monoron. A Balázs Béla Stúdió egyik választott vezetője volt, a Mafilm különböző stúdióiban dolgozott. A rendszerváltozás után a Magyar Mozi és Videofilmgyár igazgatója lett, itt kezdtek bele kollégáival a műholdas kísérleti adásokba, itt született meg a Duna Tv. Az MTV főszerkesztője, később főmunkatársa lett, 1983 óta az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen oktat, jelenleg az Információs Technológiai és Bionikái Kar művészeti tanára, és a huszonöt éves Dunatáj Alapítványi Filmstúdió vezetője. Minden filmes műfajban dolgozott. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET f 1
